Erős évadkezdés egy fesztivál, amelynek a programjában kizárólag ősbemutatók szerepelnek. Köztük Kelemen Kristóf virtuális sétája, Böröcz Judit, Pálinkás Bence György és Szigeti Máté kórusszínháza, a STEREO AKT performatív doku-sétája, valamint a Gondolat Generátor legújabb színházi nevelési programja. Az augusztus végi egy hétben szintén látható volt két képzőművészeti alkotás, Antal Balázs és Hatházi László köztéri muráliája, valamint egy immerzív installáció a Trafó nagytermében. A fesztivált végül egy háromblokkos beszélgetéssorozat zárta. A programokról SCHULLER GABRIELLA színháztörténész, SZÁZADOS LÁSZLÓ művészettörténész és HAJNAL MÁRTON színházesztéta beszélgetett.

Hajnal Márton: Először is kíváncsi lennék a véleményetekre a fesztivál koncepciójáról, valamint ennek a koncepciónak és a ténylegesen megvalósult fesztiválnak a viszonyáról. A beharangozó két, Magyarországra érkező menekülthullám összevetését sugallta: az ötvenes években a polgárháború elől menekülő görögökét, valamint a 2015 utáni (többségükben) közel-keleti és afrikai személyekét. Sok előadásban véltem felfedezni tematikai és formai hasonlóságokat, ilyen például az előadásokhoz szolgáló háttérkutatások előtérbe állítása, a reflexió az információ közvetítettségére, de említhetném a kormánypropagandát vagy a bizonytalan identitások kérdését is. Azonban pont a görög menekültekről – de említhetném konkrétan a két előadás inspirációjául szolgáló szobrászt, Makrisz Agamemnont is – mintha kevés szó esett volna, leszámítva a fesztivált záró beszélgetéseket.

Schuller Gabriella: Minden történelmi témát feldolgozó előadásnál, de akár tanítás közben is, fontos kérdés, hogy hogyan tudjuk az adott dolgot a mához kötni. Itt viszont mintha egy kicsit átestünk volna a ló másik oldalára; a fesztivál előadásai számos példával szolgáltak arra, hogy ez a téma hogyan rezonál a mi kortárs mindennapjainkkal, de bennem személy szerint hiányérzet maradt. Az előadások közül leginkább a Kolónia[1] foglalkozott hangsúlyosan és kifejezetten a görög menekültek témájával. Amikor az első előadásnál még azt érzed, hogy ez kevésbé kapcsolódott konkrétan a fesztivál fő témájaként megadott felvetéshez, azt gondolod, hogy majd más előadások ellensúlyozzák ezt. De nem ez történt, szerintem nem kaptunk elég tényanyagot. Ha egy történelmi téma és emberek sorsának a bemutatására vállalkozunk, etikai kérdés, hogy ez teljesül-e, pláne, ha egy ennyire kevéssé ismert dologról van szó, mint a görög befogadás.

