2020 tavaszán, amikor a színházak először kényszerültek bezárni a járvány miatt, a Dollár Papa Gyermekei társulat háromrészes beszélgetéssorozatot szervezett. ÖRDÖG TAMÁS és KISS-VÉGH EMŐKE két-két meghívott alkotótársukkal tanakodott olyan szakmai kérdésekről, amelyek meghatározóak a színpadi munkában, de évad közben rendszerint nincs idő a közös átgondolásukra. Az első ilyen – a Facebookon kizárólag élőben közvetített – alkalom témája az intimitás volt, meghívottjai RÁBA ROLAND és SÁROSDI LILLA.

Ördög Tamás: Mi a legintimebb színpadi élményetek előadóként?

Sárosdi Lilla: A Párizs melletti MC93 Bobigny kulturális központban készített munkánk, az Egy szabadulóművész apológiája párhuzamosan futó jeleneteinek egyikében egy sátorban szerelmeskedtem a férjemmel, amit a nézők tévén követhettek. Nekem ehhez át kellett lépnem egy határt. Híve vagyok szakmai vonatkozásban a provokációnak, de ez számomra is nehéz volt.

Ö. T.: Próbáltátok előtte a jelenetet?

S. L.: Nem, de volt egy megbeszélt szabályrendszerünk. A happening 1968-ról szólt, a forradalom, a szexuális felszabadulás, a mindenféle határátlépések volt a témája. A színpadon felállított sátorban az aktus valójában megtörtént, de azért nem tudtam teljesen elengedni magam.

Ö. T.: Volt szerep, volt „védőháló”? Vagy önmagadat játszottad?

S. L.: Nem volt jelentősége a szerepnek. Túl vékony volt a határ a színész és a szerep valósága között.

Rába Roland: Két előadás tartalmazott intim pillanatot számomra. Az egyik A harag napja, Schilling Árpád rendezte. Egy kórházban dolgozó nővér, egy anya története, akit kirúgnak, és tönkremegy. Az ő történetének stációi jelentek meg a mi bemutatásunkban, tanmeseszerűen. Lilla volt a főszereplő, én játszottam a főnökét, akivel összejön, és az egyik jelenetben lefekszenek egymással. Nem is annyira a testi intimitás volt rám nagy hatással, hiszen olyat sokszor játszottunk már. Hanem hogy Lilla karaktere annyira régen volt szeretve, hogy felrobbant a szíve attól a gesztustól, hogy az általam játszott faszi megölelte, szeretkezett vele. Színészként csodálatos megélni azt, hogy a partnered ilyen boldogságot „él meg”, játszik el, és mindezt tőled kapja! Ezt a pillanatot eltettem magamnak.

A másik előadás a Lady Chatterley szeretője, amely folyamatos határátlépéseket kíván tőlünk. Nem gondoltam volna, hogy ennyire felszabadult és biztonságos élmény lesz.

S. L.: A színpadi intimitás megéléséhez nagyon fontos, hogy biztonságérzeted legyen a partnerrel. A harag napjában Roli nekem ezt abszolút meg tudta adni, a franciaországi bemutatóban viszont nem sikerült.

Kiss-Végh Emőke: Szintén a Lady Chatterley szeretőjéhez kapcsolódom. Rettenetes zavarban vagyok már attól, hogy beszélek róla. Az jelenti a nehézséget, hogy át tudom-e adni, az előadásnak az az adott pillanata miért jelenti számomra a csúcsintimitást. Az egyik jelenetben, miután szétkapjuk egymást testileg, Roli felül, és a hasamat nézi. A két terhességem után a hasamon, a köldököm körül más lett a bőr. Néztem, ahogy Roli nézegeti és megérintgeti ezt a felületet, amelyhez nekem annyi minden kapcsolódott. Akkor, ott hirtelen annyi minden összeállt, hogy nem is tudnám másnak nevezni, mint csúcsintimitásnak.

Ö. T.: Az egész előadás intim jelenetek füzére, de azon belül az említett momentumot nem a rendezés teremtette meg. Engem nagyon foglalkoztat, hogy lehet-e próbálni, meg lehet-e rendezni az intimitást.

