A fenti mondatot biztosan minden határon túli magyar kimondta már, valahányszor külföldre utazott, és megkérdezték tőle, honnan jött. Ez a mondat tökéletes arra, hogy összezavarja a külföldieket. A nemzetiségi kérdés a világ azon részein, ahol nem volt Trianonhoz hasonló trauma, kicsit egyszerűbb vagy éppen másként bonyolult, mint a magyarságé. Ezekben az országokban a bevándorlók célja előbb-utóbb az asszimiláció, az állampolgárság megszerzése, míg a „külhoni” magyarságé épp ellenkező: a magyarság megőrzése. És ez mint egy nemes, alanyi kötelesség száll generációról generációra, tehát nem fér bele az elvándorlás. Nekem is volt már bűntudatom azért, mert elmentem Erdélyből, mert nem ott boldogultam, mert azt választottam, hogy ne ott boldoguljak. Azóta foglalkoztat az anyaországon kívüli magyarok helyzetének megfogalmazása, hogy az anyaországba költöztem. Mert én csak itt lettem erdélyi magyar, Romániában csak simán maghiară, rosszabb esetekben unguroaică voltam, de az államszocializmusban szitokszóként használt bozgoroaică én már nem. Magyarországon derült ki, hogy nem vagyok elég magyar az állandó lakcímhez, hogy a nagymagyar nemzetség paradigmája csak ennyi – egy jó szófordulat. Nyilván megértem, hogy nem lehet Magyarországon állandó lakcímem, ha egyszer román állampolgár vagyok. De akkor mihez kezdek a magyar személyimmel, amelyet azért kaptam, hogy magyar állampolgár legyek? Szavazásra például nagyon jó.

E hosszú felvezető után végre elérkezünk ahhoz a kérdéshez, hogy miért Magyarországon mutatnak be egy, a kisebbségi magyarság elvándorlásáról szóló, a távoli otthon nosztalgiáját felidéző színházi előadást. A válasz nélkülöz mindennemű grandiozitást, de rámutat a kisebbségi magyarság egyik – talán univerzális – problémájára: a finanszírozás. Elor Emina kezdeményezéséből, Crnkovity Gabriella rendezésében, László Judit, Szalai Bence és Ozsvár Róbert játékával az Újvidéki Színház színészeinek projektjeként született meg a Maradok maradni című előadás, amelyre a StageHive 2019/2020-as videópályázatán nyerték el a támogatást. A StageHive előtt a szerbiai tartományi pályázatokon is próbálkoztak, de sikertelenül. A szerbiai állami színházi támogatások terén nem vagyok jártas, de romániai tapasztalataim alapján a kormányok nem szórják két kézzel a pénzt a kisebbségi kőszínházi intézménystruktúrán kívüli előadó-művészeti projektekre. A kettős állampolgárságban pont a kettőség a nehéz. A finanszírozás kérdéseit oda-vissza dobálja egymásnak az anyaország és a szülőföld, kár, hogy nincs olyan, hogy Magyar Kisebbségek Országa. Szóval a StageHive videópályázata ezért is különleges, mert a segítségével olyan produkciók valósulhattak meg, amelyek valamilyen okból kimaradtak az állami támogatásokból. A StageHive különböző előadó-művészeti szakemberek számtalan lehetőséget magában rejtő találkozási platformja volt, amelynek a 2020/2021-es koronavírus-járvány vetett véget. De a Maradok maradni magyarországi bemutatója mindezek mellett szimbolikus is, hiszen az előadásban megjelenített történetek döntő többségében a külföldre telepedést az anyagi nehézségek, a megélhetési gondok motiválták.