Százados László: Ezzel nagyjából egyetértek: az érvelések, a korok és helyzetek között vont párhuzamok hatásfokát gyengítheti a hivatkozásul szolgáló történelmi szituáció ismeretének, pontosabban megfelelő mélységű és arányú összehasonlíthatóságának hiánya. Ugyanakkor egy-egy jelenetből, de a beszélgetésekből is az derült ki a számomra, hogy az alkotók óriási háttérmunkát végeztek: interjúztak, kutattak, hozzáolvastak. Csak azután az előadások fókuszpontja máshova – részben érthető okokból sokkal inkább a jelenre – került: a görög történettel kapcsolatban megszerzett ismeretek kiindulásként, alapként szolgáltak, az előadásokban nem feltétlenül vagy csak áttételesen jelentek meg. Másfelől viszont pont ezek miatt érződik, hogy egy rendkívül rétegzett, komplex történet húzódik meg a háttérben. Valószínűleg ez okozza a hiányérzetet. Például érdekes lett volna megszólítani a valamikori menekülteket azzal kapcsolatban, hogy miként viszonyulnak ahhoz, hogy a mostani migrációs válságban Európa felé tartó menekültek Görögország partjait érik el az elsők között. Az első és másodgenerációs bevándorlók (vagy éppen a visszatelepültek) önmeghatározása, beilleszkedése is izgalmas téma: a fesztivál egyik legfontosabb, legerősebb pillanata a számomra épp az ezzel kapcsolatos beszélgetés volt, amikor Ránki Júlia kérdései nyomán percek alatt kiderült, hogy a három, valamikor gyerekként ideérkező beszélgetőpartner felől nézve is hányféle „görög” és/vagy „magyar” identitás létezik. És ha már rákérdeztél: Makrisz története, ami még további kutatásokra vár, nem tipikus – inkább unikális – a többi menekültéhez viszonyítva: „kész” művészként, görög kommunista partizánmúlttal, francia baloldali kapcsolatokkal, az ottani háború utáni művészeti és politikai életben „szocializálva”, majd Franciaországból kiutasítva, „internacionalista” művészként érkezik Magyarországra feleségével, a szerb-francia származású Makrisz Zizivel. Rögtön lakáshoz, később pedig műteremhez jut (a Százados úti művésztelepen, majd a budai Várban). Kiemelt értelmiségi pozícióban, baloldali elköteleződését sohasem véka alá rejtve 1956–1957 folyamán aktív résztvevője, szervezője a képzőművészeti élet – akkori kifejezéssel élve – decentralizálására tett kísérletnek. Az ezt a folyamatot inkább lezáró, de akkor mégis revelációként ható, s a későbbi képzőművészeti (köz)élet alakulását befolyásoló 1957-es Tavaszi Tárlat rendezőjeként merül fel manapság a leggyakrabban a neve (lásd például Spiró György könyvét). Később már nem kerül valós hatalmi pozícióba, ugyanakkor folyamatosan köztéri megbízásokhoz jut, a korszak elismert művésze. Lehetőség szerint – tartva magát a különböző művészeti irányzatok szabad versenyéről és bemutatásáról vallott felfogásához – Stúdió-kiállításokat, országos tárlatokat rendez, s használja adott esetben az informális befolyását.

Az előadások célja azonban, s ez, úgy emlékszem, szintén elhangzott a beszélgetésekben, nem a fentiek kibontása vagy a művek esztétikai értékének a megítélése volt: címként és egyben mottóként, illetve „szereplőként” használták fel az alkotásait, utaltak az élettörténetére. A Niké[2] esetében a rendező-túravezető életútállomásaival gazdagított szobor- és várostörténeti séta célállomása volt a címét és részben kontextusát – sőt egyes darabjait is – elvesztő, valamikori Felszabadulási emlékmű (1975). Az Éneklő fiatalok[3]  címadó szobrának (1953) a talapzatról leszálló, megduplázott alakjai viszont valamiféle összművészeti szpartakiád résztvevőiként – munkás-, szavaló vagy éppen énekes kórusként – tűntek fel a hatalmi reprezentáció változó díszletei (a Népstadion, majd a Puskás Aréna) előtt. A művész pályájának egyes elemei pedig a „görög” jelenetbe épültek be.

Éneklő fiatalok. A képen az alkotók: Szigeti Máté, Böröcz Judit és Pálinkás Bence György. Fotó: Ember Sári

