A kortárs tánc sosem volt homogén, monolitikus műfaj, a hosszú lezárások alatt pedig érdekes irányokba indultak az alkotók, akiket egyszerre foglalkoztat az új létrehozásának célja és a meglévő keretekhez, formákhoz való visszatérés lehetősége.

Míg Mészáros Máté egy kódexkészítő szerzetes meditatív precizitásával dolgozott a Fény által mozgás-tér-hang-fény installációján, de- és rekonstrukciós folyamatokban jelenítve meg az átalakulást, ami sokunkban lelki (vagy akár idegrendszeri) szinten is végbement, addig Molnár Csaba, Vadas Zsófia Tamara és Vass Imre game changer című darabja egy szabályokat kifordító, önfeledt játékba sűrítette a feje tetejére állt világ életérzést. Persze a Covid egyik előadásban sem téma, indirekten mégis reflektálnak a világ állapotára, visszatükrözik a tudatalatti folyamatokat, amik a színházak hosszú hibernációja alatt végbementek, és felteszik a kérdéseket, amiket még mi se nagyon teszünk fel magunknak arról, hogyan tovább.

Mészáros Máté: Fény által. Fotó: Ofner Gergely.

Vissza a tiszta forráshoz

A pszichológusok szerint krízishelyzetben a stabil érzelmi szabályozás fenntartásának kulcsa, hogy az alapvető dolgokra koncentráljunk, mint az evés, a pihenés vagy a mozgás. A Fény által egy igazi visszatérés az alapokhoz, a tiszta formákhoz és univerzális minőségekhez. Nincsenek benne vizuális zajok, se a klasszikus értelemben vett díszletek. Nincs nézőtér-színpad felosztás, a nézők fizikális értelemben és a szabad akaratuk révén, tetszőlegesen helyt változtatva is részét képezik az installációnak, ami az érzékelés folyamatait kutatja és teszi tudatossá.

Origója az alapvetően sötét tér, amit izgalmas kihívás lehetett megteremteni, mert még egy black box sem lehet teljesen sötét belül, gondoljunk csak a vészkijárat és a közlekedő-lámpákra, amiket nem szabad elsötétíteni. Ebben a majdnemfekete térben különleges hangsúlyt kap minden, amit a fény láthatóvá tesz, legyen az az előadók egy megvilágított testrésze vagy a nézők rájuk vetülő árnyéka, hiszen folyamatos kölcsönhatásban vagyunk egymással a térben. Nincsenek előadói személyiségek sem, minden figyelmünket a mozgás mechanikájára fókuszálják, egyszerű, ám összességében roppant összetett, hosszan ismétlődő, precízen kivitelezett mozdulatsorokkal.

Mészáros Máté: Fény által. Fotó: Ofner Gergely.

A fekete kamuflázsba öltözött, kivételes képességű és fizikumú táncosok – Oláh Balázs, Horváth Nóra, Mészáros Máté és Nagy Emese – teljesen alárendelik magukat a kompozíció rendjének; koncentrációjuk, fegyelmezettségük szinte tapintható. A maratoni (összesen háromszor másfél órás, hiszen a darabot háromszor egymás után játszották) installációban a kimerülés ellen egymás mozgási energiáját is használják, akár egy Newton-inga együtt mozgó elemei. Miközben őket nézzük, elmerülhetünk a mozdulataik szépségében, a kirajzolódó részletekben, a testben mint műalkotásban, és bennünk is létrejöhet egy flow-élmény, amiben megszűnnek a tér és az idő érzékelhető határai, csak a jelen marad. Abban is csak az, amit látunk és hallunk, és amit a koreográfia és Gryllus Ábris zenei „tájképe” elindít bennünk. Az atmoszférikus hangok a tér különböző pontjairól érkezve szintén módosítják az érzékelési folyamatot, attól függően érezzük közelinek vagy távolinak a történéseket. Mivel a legtöbb néző nem egyetlen pontot kiválasztva állja vagy üli végig az installációt, nem tudatosan is folyamatos kísérletezésre, a viszonyulásunk változtatására, a szabadságunk megélésére ösztönöznek minket, ami izgalmas kontraszt egy ennyire rendszerezett és megszerkesztett kompozíció kereteiben mozogva. Ugyanígy viselkedik az idő is: az időzítések kiszámítottsága és a kompakt szekvenciák váltakozása miatt tűnik elfolyónak, végtelennek.

