Felfedezésre váró dráma egy újonnan felfedezendő térben: így zanzásíthatnám a tényt, miszerint Didier Caron darabjának budapesti bemutatóját az Orlai Produkció a frissen felújított Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában tartotta.

A zsinagógába helyezett premier nemcsak gesztusértékű ötlet, hiszen az izgalmas szépségű épület bizonyosan hatással bír a nézőre, aki az előadás előtt, után (rosszabb esetben: közben) alaposan szemügyre veheti azt. Az ötlet hátulütője az, hogy a zsinagóga nem színházi tér, így a nézőtere nem emelkedik, távolabbi részei jelentős távolságban vannak a bensőséges kamaradrámának helyet adó kicsiny színpadtól (ám erre lehet azt mondani, hogy a produkciót a későbbiekben befogadó Hatszín Teátrumot sem nézőterének meredek emelkedése miatt szeretjük). A darab tárgyának ismeretében a helyszín nyilvánvalóan kínál kézenfekvő asszociációs lehetőséget, de kérdés, hogy ezen – és az esztétikai élvezeten – túl mi indokolja az itteni bemutatót. (Különösen úgy, hogy tudjuk: a nyári premiert nem Budapesten tartották és a későbbiekben sem csak itt játsszák majd az előadást, vagyis az alkotók sem ezt a teret tekintik a játék egyedül érvényes keretének.) Aztán ahogy telnek a percek, úgy érzem, poétikai értelemben is bírhatna jelentőséggel a helyszínválasztás – de aztán belátom, hogy ilyes értelmezés valószínűleg csak az én fejemben él, a rendező, Ujj Mészáros Károly fejében aligha.

Fotók: Takács Attila

A Hamis hang története röviden összefoglalható. Sikerületlennek érzett koncertjét követően Millert, a híres karmestert öltözőjében egy furcsa férfi látogatja meg. Dinkel eleinte csak idegesítő rajongónak látszik, később kiderül, személyes ügye van a karmesterrel, még később pedig az is, hogy ez az ügy nem valami banálisan hétköznapi magánéleti sztori. Gyökerei a múltba, a fasizmus poklába vezetnek vissza, amikor Miller – aki épp most, a történet jelen idejében nyerte el a Berlini Filharmonikusok vezető karmesteri pozícióját – a legsúlyosabb bűnök egyikét követte el. Látogatójának célja pedig az, hogy emlékeztesse erre és bosszút álljon… Ismerős téma, ismerős dramaturgia – és nem állíthatom, hogy a Hamis hang akár a tematika, akár a szerkezet szintjén bármilyen újítást tartalmazna. A sikeres francia szerző precízen alkalmazza azokat a dramaturgiai fogásokat (álca, késleltetés, elhallgatás, az információk fokozatos adagolása stb.), amelyek érdekessé tehetik a múlt feltárására épülő, krimibe illő fordulatokat alkalmazó szöveget. Emellett átgondoltan vegyíti a tematikai elemeket: a náci bűnök, a holocaust témájához némi – laikus számára is érthető szinten megfogalmazott – zeneelméletet mixel, s a történelmi dráma mellé finoman odailleszt egy filozofikusabb síkot, az embernek az isteni szándékkal való küzdelmét. Legalábbis így hallom ki az előadásból, mivel a darabot sajnos nem olvastam. Ám ismerve azt a drámai hagyományt, amelyhez többé-kevésbé tartozik, könnyen elképzelhetőnek gondolom, hogy a szöveg megenged (vagy akár ambicionál) valamit, amit viszont nem hallok ki az előadásból: egy olyan olvasatot, amely lebegteti azt, hogy Dinkel valóságos személy-e. Vagyis azt, hogy valóban megjelenik-e valaki a koncert éjszakáján az öltözőben, vagy a tettei fényében abszurdnak ható pozíciót elnyert karmester lelkiismerete támad fel, netán a tudatalattija szabadítja fel az elnyomott múlt kísértését. Ha efelől bizonytalanságban tudná hagyni nézőjét a produkció, ha Dinkel egyszerre tűnne hús-vér embernek, (rém)álomképnek és szimbolikus alaknak – úgy, hogy a figurát hol innen, hol onnan próbálhatná megközelíteni a befogadó –, az erősebb és termékenyebb feszültséget generálhatna, és sokkal hatásosabban játszana el a befogadói elvárásokkal, mint a lelepleződés folyamatának klasszikus, realisztikus ábrázolása. Merthogy a gondosan elsajátított és precízen alkalmazott dramaturgiai sablon legnagyobb hátulütője az, hogy nemigen van olyan fordulata darabnak és előadásnak, amely ne lenne kiszámítható, így aztán pont az a feszültség hiányzik a játékból, amely valóban izgalmassá tehetné a két férfi párbaját. És ennek az ambivalenciának a megteremtéséhez lenne ideális a zsinagóga a maga szakrális, szimbolikus terével, amely eleve elemelhetné a történéseket a reálszituációktól, és a színészi játékot is elvihetné a stilizálás felé (lehetőséget adva így a realisztikus és az elemelt játékmód variálásra is). Ám ha van is ilyen lehetőség a szövegben, azzal az Ujj Mészáros Károly rendezte előadás nem él. Pedig Fekete Anna izgalmasan elgondolt díszletéből – amelyben valós és szimbolikus tárgyak keverednek, s amely nem utal pontosan körülírható helyszínre – még kiolvasható lenne ez az alkotói szándék. A rendezés azonban nem a szín szürreálisnak ható elemeire fókuszál, inkább igyekszik bejátszatni a színészekkel a kicsiny színpadot, fizikai cselekvések sorát dolgozva ki. A színészek, ha eltérő módon is, de realisztikus eszközökkel építenek karaktereket. Vasvári Csaba néhány markáns alapvonásra támaszkodva teremti meg a figurát és a továbbiakban elsősorban színpadi jelenlétére támaszkodva hangsúlyozza annak domináns vonásait. Nagy Dániel Viktor pedig minuciózusan bontja ki a változó profilú alakhoz – elfogódott kisember, fanatikus rajongó, elszánt bosszúálló – tapadó sztereotípiákat, és azt a folyamatot nyomatékosítja, ahogyan az elesettnek látszó ember könyörtelen igazságszolgáltatóvá válik. Ám ha az előadás nem tud/nem akar a reálszituációktól elszakadni, sőt a tér ellenében is a történet valóságosságát nyomatékosítja, akkor a precíz színészi munka ellenére is némiképp mesterkéltnek és sablonosnak érződik a szituáció és a történet bonyolítása. Miként a dialógusok is konvencionálisnak hatnak, ha nem kapnak ambivalens értelmét. Lehet persze, hogy olyasmit látok bele a darabba, ami nemcsak a rendezői, de a szerzői szándék szintjén sincs benne. Abban viszont biztos vagyok, hogy a Hamis hang abban az esetben válhatna egyedivé, érdekessé, ha sikerülne elemelni, többjelentésűvé tenni az alapszituációt és ebből adódóan többértelművé, reflektáltabbá alakítani a színészi játékot. Ennek híján csupán egy jól ismert történet jól ismert fordulatokkal teli, tisztes szakmai színvonalú tálalását látjuk – egy önmagában lenyűgöző, de az előadáson végső soron mit sem változtató térben.

Mi? Didier Caron: Hamis hang (fordította Tótfalusi Ágnes)
Hol? Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga
Kik? Rendező: Ujj Mészáros Károly. Szereplők: Vasvári Csaba (Miller), Nagy Dániel Viktor (Dinkel)

Facebook Comments