R. R.: Az előadásbéli történet lényege, hogy a két karakter egymásra talál és felszabadul a szexualitásban, az intimitásban. Rendezőként épp ezért kérted tőlünk, hogy nyújtsuk el ezeket a pillanatokat. Ebből jött a gesztus. Ha az ember csak nézegeti a partnerét, a különböző részeit, a pici felületeket, bele lehet azokba szeretni. Schilling Árpád pedig olyan rendező, aki nagyon szereti pontról pontra megbeszélni a jeleneteket, még a mozdulatokat is. Nem beállítja, hanem értelmezi, hogy tudjam agyból, mi az, ami történik. Az is nagy biztonságot ad.

Kiss-Végh Emőke és Schmied Zoltán a Lady Chatterley szeretőjében, Dollár Papa Gyermekei, r.: Ördög Tamás. Fotó: Ofner Gergely

Ö. T.: Lilla, A harag napja francia változatában miért nem sikerült átélned a biztonság érzetét?

S. L.: A színpadi intimitás egyrészt valóban rendezői kérdés, másrészt benne van a saját és a partnerem felelőssége. Ahhoz, hogy közel engedjem a partneremet, pontosan tudnom kell, mit akarok játszani, mi a célom a partnerrel közös munkában. Miközben A harag napját Franciaországban próbáltuk, megnéztem felvételen a Lady Chatterley-t, és még videón keresztül is lenyűgözött Emőke és Roli játékának intimitása. Ezt a fajta tudatosságot és színészi jelenlétet nem tudtam megvalósítani. Annyira tetszett a színpadi partnerem, hogy civilből mindent ki akartam élni. Röhejes volt, borzasztó lett. Szakmailag lennie kell egy határnak: a jelenet nem arra való, hogy kiélvezzem, hogy tetszik nekem a partnerem. Azért sem sikerült, mert őt leblokkolta, hogy én iszonyatos energiákkal tulajdonképpen ledöngöltem őt. Nagyon komoly tanulság, most kezdem felfogni, mi a következménye annak, ha megreggelizem a partnert. Ez ugyanakkor rendezői kérdés is, mert a rendezőnek tudnia kell azt mondani, hogy állj, már nem a jelenetet játsszátok. Számomra az a próbafolyamat és előadás teljes professzionális kudarc volt.

Ö. T.: Akkor ilyen helyzetekben pont, hogy nem kell a színpadra a civil energia?

S. L.: De, kell, csak nagyon okos és tudatos limitre van szükség. Használni kell az érdeklődést, a belső nyitottságot, de a szerep szerint kell működni, és tudatosan vezetni egymást a partnereddel, egy platformon kell létezni. Ez a két színész és a rendező feladata. Hogyha a színész felelősséget vállal a szerepért, akkor megtörténhetnek olyan pillanatok, amelyekért érdemes csinálni ezt a szakmát.

K.-V. E.: Ha a próbák során kialakul a keret, amelyen belül rengeteg a testiség, a mozdulat, a kódolhatatlan játék, akkor, mint a gyerek a körbekerített kertben, csinálhatok bármit. Színészként ez nagyon felszabadító tud lenni, ugyanis én magam döntöm el, hogy mit és meddig engedek át magamon, milyen végleteket választok. Testileg-lelkileg egyaránt értem. Közben lehet truvájkodni, eladni magad, akár a partnernek is, ami színészként nagyon élvezetes.

Ö. T.: Színészként lehet vágyni arra, hogy ilyen kihívásokkal találjon meg titeket egy feladat? Például a Chatterley-ben a lady és a vadőr pucéran futnak az esőben. Noha a regényben ez csak egy pillanat, nekem ez volt a csúcs, valahogy több, mint a szeretkezések: hogy ők a szeretkezés után még kifutnak az esőbe. Minden emberi tulajdonságot levetkőznek, hogy meglépjék ezt. Vágyjátok az ilyen jeleneteket, amiben színészként szétrobbansz, és megszűnsz önmagad lenni, vagy inkább tartotok tőle?