Míg A távolság mechanikájában Mészáros Máté a természetes fény működését (is) kutatta, ezúttal csakis mesterséges fénnyel dolgozott, különös tekintettel azokra a pontokra és vonalakra, ahol a fény megszületik, ami lehet lágy áttűnés a sötétség és a derengő fény közt, vagy éles határvonal, amiről szinte lepattan a sötétség. A térben több LED-fénycsövet mozgatnak maguk a táncosok, fénykonstrukciókat építve majd lebontva és átalakítva valami mássá, amiben újabb mozgó képeket, jelenségeket mutatnak meg. Színekkel is operálnak, ebből is az alapokkal, mint Mondrian festményei, és minden fényszög pontosan szerkesztett, szabályos. Ez a rendezettség már önmagában megnyugtató, biztonságérzetet ad a minden eddiginél kaotikusabb világban. Szellemi értelemben ez nem passzivitásra sarkall, épp ellenkezőleg. Először is, ott a sötétség, minden, ami nem látható, de tudjuk, hogy valahol ott van. Vagy odaképzeljük, és a fantáziánk egészíti ki a részleteket, végtagokat illeszt a torzóhoz, összeérőnek véli az egymás felé csak közelítő karokat – a koreográfia egy része virtuálisan, a mi fejünkben, az illúzióinkból születik meg. A következő izgalmas réteg az átlépési pontoké, mert itt válik minden egyszerre értelmezhetővé, valóssá. Itt lesz a nézőből is szemtanú, csakhogy ez ritkán „esemény” a színházban, ahová éppen ezért megyünk, és általában csak megtörténik, ahogy elkezdődik az előadás. Itt azonban jelentőséget kap, tudatosítja és felértékeli a nézőben ezt a szerepét, egyben a felelősségét. Aztán ott van előttünk, ami látható: az optikai illúziók olykor abszurd humora – mint mikor csak egy fej lebeg előttünk, vagy karok gurulnak, látszólag a semmiben – és a különböző, univerzális esztétikai érzeteket, minőségeket megidéző, tiszta formák, a testek szoborszerűen plasztikus szépsége. Mindezek együttesen kis üzenetcsomagokat küldenek az agyunknak, ami folyamatosan reagál, és ha túlterhelés alakulna ki az érzékelési központunkban, bármikor ki lehet ülni egy kis időre. Ez is a tudatosítás része, hogy ráébredjünk, nem vagyunk teljesen kiszolgáltatva minden kívülről jövő ingernek, reflektálhatunk a saját határainkra, sőt, még a reflexiót is kikapcsolhatjuk, és pusztán esztétikai élményként, lebilincselő művészetként élvezhetjük az installációt.

Molnár CsabaVadas Zsófia TamaraVass Imre: game changer. Fotó: Neogrády-Kiss Barnabás

Előadás, meghackelve

A game changer lehet egy személy, vagy egy sorsfordító esemény, ami átírja az eddig ismert játékszabályokat, és mindent alapvetően megváltoztat. Metaforikusan érthetjük ezt akár a világjárványra is, vagy szó szerint az előadásra is, ami a „hivatalos vége” után, a feedback-beszélgetéssel kezdődik. Önmagában komikus a helyzet, hogyan reagálhatnánk érdemben valamire, amit nem is láttunk? Ez persze sosem visszatartó erő – hányan kommentelnek úgy az interneten, hogy a poszt elolvasásával nem is fáradnak?! – így többen is lelkesen belementek a játékba, és elmondták az ilyen beszélgetésekre jellemző, szokásos lényeglátó megjegyzéseket, hogy nem tetszett a díszlet, meg túl hangos volt a zene. Az üres színpadon vizes palackjaikkal, kinyitható székeken helyet foglaló előadók – Molnár Csaba, Vadas Zsófia Tamara és Vass Imre – pedig végig szerepben maradva, saját magukat alakítva válaszolgattak, meséltek az előadás közben átélt katartikus élményeikről meg az alkotófolyamat kihívásairól. Közben saját magukat is kifigurázták, közhelyekkel és öniróniával keverve a komolyságot.

