Botond Nagy rendezésével, az Utas és holdvilág premierjével indította a 2022-es évet a Kolozsvári Állami Magyar Színház. Egy regény színpadi feldolgozása akaratlanul is kérdéseket vet fel: mi a szöveg és az előadás viszonya? Hol húzódik a határ az irodalmi alapanyag és a színházi mű között? Arra voltunk kíváncsiak, mennyire lesznek eltérőek a kérdésekre adott válaszok, ha más-más nézői attitűddel ülünk be az előadásra: egyikünk adaptációként, másikunk egy önmagában értelmezhető színházi alkotásként tekint rá.

Fotók: Biró István

Keresztesi Borbála: Akárhogy igyekeztem eleinte az előadáshoz önálló alkotásként viszonyulni, nehezemre esett elválasztani az olvasmányélményemtől. Nem tudom, hogy ebben mekkora szerepet játszottak az alapanyag sajátosságai és maga a kivitelezés, de vállalom, hogy én ezt a szempontot boncolgatom a továbbiakban. Felmerül az a kérdés is, hogy félre tudja-e tenni a néző a szöveghez társított kanonizálódott jelentéseket, és hogy innen nézve van-e különbség aközött, hogy egy klasszikus drámát vagy egy regényt állítunk színpadra. Az Utas és holdvilág esetében nem tudok anélkül beszélni az előadásról, hogy reflektálnék az alapszöveg jellegzetességeire. Az egyik tényező maga a szövegmennyiség, ami azonnal feltűnővé vált. Az előadás egy hosszú prológussal kezdődik, amelyben a narráció fel van osztva a főhős és múltjának szereplői között, akik a meséléssel egyidőben illusztrálják az elhangzottakat. Ez a megoldás egy darabig tudta csak fenntartani a figyelmemet, főleg mert jó volt hallgatni az eredeti szöveget, aztán kicsit hangoskönyvszerűvé, és egy idő után unalmassá vált számomra. Ehhez az is hozzájárult, hogy a színészek a nézőtér két oldala közötti folyosót használták, és ez sem adott túl sok lehetőséget a játékra – gyakran előfordul a kolozsvári színházban, hogy a nézőteret a nézők figyelembevétele nélkül használják, ami valós interakció hiányában többnyire öncélúnak tűnik.  Kíváncsi vagyok, hogyan viszonyulsz ezekhez a kérdésekhez te, aki előbb láttad az előadást, és utána olvastad a regényt.

Fazakas Réka: Engem is izgat az a kérdés, hogy nézőként milyen viszonyulási lehetőségeink adottak egy regényadaptációhoz. Relevánsnak tartom a felvetésed, hogy van-e különbség aközött, hogy egy dráma vagy egy regény a kiindulási pont. Számomra egy szöveg mindaddig irodalmi marad és ellenáll a színházszerűségnek, míg megőrzi a történetmesélő jellegét – tehát a narrativitás a szövegen és nem más eszközön keresztül valósul meg; elmesélik, nem pedig megmutatják nekünk, mi történik. Ebből a szempontból az előadás első részét, a prológust emelném ki én is. Bár megteremtődik egy (ál)színházi helyzet (Mihály a feleségének, Erzsinek mesél gyermekkoráról), valójában egy hosszúra nyújtott mesélés fültanúi vagyunk. Bár Mihály (Bodolai Balázs) oda-vissza futkos a színpad és a nézőtér mögé felállított nonstop bár között, valóban hangoskönyvszerű inkább a jelenet, mintsem színházi. Ugyancsak irodalmi marad számomra az, ahogyan Mihály bemutatja az előadás szereplőit – nem cselekvéseik lesznek karakterjellemzők, hanem egy listát kapunk a tulajdonságaikról. Viszont abban a pillanatban, hogy Mihály abbahagyja a mesélést (jó félóra után), és felmegy a vasfüggöny, ez a problémám is megszűnik, és innentől kezdve a szövegkezelést jól eltaláltnak érzem. Nem tudom, neked volt-e a későbbiekben is olyan gondod, mint a prológussal?