S. G.: Ezzel kapcsolatban nekem tetszett, ahogyan az Éneklő fiatalokban Makrisz Agamemnon nem egy stabil referenciapontként jelent meg, hanem reflektáltak arra, hogy az újságcikkekben milyen eltérő értelmezései voltak az ő helyzetének és történetének, egyfajta mozgó identitást jelenítve meg.[4] Az előadás eleje magasra tette a lécet azzal, hogy a két korszak propagandájának a retorikáját összevetette. Viccesek voltak azok a részek, amikor a mondat eleje még az ötvenes évek politikai szövegeiből származott, a második fele pedig egy Orbán-beszédből. Érződött, hogy ebben nagyon erős írói munka van. Azonban szép lassan leült az előadás. Ez a rendezői fogás, hogy egy kórusmű hangzása és szövege között feszültség van, ismerős lehet számunkra más előadásokból, és nem érzem, hogy sikerült volna újat mondani ezzel a formával, vagy hozzátenni valamit a mozdulatokkal. Ugyan minimálisan meg lett mozgatva a tér, amikor oldalról, majd a hátunk mögött énekeltek, és volt egy rész, ahol egykori menekültek visszaemlékezéseit hallottuk, azért egy rugóra járt a jelenetek többsége. Egy idő után megjelent az elégedetlenség is bennem, hogy a kétféle retorika párhuzamosságával a Trafó színháztermében nyilván mindenki tisztában van, valahogy túl kellene lépni a puszta megmutatáson, mert ez így édeskevés a változáshoz.

Sz. L.: De ettől még fontos erről a párhuzamról beszélni. Nagyon leegyszerűsítve a dolgot: az egyik oldalon ott van az ötvenes évek, amikor fizikailag és szellemileg egyszerre izolálják az embereket: a határok lezárva, az információkat egyfelől megszűrik, másfelől a propagandával, az ideológiával alakítják, itatják át. A mostani rendszer – ha úgy tetszik – hatékonyabb, ami egészen riasztó: utazhatsz, elvileg bármit elolvashatsz, az izoláció mégis létrejön – a fejben kialakított párhuzamos valóság(ok)ban – a propagandán és a közösségi médián keresztül.

S. G.: Itt azért közbevetném, hogy bár nyitva vannak a határok, nem mindenkinek van meg hozzá a gazdasági és szellemi tőkéje, hogy el tudjon innen szakadni. Vagy hogy a gyerekének biztosítsa ezt mint alternatívát. Ugyanilyen a látszólagos sajtószabadság is: elvileg bármit leírhatsz, de közben számos újságíró kénytelen volt egyéb megélhetési forrás után nézni, és blogokon, szabadidejében folytatni az újságírást.

Sz. L.: Igen, ebben igazad van. Visszatérve még arra, amit korábban mondtál, menet közben tényleg valahogy kifáradt az előadás. De ez nekem mégis egy nagyon fontos kísérlet: ennek a propagandanyelvezetnek, harci retorikának az elemzése, bemutatása (Berzsenyi-vers vs. Orbán-beszéd például), az ártalmasságának a tudatosítása. Nagyon nehéz ilyen minimalista színpadi eszköztárral a figyelem intenzitását végig fenntartva „beszélni” a nyelvhasználatról. Az ideológiai használattól roncsolt nyelvezet kapcsán Jeles András jutott eszembe (Szélvihar, Álombrigád). És sokkal távolabbról, de amúgy a Niké kapcsán is, amikor a Szent István-akna szellemvárosában való bolyongás alatt a Bartha Eszter szociológiai gyűjtéséből származó interjúrészleteket hallgattuk a munkásosztály eltűnéséről. Először az ember azonosult a szöveg mondandójával, ami – egyszerre váratlanul, és mégis természetes módon – szép lassan szélsőjobboldali retorikába folyt át, s mindez ettől a látványtól kísérve: telitalálat volt. Nemzedéki szempontból az is érdekes, ahogyan Kelemen Kristóf ezzel összhangban Pécset a lecsúszás narratívájában látja-láttatja. Miközben a városnak a hatvanas-hetvenes években van egy regionális ipari és kulturális központként (gondolok itt például a Pécsi Balettre, a Játékfilmszemlére, a múzeumi gyűjteményekre vagy a Pécsi Műhely indulására) felívelő, egyedi története, múltja is.