K.-V. E.: Én arra vágyom, hogy ne tudjak elkalandozni. Ha olyan jelenetem van, amelyikben nagyon sok ösztönös dologra van szükség, akkor a legkisebb az esély, hogy elkalandozzak, és azt nagyon szeretem. Ezekre a pillanatokra van vágyam.

R. R.: Amikor megkerestél a feladattal, teljesen elképzelhetetlennek tűnt. Emlékszem, amikor azt mondtad, hogy „a Trafó balett-termében egyszer csak fölkapcsoljuk a villanyt, és anyaszült meztelenül fogtok rohangálni”. Én nem szóltam semmit, de biztos voltam benne, hogy nem. Az volt bennem, hogy ki kell próbálni, nyilván, mert mindent ki kell, de ez nem fog működni. Aztán amikor eljött a pillanat, akkor úgy rohangáltunk, mint a kisangyal. Persze az is nagyon kellett, hogy megéreztük, ez mennyire fontos a történet szempontjából. Hogy a neonfény elönti az addig nem ilyen fényben, nem ilyen hangulatban élő teret, annak hasonló a hatása, mint amit a regény a leírással, a zuhogó esővel, a holdfénnyel, a természeti képekkel ér el. Mikor ezt megérti az ember, már nem vitatkoakkor zik a rendezéssel. A történet és a hatás a fontos, és az egész egyszer csak már nem rólam szól, hanem arról a két emberről meg főleg a nézőkről, akik, ezt én is érzem, kicsit hátrahőkölnek, amikor jól sikerül az előadás.

Ö. T.: Nagyon kényes egyensúlyhelyzetekről beszélünk, amelyekben könnyű elcsúszni. A rendező adjon szabályokat, de szabadságot is, meg mindeközben persze rendezzen. Színészként ne legyek szerelmes a valóságban a partnerbe, de azért találjam vonzónak. Vállaljam fel a testem, noha az az idő múlásával megváltozik. Milyen kihívásokat rejt a test felvállalása? A Krétakör Színházban rengeteg ilyet megléptetek.

S. L.: Nekem inkább az volt a kihívás, hogy föl kéne lassan öltöznöm, valamit már ruhában kéne játszani… A harag napjára visszatérve: attól, hogy ennyire tetszett ez a fiú, elkezdtem szégyellni a testemet. Az lett a legfontosabb, hogy én ennek az egyébként homoszexuális fiúnak elnyerjem a kegyeit. Annyira átbillentem civilbe, hogy gyorsan le is dobtam pár kilót, nem ettem semmit. A budapesti előadásban, Rolival nem zavart az a plusz valahány kiló, vállaltam, hogy ez most ilyen, ilyen zsíros a hajam, így belóg a fülem alá. A szerep erre a fizimiskámra lett kitalálva, és nem is működött most, jó alakkal, kívánatosan, piros ruhában, ahogy megpróbáltam eljátszani, hogy huszonöt éves vagyok.

K.-V. E.: Vajon akkor is így történt volna, ha más viszonyt játszotok? Független volt a szereptől, vagy kifejezetten abból következett?

S. L.: Nem, egy másik helyzetben nem így alakult volna, fontos volt a szerepek közti reláció. Egy ilyen próbahelyzetben, amikor szerelmi viszonyt játszik, jó, ha a színész ismeri magát, és tudja, mennyire tárulkozik ki, mennyire nyitja ki az energiacsapokat, és mennyire fog túlcsordulni.

Ö. T.: Mi történik a színész agyában, amikor szerelmi aktust kell megcsinálni a színpadon, és orrba-szájba csókolózni? Mert lehet, hogy a karakter csókolózik, de az a te nyálad.