KB: Amikor felment a vasfüggöny, valóban izgalmasabbá vált az előadás. A szövegkezelésben ennek ellenére így is maradtak bizonyos pontok, ahol nem érzékeltem, hogy létre tudott volna jönni a színházi szituáció. Nekem azok a helyzetek tudtak működni, amelyek a könyvben is eleve párbeszédként voltak megírva, viszont a szereplők múltja és a Mihályban végbement folyamatok felfedése szerintem alapvetően így is megmaradt a (néha párbeszédnek álcázott) narráció szintjén. Nagyon ritkán éreztem úgy, hogy valamiféle történés vagy cselekmény zajlik a színpadon. Az utolsó jelenetet pedig kifejezetten sablonosnak találtam: a főszerepet alakító Bodolai Balázs az ismét leeresztett vasfüggöny előtt már nem Mihályként, hanem önmagaként, a kezében tartott Szerb Antal-regényből felolvasott néhány záró mondatot. Ugyanakkor az előadás képi világa helyenként mégis izgalmassá tudta tenni a feldolgozást. A díszlet egy „LED-ketrecből” állt, mögötte egy vetítővászonnal, és a különböző színű fények váltogatásával különböző térformák jöttek létre a színpadon[1]. Ez jól tudott működni Mihály belső vívódását és az őt ért impulzusokat leképező térként. Lehet, hogy te többet tudsz erről mondani Botond Nagy más előadásainak látványvilága szempontjából is. Bennem ezzel kapcsolatban az a kérdés merül fel, hogy az egyértelműbb, útvesztő-szerű vagy kolostort idéző formákon túl te fel tudtál-e fedezni valamilyen követhető szimbólumrendszert, vagy nyújtott-e a látvány új, egyéni értelmezési lehetőségeket? Én inkább úgy éreztem, hogy a regény gondolatiságának, problematikájának volt a látványos, érdekes illusztrációja.

FR: A díszlet volt az előadás csúcsa számomra. A fénycsövek nagyon jó játékpotenciált rejtettek magukban, és ezt az egyes jelenetekben különbözőképpen ki is játszották. Egy nagyon jó példa erre a kolostort idéző forma, amit te is említesz: Mihály meglátogatja Gubbióban szerzetessé vált barátját, a fények pedig egy kápolna vonalát, valamint egy kolostor kerengőjét is kirajzolják. Ezen a konkrét példán kívül azonban aligha mondható, hogy a csöveknek térábrázoló funkciója volna. Attól a pillanattól kezdve, hogy a prológus után felmegy a vasfüggöny, és megpillantjuk a LED-ketrecet, átkerülünk egy elvont, átmeneti és képlékeny belső térbe, a szereplők belső világába pillantunk be. Ez pedig összhangban van az előadás egész témájával, hiszen a szereplők nagy része, Mihállyal az élen, pont azzal küzd, hogy képtelen kapcsolatot kialakítani a realitással, inkább saját énjében utazik, saját életén és halálán elmélkedik. Ennek ellenére nem érzem azt, hogy a látvány pusztán illusztrációja lenne a gondolati síknak: nem rendelődött alá a mondanivalónak, hanem kiegészítette azt, sokszor behozva eltérő asszociációkat, megteremtve az érzelmi síkot is. Ezért mondtam korábban azt, hogy ettől kezdve a szövegkezeléssel sincs gondom, hiszen egyszerre értjük/halljuk és érezzük/látjuk, milyen helyzetben vannak a szereplők. Botond Nagy egy korábbi kolozsvári rendezésében, a Nórában szintén hasonlóképpen működik a látvány: a játékteret háromszög alakba állított vetítővásznak veszik körül, és már az előadás első pillanatától erre vetülnek ki a szereplők belső gondolatai, emellett egy álomszerű kavargást is idéznek a feltűnő effektusok és rajzok. Ez a fajta látvány és az erőteljes zene már a Nóra első pillanatában megteremt egy erős érzelmi feszültséget – ezt ilyen intenzíven nem éreztem az Utas és holdvilágban, és bevallom, néha hiányoltam is. Ami pedig kifejezetten nem tetszett, az a háttérben néha felbukkanó vetítés (hol egy dzsungel képe jelent meg, hol vérfoltok Ervin köhögésekor), mivel ezek kicsit az internetről random leszedett képek hangulatát árasztották, és bezavartak az amúgy egyszerű, de érzelmileg hatni tudó fénycsövek által alkotott látványba.

