Vékony, törékeny, kislányos alkat. Amikor olvastam, hogy ő fogja játszani Rotschild Klárát a Gólem Színházban, nehezen tudtam elképzelni, hogyan bújik bele a „divat nagyasszonyának” szerepébe. De Sipos Vera meggyőzött. Erről is.

Sipos Vera a Szalonklárában (r.: Borgula András). Fotók: Gólem Színház

– A fizikai színház érezhetően fontos neked, újra és újra előkerül a projektjeidben. A Forte Társulat alapítóinak egy részével együtt végeztél az SZFE-n, de nem az elejétől dolgoztál a csapattal.

Az osztályunknak az a része, amelyből később létrejött a Forte, a főiskola után Debrecenbe szerződött, és ott találtak egymásra Horváth Csabával. Én viszont először a Nemzeti Színházba mentem, így kimaradtam a Csabával való nagy találkozásból, és bár követtem a munkájukat a kezdetektől, csak később csatlakoztam a Fortéhoz.

Mindig imádtam mozogni, táncoltam, szertornáztam. Onnantól kezdve, hogy mindez összeért a színpadi munkával, még nagyobb lelkesedéssel csináltam, hamar rá tudtam kapcsolódni, hogy ezen a nyelven beszéljek, hogy ez legyen a legerősebb kifejezőeszköz az akkori darabokban.

– Pótolja a szöveget, vagy esetleg néha több is annál?

Sokszor megkaptuk, hogy a fizikaisok se nem elég jó színészek, se nem elég jó táncosok, hogy ez mindkét oldalról nézve inkább veszteség, mint nyereség. Hasonlóakat meséltek a bábosok is, ők is sokáig  „csak” bábszínészek voltak, miközben egy fantasztikus plusz tudás van a kezükben.

Én szeretem a jófajta realista színházat, de nagyon bírom a költői fogalmazást is. A test sok mindent közvetít, tudatosan és tudattalanul is, ráadásul nem direktben, ami néha jó. Tökéletesen meg lehet fogalmazni egy figurát úgy, hogy meg sem szólal. De persze azt is érzékelem, amikor ettől az absztrakciótól megijednek a nézők, hogy „jaj, nem értem”. Az apukám például megnézte a Kalevalát annak idején, és nagyon rosszul érezte magát attól, hogy hosszan kell néznie valamit, amit egyáltalán nem ért.

– Egy ponton azután otthagytad a Fortét. Miért?

Sok interjúban meséltem már erről. Ma már, ennyi idősen látom, hogy egy színháznak vagy független társulatnak van egy felfutása, amíg megérik valami, kialakul egy profil, egy nézettség, egy stílus, ami eljut szép lassan a közönséghez. Ráadásul nem lehet állandóan egyformán jól teljesíteni, mindig vannak felfelé ívelő időszakok és hullámvölgyek is. Én akkor még nem tudtam ezt. Kezdő voltam, és hiába szerettem, amit csináltunk, nem láttam, hogy ebből hogyan lesznek szerepek és előadások nap mint nap. Nem volt türelmem kivárni. Csak azt tudtam, hogy tele vagyok energiával és szerepeket szeretnék eljátszani. Bepánikoltam, hogy mi lesz. Pont nem vártam meg, mire igazán beindult a dolog.

– Most már türelmesebb vagy?

Igen, azt hiszem, és elfogadtam, hogy szabadúszóként is ez a helyzet, hogy vannak jobb és rosszabb évadok.

– Nagyon sokféle helyen dolgozol, egészen különböző típusú csapatokkal…

Igen ez így van. Olykor sokféle stílust és sokféle feladatot csinálok, s nem csak színészit. Sokáig egyébként zavart az a sokat ismételgetett mondat is, hogy aki sok mindent csinál, az biztos egyik dolgot se csinálja jól. Azután tavaly egy hangoskönyvben Ladik Katalin Folyékony tükör című művét olvastam fel, ami erről is szól. Egy nőben három nő él, találkoznak egymással, vitatkoznak, máshogy látnak dolgokat, eseményeket. Beszéltem is Ladik Katival, és megkérdeztem, hogy őt bántották-e valaha azért, mert képzőművész, performer és író is egyszerre? Azt mondta, rengeteget. Pedig miért ne lehetne érvényes dolgokat csinálni attól, hogy az embert nem csak egy kifejezésmód inspirálja. De persze nem gondolom, hogy „tökéletes”, képzett rendező vagy drámaíró vagyok. A Silence Book című előadás például azért született, mert felolvastam pár szövegemet Soós Attilának, aki „ráharapott”, hogy ez jó alapanyag lehet a következő darabhoz, amiben együtt terveztünk dolgozni. Kíváncsi voltam, hogyan lehet saját szöveggel dolgozni. De tudom, hogy ez a sokféleség néha talajvesztettségnek tűnhet.

– A saját magad számára is?

Igen, néha én is azt érzem, hogy de jó lenne egy csapathoz tartozni. Ilyenkor persze előbb vagy utóbb mindig oda lyukadok ki, hogy nyilván nem véletlenül keresem az új és számomra izgalmas dolgokat. A kihívásokat. Persze így belefutok olyan projektekbe is, amelyeket nem biztos, hogy el kell vállalni, de ez ezzel jár.

– Szoktál nemet mondani?