S. G.: Én is elsősorban Jelesre céloztam az előbb, amikor a forma által dekonstruált tartalomról beszéltem (a Laci által említett művek mellett említsük meg a Valahol Oroszországban és az Auschwitz működik című előadásokat is), és valóban, az ő műveiben társadalomkritikaként és az emlékezetpolitika kritikájaként értelmezhető ez a fogás, és egy nagyon komplex rendszer egyik eleme; ehhez képest nekem az Éneklő fiatalok kicsit szimpla volt. Felsejlett bennem a PanoDráma Szóról szóra című előadásának káromló rigmusokat skandáló kórusa is, ott egyetlen ilyen jelenet van, de az (talán éppen ezért) nagyon emlékezetes és ütős. A „pécsi szál” kapcsán a színházi közelmúlt előadásai közül érdemes megemlítenünk a Krétakör Majális című, 2010-es produkcióját, ami egy helyspecifikus közösségi előadás volt Pécsett (a város ekkor Európa Kulturális Fővárosa volt éppen), és szintén tematizálta a bányászmúltat, de ők sokkal szürreálisabb irányba vitték el a sztorit. Izgalmas látni, hogy bő tíz évvel később egy másik generáció hogyan nyúl a témához.

H. M.: A város szempontjából még nagyon érzékletes gesztus volt, ahogyan Kelemen Kristóf többes szám első személyben hivatkozott a már a születése előtt élő pécsiekre is. De általában véve nagyon megfogott, ahogyan önironikusan játszott a saját szerepeivel meg a különböző síkok, mint a virtuális és a valós, vagy éppen az egyes korszakok egymás mellé helyezésével.

Sz. L.: Igen, ahogy például a pécsi szobrászművész, Böszörményi István kétszer is feltűnik a beidézett dokumentumokban – Kligl Sándor Weöres-szobrát liszttel leöntve, majd Mikus Sándor Lenin-szobrának hűlt helye kapcsán Krassó Györgyékkel vitázva, a szobordöntés ellen fellépve –, az sokat elmond a köztéri szobrászatunk jelenéről és közelmúltjáról. Az Éneklő fiataloknál és a Nikénél is jól működött ez a szövegekkel, hangokkal, dokumentumokkal, mozgó- és állóképekkel operáló – azokat időnként párhuzamba állító – montázsszerkezet. A Kolónia esetében is hasonló volt az elv, bár ott nekem gyors volt az az ugrás, amikor a görög történetek, személyes beszámolók után hirtelen napjainkban, egy fideszes politikus pulpitusa előtt találtuk magunkat.

S. G.: Szerintem a STEREO AKT nyúlt a legfelelőségteljesebben a témához, a többi előadásban a görögöket csak kiindulásként vagy apropóként használták. Ezzel együtt itt is lehetett volna árnyaltabb a kép. Mert a görög és iráni történet egymás mellé helyezése leginkább arra jó, hogy kritikát mondjanak az Orbán-rendszer menekültpolitikájáról, hogy lám-lám, milyen jó fejek voltunk az ötvenes években, most pedig mennyire nem vagyunk azok. Két különböző attitűdöt mutattak be, de nem foglalkoztak ezeknek az attitűdöknek az eltérő történelmi és társadalmi hátterével, hogy milyen globális politikai folyamatokba illeszkedett az állam viselkedése akkor és illeszkedik most. Gondolom, nem puszta emberségből támogatta akkor a magyar állam a görög menekülteket, hanem megvolt ennek is a szélesebb ideológiai-politikai kontextusa. Nekem hiányzott, hogy kicsit jobban árnyalják a képet.

H. M.: Ezt részben én is éreztem, másrészt a STEREO AKT előadásának a lényege szerintem az volt, hogy az ógörög színházak kórusát megidéző módon hallottuk a magyar propagandát, a politika által a „népnek” tulajdonított hangot ordítani, amivel szemben egyéni történetek álltak a személyességükkel, az ellentmondásaikkal, a mindenkori sztereotípiáinknak meg nem felelésükkel. Nagyon tetszett, ahogyan a két görög idegenvezetőnk másképpen emlékezett az 56-os magyar „ellenforradalomra”, vagy amikor magyar népdalok dallamára énekelték a tipikus és durva xenofób kommenteket az iráni menekültek arcába. És szerettem a befejezést is, amikor sok idegengyűlölet után láthattuk a magyarországi görög közösséget együtt táncolni az irániakkal, jelezve, hogy ha csak esztétikai dimenzióban is, de létrejöhet valamifajta befogadás.