Elor Emina. Fotó: Pongó Gábor

Az Újvidéki Színház színészeinek nem ez az első önálló, az Újvidéki Színháztól független projektjük, de ez a legkomolyabb. A címadó Weöres Sándor-idézet szépen összecseng az otthonkeresés felvetett kérdéseivel. Az előadás szinte mitikusan, a napraforgó születésével kezdődik, és annak kivirágzásával, énekkel és vetítésével ér véget – az enyhén giccsbe hajló képeken a vajdasági tájakat belengi az otthon, a szülőföld szeretete. A napraforgó, akár a táblákban virágzó repce, az ország reprezentatív növényeként jelenik meg. És szimbólum is, mert ha igaz, hogy a napraforgó mindig a nap felé fordul, akkor olyan, mint az emberek, akik mindig a boldogulást, a boldogságot keresik. A rövid, pörgős jelenetek a lehető legtöbb oldalról járják körbe az otthon problémáját, és nem egy narratív történetté állnak össze, sokkal inkább egy általánosan sokszínű léthangulattá, amiben nagyon nehéz jó döntést hozni, mert sem a kitelepedés, sem a maradás nem garantálja a boldogságot. Megjelennek a külföldi családalapítás azon nehézségei is, amikor az otthoni család jön látogatóba: két egymástól igen eltérő, mondjuk, az amerikai és a szerb kultúra találkozik egymással, és a félig magyar, félig szerb rokonok nem beszélnek angolul, az amerikai álompartner pedig nem igazán nyitott rájuk. A különbözőségekből – ha tetszik, multikulturalitásból – születő feszültségek ilyenkor elkerülhetetlenek.

Az Újvidéki Színház színészeitől nem idegen a magyarországinál jóval merészebb, társadalomkritikus esztétika, és a mindenféle határokon is otthonosabban közlekednek ide-oda, így bátran és képlékenyen használják a testük kifejező erejét, és a klasszikusnak tekinthető kellékeken kívül a színpadon kevésbé megszokott anyagokat is alkalmaznak, mint a lisztből gyúrt massza. De az előadásban emellett jelen van – és ez talán a legfontosabb része – a nemzeti, szentnek tekintett szimbólumok humoros, ironikus megközelítése. Kedvenc jelenetem, amikor az Amerikába emigrált újvidéki magyar fiú egy szilveszteri gyors kufircot szakít félbe azért, mert közben éjfél lett, vagyis eljött a magyar himnusz ideje. Ezt az önmagában vicces, abszurd szituációt, a szent és a profán ilyen találkozását hihetetlenül komikusan, expresszíven játssza el Elor Emina és Ozsvár Róbert párosa. A közönség mégsem nevet rajta egészen önfeledten, zavar érződik a levegőben. Miközben miért ne nevethetnénk ezen? A nézők tanácstalanságában a színjátszási hagyományok különbözőségén túl talán szerepe van a kormány azon agyonsulykolt üzenetének, hogy nemzeti értékeink veszélyben vannak (amelyet az ember még akkor is hall, ha nem ért egyet vele). A jelenetben fel sem merül a nemzetgyalázás, a lényeg az amerikai numera értetlenségében rejlik: ha szerb vagy, akkor, hogy lehetsz magyar? A hazai színjátszás felől nézve hiánypótló nemzeti kritikussághoz szükséges távolság itt azért is lehetséges, mert a magyarsághoz kapcsolódó szimbólumok a kisebbségi magyaroknak egyszerre idegenek és ismerősek. De hiánypótló ez abban a tekintetben is, hogy a megélhetési problémákat, az azokkal való küszködést nem egy, a mélyszegénységben élő társadalmi réteg szemszögéből mutatja fel, hanem polgári szakmát betöltő, elfogadott, családos felnőttek körében: vagyis a külföldi munkavállalás mint túlélési stratégia bárkit érinthet.

A Maradok maradni alkotói a magyar nyelvhez szintén kritikusan állnak: a kétnyelvűség magától értetődő, a színészek a párbeszédekben a világ legtermészetesebb módján váltanak a szerb és az angol között. A kétnyelvűség kulturális, nemzetiségi és esztétikai minőség, ami nem teherként nehezedik rájuk. Az idegen nyelv színpadi használata pedig különösen érdekes a magyar anyanyelvi játék színpadi történetének szempontjából, hiszen az 1800-as évek elején megjelenő magyar nyelvű színjátszás egyik mozgatórugója a nemzeti identitás reprezentációja volt. Itt mintha egy korrigált, a magyar kisebbségi léthez szervesen kapcsolódó multikulturális identitás reprezentációja történne, amelyben a nyelvtudás már maibb, megélhetési, jóléti kérdésként merül fel.

Mi? Maradok maradni
Hol? Fém Arts & Café
Kik? Elor Emina, László Judit, Ozsvár Róbert, Szalai Bence / összeállította és rendezte: Crnkovity Gabriella

Facebook Comments