Sokáig nagyon nehezen mondtam nemet, és nemcsak az egzisztenciális félelem miatt, hanem mert úgy éreztem, ki kell próbálnom, van-e dolgom abban, amire felkértek. Színész vagyok alapvetően, és folyton kíváncsi. De például koreografálást csak akkor vállalok el most már, ha pontosan tudom, miért engem keres meg valaki. Hiszen ez is egy szakma. Az én tudásom rengeteg zenés, táncos műfajhoz kevés. Vagy nincs is. Ezekre könnyű nemet mondani. Az pedig a saját nyelvem, úgymond, amikor  A rózsaszín ruhába rendezőként beleteszek mozgásos részeket.

– A színész-rendező-koreográfus háromszögön túl van egy másik szerep is, amikor verseket írsz…

Inkább régebben írtam. Mostanra elmúlt az az időszakom, amikor nagyon sajnáltam magamat bizonyos dolgokért. És engem sokszor ez késztetett a versírásra, a fájdalmak feldolgozása ezen a módon. Írtam is egy kis kötetnyit.

– Meg is jelentek?

Nem, de nem is ez volt a cél. Nagyon szeretem Nádasdy Ádámot, egyszer elküldtem neki a verseket, és megkértem, hogy olvassa el őket, érnek-e valamit szakmai szemmel nézve. Leültünk egy kávézóban, elhozta a szövegeim tele piros jelölésekkel, és egyesével végigvettük, hogy mi miért jó vagy nem jó irány szerinte, és a beszélgetés végén abban maradtunk, hogy hajrá.

Azt éreztem, egyszerűen szükségem van arra, hogy valaki kritikusan elmondja, mit gondol róluk, versek-e ezek egyáltalán, de nem azért, hogy berobbanjak a honi magyar lírába.

– De a bátorítása nem további művek megírására ösztönzött, hanem megnyugodtál, és abbahagytad a versírást…

Azért nem hagytam abba. Írogatok, csak ritkábban. Viszont önbizalmat adott, hogy ha kell egy szöveg valamelyik darabba, akkor azt meg tudom írni. Ettől én jól érzem magam. Nádasdy bátorítása abban a tekintetben is megnyugtatott, hogy „ér nekem verset írni”, hogy nem kell eltitkolnom azért, mert nem tanultam én ezt sehol. De azért mégse lehet véletlen, hogy évekig tanulnak, képezik magukat azok, akik rendezők akarnak lenni például.

– A rendezésről jut eszembe, az nem merült fel, hogy te is tanuld ezt hivatalos keretek között?

De, sokszor felmerült, egyszer már el is kezdtem nézegetni, hogy mi kellene hozzá. A vágy megvan bennem, de hálistennek olyan sűrűek az évadok, tele színészi munkákkal – persze amikor nincs lezárás – , hogy végül nem jutok el az elhatározásig.

A rózsaszín ruha után azt éreztem, hogy szeretnék még rendezni. Rettenetes idegállapot, de mégis nagyon jó csinálni. Ehhez képest a legutóbbi rendezésemnél a Rózsavölgyiben, az Intim vallomások első próbája után arra gondoltam, hogy ezt hülyeség volt elvállalni. A kollégák rögtön a próba elején feltettek öt kérdést, amire nem tudtam válaszolni, pedig azt hittem, eléggé végiggondoltam mindent. Azután végül is „belejöttem”. De az is igaz, hogy az kapott darab, nem saját projekt, így azzal máshogy is kellett megbirkóznunk.

– Minek alapján döntesz egy felkérés elvállalásáról? Mit mondott Borgula András, amikor felkért a Szalonklára címszerepére?

Azt mondta, rólam abszolút el tudja képzelni, hogy egy idős nénit és egy kislányt alakítok egyszerre, belefér az alkatomba. Keveset tudtam Rotschild Kláráról, és amikor Borgula elkezdett mesélni, nagyon kíváncsi lettem ennek a nőnek a történetére, arra, ahogyan „átgyalogolt” néhány történelmi korszakon.

– Sikerült megfejteni a titkát?

Az biztos, hogy rendkívül tehetséges volt, és kitűnően bánt az emberekkel. Nem mint varrónő vagy szabász volt igazán tehetséges, hanem mint „üzletasszony”: azt és úgy tudta mondani és adni, amit és ahogy elvártak tőle. És gyönyörűvé varázsolt színésznőket és politikusfeleségeket, fantasztikus vevőkört alakított ki. De ezzel együtt is sok a homályos elem a történetben, sok titok továbbra is titok.

– Szeretted egyébként ezt az átváltozást, ahogy megöregszel a darab végére?

Nagyon, pedig eleinte rettegtem attól, hogy nem lesz-e már a középkorú Rotschild is egy „Muppet-show”. Sokat segített nekem ebben az „átváltozásban” a nagymamám. Rengeteget merítettem belőle, a próbafolyamat egyfajta belső utazás volt felé. Egy zsidó asszony volt, aki megjárta Auschwitz-ot, és hazatért. Nagyon szeretett szépen öltözködni, úgy emlékszem, volt egy Chanel-kosztümje is valahonnan. Egyszer csak beugrott az, ahogy ül a nappalijában, és azután egyre több hasonlóságot fedeztem fel köztük. Számára fontos mintát jelentett Rotschild Klára, ebben most már biztos vagyok. Felidéztem, milyen ruhákat hordott, azt, ahogy tudta „viselni” azokat a kosztümöket. Nagyon jó volt Klára által a nagymamám bőrébe is belebújni.

Facebook Comments