S. G.: Amikor én láttam az előadást, akkor nemcsak az irániak, de a nézők is beálltak a táncba. És ebben egyszerre volt benne a találkozás és a kommunikáció igénye, de ezek nehézsége is: rosszul nyújtottuk a kezünket, képtelenek voltunk ritmusban lépni, egymás lábára tapostunk. De örültünk egymásnak és a közös táncnak.

H. M.: Fontosnak érzem még megemlíteni itt, hogy amíg a menekültek színpadra állítása sok más országban már bevett és reflektált szokás, addig a magyar színházi kultúrában újdonságnak számít. Így számomra kérdés, hogy mennyire kell elvárnunk a Kolóniától, hogy minden irányból komplexen közelítse meg a problémát.

Sz. L.: Semmiféle kötelező irányt nem szeretnék kijelölni, de elgondolkodtam rajta, mi lett volna, ha csak a két történetet, a görögökét és az irániakét látjuk, kevesebb hazai propagandaanyaggal, és a szereplők több ponton reflektálnak egymásra. Vagy esetleg bevonódnak a jelenleg ott lakók, akik között elég idegenül mozogtunk.

H. M.: Számomra az, hogy az ott lakók kívül estek a színházi szituáción, pontosabban, hogy az alkotók nem reflektáltak direkten rájuk, fontos hatáselem volt – így még valóságosabbnak érződött a „betolakodásunkkal” járó kellemetlenségérzés. A szereplők egymásra történő reflexiójának a hiánya nekem egyébként az Ahonnan én jövök[5] kapcsán jutott a leginkább eszembe. Különböző hátterű fiatalokat látunk, akik ugyan egymás életét mesélik el, tehát bizonyos fokig átszűrik magukon a másik történetét, közvetlenül mégsem reflektálnak egymásra. Pedig talán éppen a párbeszéd elindítása lenne érdekes.

S. G.: Talán ez az előadás kapcsolódott a legkevésbé konkrétan és referenciálisan a görög menekültekhez, de a bevezetőben az alkotók három hívószót említettek, ami mentén a jelenetek készültek és egyben a fesztivál programjához is kapcsolódnak: útkeresés, otthon, identitás. Nekem ebben az előadásban az volt a megdöbbentő, hogy szembesített egy generációval, amelyiknek a tagjai az Orbán-rendszerben nőttek fel, és nincs semmiféle más tapasztalatuk, minden felidézett emlékük kisgyerekkorukból, az általános iskolából, az egyetemről már ehhez az időszakhoz kapcsolódik.

H. M.: Igen, de a Z generációs előadások alapján ez a korosztály mintha egyszersmind sokkal kritikusabb és felelőségteljesebb is lenne, mint az előző (amelyikhez én is tartozom). És bár valószínű, hogy a színpadon szereplő fiatalok nem reprezentatívak, és van egy csendes, passzív többség, ebben az előadásban is sok irigylésre méltóan éretten gondolkodó résztvevőt láthattunk.

S. G.: De vajon mennyire homogén a Z generáció? Aki egy leszakadó régióban él, aki nem jut minőségi oktatáshoz, az is tud annyira kritikus lenni, mint egy elit alapítványi iskola diákja? Ebből a szempontból fontos, hogy a közösségi színházcsinálás és a színházi nevelési előadások eljussanak minél több iskolába, kiegészítve a közoktatás nyújtotta lehetőségeket.

H. M.: A hozzáférés szempontjából kivétel a fesztiválprogramban A nap alatt.[6] A többi alkotással ellentétben ez látható az utcáról, és a tematikája mindenki számára világos, aki ránéz (a felhasznált szimbólumok felismeréséhez persze már komoly háttértudásra van szükség). Ráadásul mindez egy jelentésekkel terhelt, hangsúlyosan multikulturális környezetben. A régi dohánygyár előbb a görög bevándorlók lakhelyeként szolgált, most pedig szociális bérlakások vannak benne, szemben a gyárral pedig a kínai piac. Számomra valahol vicces, hogy éppen átellenben az emlékművel egy hatalmas plakáton egy kínai fehérneműmodell kacérkodik a Nemzeti Segély mentőövéből kiugró fekete menekült alakkal. Mindenesetre A nap alatt alkotóinak a szándéka mintha ellentétben állna a Niké kontextusát vesztő, pusztuló szobraival.