R. R.: A tested az eszközöd. Ha ezt a szakmát űzzük, akkor nem árt, ha a testünket mint eszközt tudjuk kezelni, akárcsak a hangunkat, az éneklést, a mozgást. Persze a színész testével vissza is lehet élni, épp ezért azt is el kell sajátítania egy fiatal színésznek, hogy ennek megvan a helye és ideje a próbaidőszakban, és lehet nemet mondani a rendezőnek vagy a színész kollégának. Ám meg kell tanulni megteremteni azokat a körülményeket a próbán, amelyek közt kialakul a bizalom és a biztonságérzet. A próbák, az első tapogatózások, az első lépések a nehezek. Amikor már megvan, és elhiszed, akkor reprodukálni már könnyebb. A színésznek képesnek kell lennie felmérni, hogy adottak-e a körülmények, és meg kell tudnia fogalmazni, hogy neki mi szükséges ahhoz, hogy az instrukciók, ötletek egyáltalán kipróbálásra kerüljenek. Nagyon nehéz, ha egy színész vagy színésznő csuklóból visszautasítja a javaslatokat, kéréseket, függetlenül attól, hogy ki mondja azokat. Mert jöhet egy olyan rendező, akinek érdemes lenne legalább kipróbálni az ötleteit, hiszen nem maga miatt kéri azokat. És az ember újra és újra meglepheti önmagát, ha nyitott.

K.-V. E.: Roli, amikor leveszed a nadrágod az előadásban, vannak civil gondolataid?

R. R.: Nekem a testemmel kapcsolatban az a civil gondolatom, hogy borzalmas. Voltam olyan állapotban és annyi idős, hogy azt gondoltam, mint egy király, úgy nézek ki. Most pedig azt találom érdekesnek, hogy a férfitestnek van egy kulturálisan idealizált formája, a minél fiatalabb, izmosabb, kívánatosabb, barnább test, ugye. Mondjuk, negyvenöt év egy férfinál nem sok, James Bond is negyvenöt – hát én nem vagyok James Bond. És előadás után nehezen is nézek az ismerőseimre, mert azt érzem, hogy nem kell semmit mondaniuk, mindent tudok. Ám előadás közben nincs bennem ilyen érzés. A történet szerint a vadőr egy fantasztikus csávó, úgy tud nyúlni ehhez a nőhöz, hogy ő, mint egy virág, kinyílik, és mint az égbolt, amikor a nap felkel, kivilágosodik, és ebből a fényből a csávó totálisan részesül. Na, most ezt a karaktert játszva én mint ember is azt érzem, hogy nincs ezzel a testtel és ezzel a külsővel semmi baj! A szerep terápiajelleggel arra ösztönöz, hogy elhiggyem, úgy vagyok jó, ahogy vagyok.

Sárosdi Lilla és Rába Roland A harag napjában, r.: Schilling Árpád. Fotó: Nagy Gergő

Ö. T.: Kihat ez a civil életedre is? Előadás után meddig tudod hordozni az érzést?

R. R.: Aznap estig. De az már valami!

Ö. T.: Emőke, te hogy viszonyulsz a kor kérdéséhez? Két gyerek után a Lady Chatterley szeretőjével tértél vissza. Ez lehetett volna egy gigantikus öngól, rossz, magamutogató ízléstelenség

K.-V. E.: A testemnek mindkét gyerek után kilenc hónap kellett, hogy valamelyest visszaköszönjön, ami volt. De ez nem hiúsági kérdés. Addig egy teljesen ismeretlen testben éltem. A Chatterley próbafolyamata a szülés utáni ötödik-hatodik hónap körül volt. Lehetetlennek tűnt azzal a testtel bármit megcsinálni abból, ami meg volt írva. Utólag viszont sokkal jobban érzem magam a testemben a szülés óta. Nem mondhatom, hogy amikor letolom az alsóneműt, nincs civil gondolatom, de szerintem ez rendjén van, nem blokkol le.

Ö. T.: Szerintem eleve jellemző a színészetedre, és itt mindnyájunkra, hogy a civil gondolatainkat élvezettel engedjük közel a szerephez. Minden civil dolgod szereppé válik, belekerülsz egyfajta állapotba, mint egy flow-élménybe. A szabályrendszernek köszönhetően, ha sokkolódsz is, akkor sem az az érzet, hogy Emőke, a színésznő sokkolódott, hanem hogy Constance, a karakter.

