„Férfinek nem elég öreg, gyereknek nem elég fiatal.” Malvolio jellemzi így Viola-Cesariót Olíviának (Nádasdy Ádám fordításában). Amikor a szombathelyi Vízkereszt…-előadásban elhangzik ez a mondat, a nézőnek déjà vu-érzése támad: nem egészen így, de hallottuk már ezt a kijelentést a Weöres Sándor Színházban ebben az évadban.

A Szólít a szörny főszereplőjét, Conort jellemzi a fordulattal – „Van egy fiú. Gyereknek már túl idős, de felnőttnek még túl fiatal” –a történetet megalapozó narrátor. Még az is előfordulhat, hogy a szerző, Patrick Ness (esetleg a fordító, Szabó T. Anna) tudatosan vagy tudattalanul Shakespeare Vízkereszt…-jére játszik rá a megfogalmazással. Hiszen ez is, az is beavatástörténet, átmeneti rítus, a traumán, az elkülönülésen és az érzelmi zűrzavaron át az identitás megszilárdulásáig, a felnőtté válásig. De nem csak ez a vékonyka szál köti össze a két bemutatót. A Szólít a szörny és a Vízkereszt… is koprodukciós előadás, és mindkettő olyan eszközöket használ, olyan színházi nyelven szólal meg, amelyek most jelentek meg először a WSSZ repertoárján. A Szólít a szörny eredendően ifjúsági-, színházi nevelési előadás (de volt bemutató kifejezetten felnőtt közönségnek is), amely a Mesebolt Bábszínház és WSSZ együttműködésében, Vidovszky György rendezésében készült, és nemcsak a bábművészetet hozza be a színházba, hanem a főszereplő Major Eriknek is – ő képviseli a produkcióban a WS Színházat – újabb fontos játéklehetőséget kínál.

Fotók: WSSZ/Mészáros Zsolt

A Vízkereszt, vagy bánom is én a Forte Társulat és a WSSZ koprodukciója, Horváth Csaba rendezésében. A táncos, koreográfus, (fizikai) színházi rendező a szombathelyi színház újonnan fölállított művészeti tanácsának is tagja. A Vízkereszt… bátran nevezhető fizikai színházi előadásnak, amennyiben benne a szokottnál nagyobb hangsúlyt kap a mozgás. (Miközben szigorúan hű a szöveghez: a fordításhoz, Shakespeare-hez. Még az a – Nádasdy Ádám által említett – következetlenség is benne marad, amikor Sebastian Viola húga születésnapját emlegeti. Most akkor ikrek vagy nem?)