Sz. L.: Kelemen Kristóf esetében, de a beszélgetések harmadik paneljében is felmerült az a kérdés, hogy mi lesz a NER vagy bármilyen más rendszer szobraival, reprezentatív köztéri alkotásaival egy esetleges hatalomváltás után: a lerombolás, az áthelyezés helyett kommentárokkal, „széljegyzetekkel” ellátva, köréjük új közeget kialakítva, de lehetőség szerint a helyükön kellene hagyni őket. Innen nézve a Niké és az Éneklő fiatalok is tekinthető egy kísérletnek erre, sőt, egy tágabb körben, de szintén a kontextusba helyezésnek egy kreatív példája lehet Antal Balázs és Hatházi László muráliája is. De ha már ez nem megy, akkor legalább, mondjuk, a Kelemen Kristóf által felvetett módokon a virtuális térben foglalkozzunk velük. Ott alakítsuk át őket, adjunk nekik új neveket – ez is egy újabb telitalálat: a Niké mint a Társadalmi Amnézia Emlékműve –, vagy végső esetben költöztessük is át őket oda, legalább ott dokumentáljuk a városaink szövetében végrehajtott rombolást, a hiányokat.

S. G.: Kreatív javaslat a virtuális tér bevonása, de azért szúrjuk közbe, hogy ez azok számára hozzáférhető, akiknek van a tudásuk, idejük és eszközük ahhoz, hogy QR kódokat olvassanak be létező vagy már nem létező szobrok helyén.

H. M.: Beszéljünk még egy kicsit a Vízmezőkről.[7] Ahogy ott feküdtem a lepel alatt, az jutott eszembe, hogy ez a meditatív, absztrakt sodródás a tengeren érvényes ellenpontja azoknak a felfoghatatlan szörnyűségeket ábrázoló, sokkoló képeknek, amik a tengeren menekültekkel hánykolódó gumicsónakokról vagy partra vetett halottakról készülnek.

Sz.L.: A kihelyezett fülhallgatókban, amikben a végleges változatban emberi zihálást lehetett hallani, az előadás weboldalának egy korábbi verziója szerint eredetileg különböző szövegrészletek mentek volna, ha jól emlékszem, többek között Timothy Mortontól is. Tőle származik a hipertárgy fogalma a térbeli és időbeli eloszlásuk miatt az ember számára nem vagy csak részben felfogható, de a földi életet – most épp talán a szokásosnál is kézzelfoghatóbban, például a klímaválság révén – alapvetően befolyásoló erőkről, entitásokról. Ez talán ennek az installációnak a kapcsán is egy lehetséges megközelítésmódot kínál.

S. G.: A Vízmezők eltért a többi produkciótól abban, hogy elsősorban érzékileg hatott, nem pedig a tudatunkra, referenciák révén. Ez egy adekvát forma és élmény, hiányzott azonban a fesztiválból ennek az ellentétpárja, valami olyan előadás, amelyik kifejezetten konkrét információkat közölt volna nagy mennyiségben. De lehet, hogy erre szolgáltak a fesztivált záró beszélgetések, sajnos csak kicsit tudtam belenézni a közvetítésbe.