Molnár Csaba–Vadas Zsófia Tamara–Vass Imre: game changer. Fotó: Neogrády-Kiss Barnabás

Bár világos volt, hogy játszanak a nézőkkel, időnként a fordított átverés helyzetébe kerültünk, mert mondtak valami mélyfilozofikusat arról, hol húzódik a nézőtér és a színpad közötti határ, miközben épp a Trafó színpadának aljzatát kopogtatták, hogy az meddig is tart. Aztán hirtelen felpattantak, hogy újrakezdjék az egészet, amire titokban talán számítottunk is, de a villogó gamechanger-szlogen után megint visszatértek a feedback-beszélgetés kezdetéhez, mesélve magukról, kik is ők, mivel foglalkoznak, hogyan definiálják magukat. Megint csak félig viccesen, Vass Imre például azt mondja, ő a tánc, a koreográfia és a performansz Bermuda-háromszögében mozgó alkotó, amit simán elhihetünk neki. Előkerül egy-egy premier-ajándék, megidézve egy színházi szokást, amiből megint blaszfémikus beszélgetéskörök indulnak, világossá téve, hogy a szabályok azért vannak, hogy megszegjék, vagy legalábbis átírják őket – jelenjen meg ez az előadáspanelek sorrendjének felrúgásában, a performatív helyzet meghackelésében, vagy az alkotói identitás bullshittel való összekulimászozásában. Közben persze ott ülnek a nézőkkel szemben egy színházteremben, tehát valamennyit csak elfogadnak a szabályrendszerből. Ez a határokat intenzíven feszegető, közben racionalizáló attitűd a nézőkre is rendkívül felszabadító hatással lehet. Az is belefér, hogy Vass Imre egyszer csak a beszélgetés menetét ignorálva improvizálni kezd, majd Vadas Zsófia Tamara is beszáll, mire Molnár Csaba betolja a felmosót és széttrollkodja a lágy zenére folyó, kellemesen hullámzó mozgásukat. Olyan szürreális színházi rituálékról (babonákról?) mesél, minthogy előadás előtt nem szabad szexelni, mert nem lesz meg az egyensúly, és a balerinák nem is mehetnek premier előtt nagyvécére, mert megváltozik a testük tengelye. A magasművészetnek is van profán oldala, a táncosok is emberek – emlékeztet minket.

A mozgás művészi minősége nem változik, csak ehhez is kapunk egy kis „világi” zenét: Gigi D’Agostino 1999-es italopop slágerét, majd egy teljes Supra Hits Party Power válogatást, az Emergency House-tól a Scooterig. Az idén júniusi Under500 fesztiválon tartott munkabemutatón ezt láttuk, ahogy a három lenyűgöző mozgású táncos egy eurotrance válogatásra improvizált, abszolút nem a zenére, hanem egy belső hangra mozogva, és úgy táncolva, mintha senki se nézné őket. Aztán megint kiesnek a szerepből, vagyis az előadás keretei már rég feloldódtak, de lényegében bármit csinálnak a színpadon, például „rejtett” üzeneteket rajzolnak a balettszőnyegre a felmosóval, Tik-Tok koreográfiát mutatnak be egy szép, szerelmi bánatos dalra, vagy léglabdáznak a közönséggel, minden kényszermentes, önfeledt, önazonos. Nem lázadnak, pedig az attitűdjük lázadásra ingerel, nem szórakoztatnak, bár azt teszik. Semmilyen didaktikus, térítő szándék nem érezhető ki belőlük – pedig van ebben kultúrakritika, rendszerkritika, médiakritika, fogyasztói társadalomkritika és még sorolhatnánk, hiszen alkotóként a lételemük a kérdésfeltevés és a reflektálás –, sokkal inkább olyasmi, hogy ha itt már mindenki megőrült, én miért legyek normális? Egyáltalán mi az új normális? Lehet-e működni folyamatosan változó keretek és elvárások közt? Mennyiben kell betartani a játékszabályokat ahhoz, hogy még ne törjön ki a káosz és ne is lehetetlenüljünk el teljesen?

Kinek mi lehet a saját game changere?

Mi? Mészáros Máté: Fény által
Hol? Trafó
Kik? Koreográfia: Mészáros Máté. Előadók: Horváth Nóra, Mészáros Máté, Nagy Emese, Oláh Balázs. Zene: Gryllus Ábris. Fény: Dézsi Katalin, Mészáros Máté. Köszönet: Bakó Tamás, Téri Gáspár. Producer: SÍN Művészeti Központ.

Mi? Molnár CsabaVadas Zsófia Tamara–Vass Imre: game changer
Hol? Trafó
Kik? Alkototók, előadók: Molnár Csaba, Vass Imre, Vadas Zsófia Tamara. Kreatív munkatársak: Juhász András, Janky Máté Előd, Dézsi Kata, Thury Gábor, Vass Csenge. Produkciós vezető: Kárpáti Lili Melánia. Külön köszönet: Borsos Lőrinc, Czirák Ádám,Horváth Orsolya, Keresztesi Botond, Mélyi József, Pintér Gergő, Tóth Márton Emil, Ofner Gergely.

Facebook Comments