K.-V. E.: Engem inkább az zökkent ki, amikor azt érzem, hogy csak elbeszélgetünk egymás mellett. Ilyenkor elkezdek unatkozni, ami elég veszélyes. A kilengések engem pont éltetnek, és az szív le, amikor azt érzem, hogy nem jutnak el a szavak a partnerhez, és nincsen tartalom. Bele lehet csúszni olyan helyzetekbe, amikor csak rutinból nyomjuk. Amikor szépen zötyököl az előadás, megy minden a maga idejében, tempójában, és kívülről nem is látszik, hogy nem történnek meg a dolgok. Hanem inkább csak úgy próbáljuk csinálni, mintha.

Ö. T.: Mi van akkor, ha nincs játékkedv, és jön az előadás? Egy olyan előadás, amelyben testileg-lelkileg szélsőséges határhelyzetbe kerülsz, alig óv meg a karakter, ha egyáltalán van, és amelyben felszínre tör a civil. Úgy tűnik, ebben határozzuk meg a színpadi intimitást. Lehet a testet edzeni, de ilyesmit meglépni leginkább lelkület kérdése.

K.-V. E.: Hát, ilyenkor csúsznak le a dupla Unicumok előadás előtt…

R. R.: Az jó, ha nincs kedv. Az előadásnak az nem tesz rosszat. A nagyon nagy kedvtől egyszerűen nem találkozol a dolgoddal. Ellenben van egy ilyen mély, deprimált rosszkedv, fura, koncentrált mélabú, ami abszolút rávisz a szerepre. És akkor a szerepben már lesz kedved.

Ö. T.: Egyetértek veled, de arra az esetre gondolok, amikor, mondjuk, csillagszóróknak kellene durranniuk egy jelenetben, ehelyett csak így elmegy, laposan. Volt egy akasztják a hóhért helyzet, be kellett ugornom egy előadásomba, méghozzá kétszer pár hónap alatt. Az első egy halálugrás volt, alig próbáltuk. Minden gátlásomat le kellett vetkőznöm. Az valósággá tudott válni. De a második alkalommal döcögött, pöfögött, kopogott.

R. R.: Ez az az eset, amikor elmegy a kedved közben. Schilling mondta azt nekünk, hogy van, amikor így sikerül. De ha azon kezdesz el közben agyalni, hogy tegnap mennyivel jobb volt, akkor biztos, hogy elmegy a következő pillanat is. Ma ilyen volt, fogadd el. Várakozni kell, mert az utolsó pillanatig megtörténhet valami, ami addig valamiért nem jött össze.

S. L.: A színház jelen idejű, megvan a maga dinamikája, és az is benne van sajnos, hogy elcsúszhat. Ezért csodálatos! Örök kérdés például, hogy ha sírni kell egy előadásban – az is az intimitáshoz tartozik –, hogyan tudod elérni, hogy tényleg akkor szúrjon, bántson meg egy replika, és tényleg oda sűrítsd a fájdalmat. Én sokszor már előadás előtt felhúztam magam, jóval a jelenet előtt, de nem működött, mert úgy bepuhítottam a lelkem, hogy ha valaki hozzám szólt, már ott volt a könny, ami csak félóra múlva buggyanhatott. Aztán megpróbáltam kiüríteni az agyam, és inkább jelen lenni, az előadás jelenét megragadni, nem ráfeszülni.

K.-V. E.: Engem, a rideg színésznőt, aki a színpadon sokáig csak beszélgettem, egyszer csak megtaláltak a ,,testi jelenetek”, és rájöttem, hogy tulajdonképpen ezek a legjobbak. Mert ilyenkor nem kell olyanokkal foglalkoznom, mint a könnykibuggyintás. Hanem egyszerűen csak engedem, hogy megtörténjenek a dolgok. És az nagyon jó érzés.

A 2020. május 23-i beszélgetést lejegyezte és szerkesztette Boros Kinga és Sztojka Sebi.

Facebook Comments