Sz. L.: Ezek a beszélgetések, amelyekből kettő azóta a Facebookon is hozzáférhető, visszahozták, pontosabban a résztvevők – kérdező, szemtanúk, alkotók, szakértők – révén jobban szétszálazták a görögök befogadástörténetét. A plusz információk (a politikai-ideológiai háttérről, a nagyszámú gyerek menekültről, a magyar-görög, de a görög-macedón viszonyról is, a bejárt életutakról stb.) árnyalták a képet, amit a második beszélgetés visszaemlékezéseinek személyessége hitelesített. A kimondott és kimondatlan történetek mélysége, a polgárháború, a történeti események, politikai ideológiák megszabta kényszerpályák, az ezekre válaszul kialakított életstratégiák számtalan kérdést, párhuzamot vetnek fel. Az pedig életbevágóan fontos lenne, hogy mindez a befektetett munka, felhalmozott tudás minél több emberhez jusson el: szemléletváltozást generáljon, kizökkentsen a megszokott gondolkodási sémákból, sztereotípiákat számoljon fel.

Lejegyezte és lábjegyzetekkel ellátta: Hajnal Márton.

 

[1] STERO AKT: Kolónia – Meneküléstörténetek – performatív doku-séta. A Boross Martin rendezte produkcióban a görög menekültek első lakhelyén, a Kőbányai úti egykori dohánygyárban két érintett, Bozonasz Irini és Gogu Perisztera, valamint két iráni menekült, Abouzar Soltani és Armin Soltani vezette körbe a nézőket, megosztva velük az élettörténetük egyes részeit. Elbeszéléseiket egy színészekből és énekesekből álló kar kísérte, egészítette ki, ellenpontozta, gyakran a korabeli propagandát is megjelenítve. Közben pedig a közönség tagjai a jelenleg is lakott épületben bolyongva szintén idegennek, betolakodónak érezhették magukat.
[2] Kelemen Kristóf: NIKÉ, szabadságunk szobra. Kelemen Kristóf élőben jelentkezett be a szülővárosából, Pécsről a Trafó nagytermébe, és végigkalauzolta a nézőt a városon, különböző egykori és jelenlegi szobrok változó értelmezését és funkcióját feltárva, mindezt személyes emlékekkel színesítve. Az élő felvételt közben különböző technológiákkal manipulálták és egészítették ki.
[3] Böröcz Judit–Pálinkás Bence György–Szigeti Máté: Éneklő fiatalok. Az előadásban különböző korszakok propaganda- és dalszövegeit énekelték el, vizuálisan reflektálva a Makrisz Agamemnon-szoborra. Az előadás alatt a szöveget a háttérben kivetítve láthatta a közönség, az idézetek forrásaival egyetemben.
[4] „Makrisz Agamemnon / görög szobrászművész / hazájából elüldözött, Magyarországon dolgozó, görög szobrászművész / hazánkban tartózkodó kiváló görög szobrászművész / hazánkban élő és dolgozó forradalmár görög művész / egy élő művész / szobrászművész.” (Részlet az előadásból.)
[5] Gondolat Generátor: Ahonnan én jövök. Különböző kulturális háttérrel rendelkező, 15–25 éves magyar fiatalok egy színházpedagógiai alkotófolyamatban vettek részt, amelynek ez a performansz az egyik állomása volt. Az előadók különböző formákban (pl. szoborjátékkal ötvözve vagy egy hangszórón közvetítve) meséltek részleteket a saját és a többiek életéből.
[6] Laci&Balázs: A nap alatt. Antal Balázs és Hatházi László muráliája a Kőbányai úti dohánygyár oldalára készült különböző motívumok kombinálásával, a középpontjában egy mentőövből kiugró figurával.
[7] Balázs Juli, Juhász András, Kálmán Eszter, Keresztes Gábor és Szabó-Székely Ármin: Vízmezők. Az installáció a Trafó nagytermében volt látható. Látogatóként először egy hatalmas, sátorszerű vászonrengetegben találtuk magunkat, amely szabálytalanul hullámzott, rajta elsősorban a tenger vetített felvételeivel, különböző hangeffektek kíséretében. Itt a kihelyezett matracok egyikén elfeküdve nézhettük az alkotást, a matracok mellett voltak a szövegben is említett fülhallgatók. Később a vászonból kilépve kívülről is ránézhettünk a vászontengerre, és zsinórok segítségével szabályozhattuk, hogy az hogyan hullámozzon az éppen alatta fekvők körül.

Facebook Comments