A szombathelyi közönség a fizikai színház világába való bevezetésére azért jó választás a Vízkereszt…, mert talán képes megteremteni az ismerősség jótékony és biztonságos érzetét, amire aztán az újdonság befogadása is alapozható. A Vízkereszt…-nek mély, lényegi jellemzője a folytonos mozgás: olyan, mint valami örökké villogó kaleidoszkóp. Másfelől „veszélyes vállalkozás” itt éppen a Vízkereszt…-tel előállni, hiszen ez a Shakespeare-komédia rögtön előhívja egy másik Shakespeare-komédia emlékét: a szombathelyi színház történetében fontos helyet foglal el a Mohácsi testvérek Szentivánéji álom-átirata, Mohácsi János rendezésében. Ráadásul a Szentivánéji álom struktúrájában (átmeneti rítus) megint csak szorosan összevethető a Vízkereszt…-tel. Mohácsiék és Horváth Csaba világa: ég és föld, tűz és víz. Miközben mindkét telített világ a majdnem üres színpadon épül föl, a díszlet úgy látványos, hogy költséghatékony és minimál. A vérbő Mohácsi-vircsaftra most Horváth Csaba a tükrök és tükröződések hűvösségével felel. És bár a színház – ahogy a Mohácsi-előadások nagy kedvvel és rendszeresen „önironizálnak” ezen – komplex műfaj, vagyis a mozgás, a vizualitás, a zene a Mohácsi-rendezéseknek is fontos eleme, a Mohácsi-iskola alapvetése mégis a szöveg, az átirat („után” vagy „helyett”). És bár a Vízkereszt… most Nádasdy Ádám 2005-ös fordításában, nagy természetességgel és mai magyarul szólal meg, elevenségében, közvetlenségében legfeljebb ha megközelíti a Mohácsi-hatást. Ennek oka egyrészt nyilván abban kereshető, hogy Horváth Csaba elsősorban a mozgás erejére apellál. Másrészt azonban szóljon bármilyen természetesen az új fordítás, a saját kora kontextusára alapozott szövegben nem minden nyílik meg magától értetődően a mai fülnek. A mozgásnak/táncnak a Vízkereszt…-előadásban főleg karakterábrázoló szerepe van, de gyakran előfordul, hogy a mozgás – illusztratív vagy mesélős módon – mintegy ráerősít a szövegre. Az a legszebb, amikor maga az előadás „szelleme” nyilvánul meg a mozgásban, amikor a mozgásnak jelentésadó, értelmező funkciója van. Ez a szellem pedig végig ott lebeg az előadás fölött, mert Horváth Csaba pontosan választotta ki és hozta létre – együtt a színpad szélén résztvevői és rezonőri pozícióban cimbalmozó Némedi Árpáddal (ő most az egyszemélyes zenekar) és a Festét szépen, letisztultan játszó-éneklő Widder Kristóffal – azt a zenei világot, amely az előadás táncrendjét is meghatározza. Az egyszerre szilaj és éteri szardíniai-korzikai folklórra alapozott zene egyrészt hűséges Shakespeare-hez, aki a Mediterráneumba helyezi a cselekményt. Másrészt egyetlen mozdulatban, vagy tánctípusban fölmutatja a Vízkereszt…-sztori esszenciáját: a táncoló – vagy éppen szó szerinti dialógusban lévő – párok nem érnek egymáshoz, csak nézik és „kerülgetik” egymást. (De hát így működik a színház is.) Innen – meg a butoh és a bábszerűség nyomaiból – magyarázható, érthető meg a Horváth Csaba-rendezés látszólagos, tükörszerű hűvössége is. A jelenetek pedig úgy követik egymást, ahogy – egyenletesen és örökké – hullámzik a tenger. Így jutunk el az összekuszálódott szálakat kibogozó végkifejletig, amely – meglehet – pillanatnyi állapot. Hiszen a talányos és gyönyörűen megszólaltatott (szinte gregorián) záródal szerint a zuhogás elállni sose fog. A tenger és az eső koordinátarendszerében telik az életünk.

Kínai díszbaba, képzelet (a vágy: fantázia), tenger – az utóbbi kettőből jön létre a nevezetes szerelemdefiníció Orsino herceg belépőjében. (Nádasdy Ádám földközelibb képzelődést mond a költőibb, fennköltebb, szárnyalóbb képzelet helyett.) „Az úrnőm egy kínai díszbaba” – állítja Böföghy Olíviáról, és innen akár az előadás bábszerűsége is eredeztethető. Horváth Csaba mintha ezekre az alapmotívumokra fűzte volna föl a Vízkereszt…-rendezését látványban, mozgásban – jelentésképzésben – egyaránt. A színpad hátterében leomló függöny színjátszó, képlékeny, mégis merev, mindig más és mindig ugyanaz: sistergő ezüstfólia. Van még egy guruló, áttetsző paraván, aztán van néhány, finoman és vidáman a szivárvány színeiben pompázó, sokfunkciós lépcső – mintha egy nagy építőjáték elemei lennének –; van végül három kalitka (díszlet: Kalászi Zoltán, Kiss-Benedek Kristóf). A zizgő, zörgő, surrogó, csillogó fólia különböző alakban, méretben végig játszik – mozog, hullámzik, folytonos átváltozásban – az előadásban. Lehet a Malvoliónak szánt levél, lehet ruhadísz, lehet sokértelmű szoboralapanyag Feste kezében (amint Viola-Cesariót formálja lánynak, fiúnak kíváncsi kedve szerint). És persze maga a tenger: amint Viola és társai megmenekülnek. Ebben a stilizált, állandó mozgásban lévő térben léteznek a szereplők, egyfelől időtlenül, másfelől közülünk valókként, Benedek Mari (a nézőt jól orientaló) jelmezeiben. Külön szép Feste pulóvere, amely a klasszikus commedia dell’ arte-öltözékre emlékeztet. Vagy a diszkrét sárga zokni Malvolio szürke öltönyéhez. És persze Cesario-Viola meg Sebastian uniszex nadrág-póló-sapka összeállítása, amely tényleg már-már összetéveszthetővé teszi a két hajótörött testvért.