KB: Igen, szerintem is meg tudta jeleníteni a díszlet a regényben felépített álomvilág egy verzióját. Talán az előadás hosszúsága miatt lehetett, hogy nekem egy idő után nagyon monotonná vált a fények villogása, és nem tudtam élesen elkülöníteni a jeleneteket, kicsit összefolynak az emlékezetemben. Ahogy mondtad, szerintem sem sikerült fenntartani az érzelmi feszültséget. Amit még hiányoltam a látvány, a dramaturgia, tulajdonképpen az előadás egészének szempontjából, az egy olyan fajta új nézőpont, ami a közönség számára is lehetőséget teremtene arra, hogy kicsit más szemmel nézzen az ismert műre, újragondolja az általa felvetett kérdéseket. A színház weboldalán található leírásból[2] kiderül, hogy Botond Nagy nagyon személyes perspektívából, saját nosztalgiájával dolgozva, a próbafolyamatot saját múltja szereplőinek dedikálva közelítette meg az Utas és holdvilágot. Azt a szándékot fogalmazta meg, hogy magával vigye a nézőt egy „belső utazásra”. Kérdés, hogy ez mennyire volt elég ahhoz, hogy ezen, a regény olvasása által eleve hozzáférhető belső utazáson túl érzékelhető legyen a nézőtérről, hogy miben jelentkezik ennek az adaptációnak az aktualitása. Látunk-e valamit, ami felfedi számunkra, hogy miért lett éppen most, éppen az Utas és holdvilág színpadra állítva?

FR: Az előadás megnézésekor nem tudtam, hogy a regény fókuszában milyen témakörök állnak. Az viszont hamar világossá vált számomra, hogy az előadás középpontjában a realitás-álom kettőssége, a halál iránti vágyakozás és a nosztalgia érzése áll. Ez utóbbiban, a nosztalgiában érzek lehetőséget arra, hogy az előadást az aktualitásunkhoz kapcsolja. Hiszen képtelenek vagyunk elszakadni a COVID előtti életünk képeitől, valamilyen értelemben mind a múltunk, egy felhőtlenebb életszakaszunk rabjai vagyunk. Viszont ez az olvasat kissé háttérbe szorul: a halál tematikája annyira erős, annyira sok monologikus szöveg, tépelődés kapcsolódik hozzá, hogy a nosztalgia inkább csak mellékszálként jelenik meg, és szoros kötődéssel a halálhoz. Az egyik legjobb jelenet szerintem a befejezést megelőző keresztelő. Mihályt az öngyilkosság küszöbéről rántja vissza Vanina: keresztapának hívja egyik barátnője kisfiához. Leereszkedik egy reflektorokból formázott kereszt, füst önti el a színpadot, havazni kezd, és Mihályt hirtelen körbeveszik a gyermekkora óta hiányolt barátai. Szepetneki János és Mihály ujja egy jól ismert, már-már közhelyes gesztusban ér össze, Michelangelo Ádám teremtése című képét idézve. Ez az érintés mégsem marad meg a közhely szintjén, többletértelemmel telítődik, kiderül, hogy egy fogócskajáték egyik mozzanata, most már Mihály feladata az, hogy elkapja a többieket. A múltból visszatérő alakok kergetőzni kezdenek Mihállyal. Azért is részleteztem ilyen hosszan ezt a jelenetet, mert eddig két és fél órán át beszélt az előadás a nosztalgiáról, itt a végén pedig egy gyönyörű képben meg is jelenítette, érezhetővé tette. Sajnáltam, hogy nem ezen az érzelmileg kimagasló ponton ér véget az előadás – az ezután következő apa-fia beszélgetés (Mihály apja megjelenik és hazahívja fiát) elég didaktikusra és lassúra sikerült. Elég expliciten kimondódik: na jó, akkor élni kell, ez a tanulság.

KB: És még tovább húzták a befejezést a vasfüggöny előtti „itt a vége, fuss el véle”-szerű felolvasással. Néhány helyen láttam a lehetőséget arra, hogy újabb nézőpontok kerüljenek a képbe. Hatásos megoldásnak tűnt, hogy Ulpius Tamás Éva figuráján keresztül szólalt meg, és bár Tamás nincs benne a szereposztásban, eleinte olyan volt, mintha mindkettőjük szerepét Tőtszegi Zsuzsa játszotta volna – ez az aspektus viszont a továbbiakban nem került elő. Az Erzsi-féle történetszálban szintén adódhattak volna új lehetőségek, amelyek bizonyos értelemben ki is lettek használva. Erzsi szerepét eddig mindig Mihály függvényében értelmeztem, az előadásban az ő jeleneteit megkísérelték egyformán hangsúlyossá tenni Mihályéval, és tőle függetlenül kezelni a szerepét. Azt hiszem ez nagymértékben köszönhető a színészi játéknak. Úgy éreztem, jól el lett találva a kolozsvári színházban szokatlannak számító szereposztás: Bodolai Balázst és Pethő Anikót szinte sosem látni főszerepben, és velük együtt a megszokott szerepkörüktől kevésbé eltérő jellemeket alakító színészek is a helyükön voltak az előadás viszonyrendszerében. Erzsivel kapcsolatban kiemelhetjük még a perzsa figura jeleneteit, amelyek, azt gondolom, hogy nem tudtak beágyazódni a történetbe. Az egyébként nagyon látványos, dzsungelt ábrázoló vetítéssel és tigrisüvöltéssel tarkított epizódok kicsit indokolatlannak, és emiatt néha komikusnak tűntek, kíváncsi vagyok, mi a véleményed erről.

FR: Az Erzsi-féle történetet sokkal élvezetesebbnek találtam a Mihályénál. Mihály folytonos tépelődése, halálon való elmélkedése néha önismétlővé vált. Ezzel szemben Erzsi jelenetei tele voltak dinamikával – sokkal cselekvőbb útkeresés jellemezte őt, mint Mihályt. Egy nagyon szerethető és árnyalt karakterré vált, aki mindenáron kapcsolódni szeretne a körülötte lévő emberekhez, de folytonosan rossz (férfi)társaságba kerül. Mihály és Erzsi az érem két oldala: egyikük teljesen álomvilágban él, elmélkedik, emlékezik, míg másikuk felfedezi saját testi vágyait, az adott valóság keretei közt próbál boldogulni. Elme és test – bármelyik szál maradt volna ki, nem lett volna teljes a képlet. Ebben a keretben tudtam értelmezni a perzsa karakterét: a testiség, a szexualitás, egy szabad és szabályok nélküli élet megtestesítőjeként. Igaz, hogy kissé kétdimenziós karakter, egy sztereotip nőcsábász (aki oroszlán/tigrishangon ordít, a dzsungel és a nők királya). Erzsivel való találkozása egy rave partyhoz hasonlít: villódznak a fények, minden szétesik, közben pedig van egy nagy felszabadultság is mindebben.

KB: Én is úgy gondolom, hogy egyértelműen a testiség jelképeként jelent meg, inkább az zavart, hogy ez nagyon, leegyszerűsített módon történt. Minden alkalommal megszólal A tigris című vers William Blake-től, megjelenik Kiss Tamás egy tigrisüvöltés kíséretében, dzsungellel a háta mögött. Úgy érzem, nem lehet elég komolyan venni ahhoz, hogy Erzsi későbbi monológjában igazolt legyen a félelme, és azt hiszem, a perzsa-szál nélkül ugyanolyan kerek lenne az ő története.

FR: A perzsa-szálat, ahogyan említettem, főleg a testiség bevonása szempontjából éreztem fontosnak, így szerintem illeszkedett úgy az Erzsi történetébe, mint az egész előadásba, mint a Mihály útjának teljes kontrasztja. Az előadást alapvetően kerek egésznek, átgondoltnak éreztem (bár aligha hozott eddig nem látott mélységeket vagy bravúrokat). Egyedül a sokat emlegetett prológus lógott ki számomra.

KB: Bár látvány szempontjából nyújtott néhány emlékezetes pillanatot az előadás, az én szememben sajnos nem nagyon tudott többet felmutatni, mint a regény hosszú, villogó neonfényekbe öltöztetett változatát. Talán maga a szöveg így, az eredetitől ennyire kevéssé eltérő formájában nem alkalmas arra, hogy hagyományos drámai keretbe erőltessük.

Mi? Utas és holdvilág
Hol? Kolozsvári Állami Magyar Színház
Kik? Rendező: Botond Nagy. Dramaturg: Kali Ágnes. Szereplők: Bodolai Balázs (Mihály), Pethő Anikó (Erzsi), Váta Lóránd (Szepetneki János), Tőtszegi Zsuzsa (Ulpius Éva), Szűcs Ervin (Ervin, Pater Severinus), Viola Gábor (Pataki Zoltán), Dimény Áron (Dr. Ellesley), Albert Csilla (Vanina), Kiss Tamás (Perzsa), Bács Miklós (Mihály apja).

[1] Díszlet- és jelmeztervező: Irina Moscu. LED & video design: Rancz András. Fényterv: Cristian Niculescu, Groza Romeo. LED-sculpture: Bardócz Botond, Buksa Péter, Fábián Mihály, Groza Romeo, Kerekes Levente, Kiss Dávid, Maier Sándor.

[2]  https://www.huntheater.ro/eloadas/535/utas-es-holdvilag/

Facebook Comments