A szombathelyi Vízkereszt… szépségét és izgalmát mindenekelőtt mégis a két társulat – a Forte és a WSSZ – találkozása adja a színpadon. Horváth Csaba biztos kezét dicséri, hogy már-már összetéveszthetők a két társulat, kétféle iskola képviselői az előadásban. Vitéz Böföghy Tóbi – Pallag Márton –, Vitéz Fonnyadi Ábris – Horkay Barnabás – és Feste – Widder Kristóf – anyanyelvi szinten „beszélik” a fizikai színházat: virtuóz magánszámaik, kettőseik és trióik alapvetően a komikus vonalat erősítik. Bár Feste, ha dalra fakad, tényleg az eget súrolja, fölfelé nyit utat. A szombathelyi színészek valamennyien nagy odaadással vetik bele magukat a játékba: szinte tapintható, hogy mindannyiukat könnyű volt táncba vinni. Nagy-Bakonyi Boglárka leheletfinom gesztusokkal próbálgatja-jeleníti meg: hol a fiút, hol a lányt. Olívia szerepében a Horváth Csaba-tanítvány és gyönyörű Herman Flóra kap egy fergeteges szólót: mintha a vad menekülne a vadász elől. (Ez is a szövegből eredeztethető.) Csonka Szilvia – gumilabda, marionettbaba és fejcsóváló kutyus az autó hátsó ablakában – Mária szerepében méltó partnere a mackóalsóban parádézó Böföghy Tóbinak. Megjegyezzük a kétségbeesett vonzalommal Sebastiant – Sipos László Márk e.h. – üldöző Antoniót: Horváth Ákost. A helyben futó, felültetett Malvoliót visszafogottan peckes, hétköznapi eleganciával játssza Szabó Tibor – éppen ezért válik fenyegetővé a széles vigyort letörlő, halkan elsziszegett búcsúmondata: „Még bosszút állok az egész bagázson!” Az előadás „mozdulatlan mozgatója”, a vágyakozáshullám elindítója az Olívia után hiába epekedő Orsino herceg: Jámbor Nándor. A pici szerepekben föltűnő „kórus” – Nagy Cili, Keller-Dénes Emőke, Gyulai-Zékány István – fegyelmezetten, koncentráltan és úgy látszik, örömből van jelen. Ezért aztán így lehet jelen a közönség is.

Mi? William Shakespeare: Vízkereszt, vagy bánom is én (Nádasdy Ádám fordítása)
Hol? Weöres Sándor Színház, Szombathely (A Weöres Sándor Színház és a Forte Társulat közös produkciója)
Kik? Rendező: Horváth Csaba. Szereplők: Nagy-Bakonyi Boglárka (Viola), Herman Flóra (Olívia), Csonka Szilvia (Mária), Jámbor Nándor (Orsino), Szabó Tibor (Malvolio), Pallag Márton (Vitéz Böföghy Tóbi), Horkay Barnabás (Vitéz Fonnyadi Ábris), Widder Kristóf (Feste), Hajdu Péter István (Fábián), Sipos László Márk eh. (Sebatian), Horváth Ákos (Antonio), Nagy Cili, Keller-Dénes Emőke, Gyulai-Zékány István (Kapitány, Curio, Valentin, Pap, Rendőr). Cimbalmon közreműködik: Némedi Árpád. Díszlettervező: Kalászi Zoltán, Kiss-Benedek Kristóf. Jelmez: Benedek Mari. Dramaturg: Tóth Réka Ágnes.

Facebook Comments