A tavalyi kényszerszünet után a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház idén megtartotta a dráMA Kortárs Színházi Találkozót.[1] Az előadások túlnyomó többsége múltidéző, -feldolgozó, -elemző tartalmú. Minden évben szerepelnek a romániai magyar színházak előadásain kívül román nyelvű társulatokéi is. Ez elméletben a világ legtermészetesebb dolga volna, mivel azonban a gyakorlatban nem az, fontos megemlíteni: a fesztivál lehetőséget nyújt a többnyire párhuzamosan futó magyar és román kultúra találkozására. Útjelzésül arra, hogy ki hol tart. Az idén három román társulat segítségével.

A bukaresti Odeon Színház Julieta fără Romeo (Júlia Rómeó nélkül) című előadásában (írta: Alex Mircioi és Bogdan Theodor Olteanu, utóbbi a rendező is egyben) egy coming-of-age történetet látunk. A tinédzser- és felnőttkor határán levő Júlia (Ioana Bugarin) szerelmes egy bizonyos Rómeóba, akiről az a hír járja, hogy a környék legnagyobb hóhányója. Márta (Elvira Deatcu), Júlia anyja szigorúsággal, zsarolással, gyengédséggel igyekszik jobb belátásra bírni leányát. Szonja (Ruxandra Maniu), a bentlakó nevelőnő, aki Shakespeare tragédiájának Júlia-szövegeit gyakorolja a tehetségtelennek tűnő, de annál ambiciózusabb Júliával a színiegyetemre való felkészítés céljából. Első látásra könnyed, lelkizős társalgási drámának látszik a Júlia Rómeó nélkül, de többről van szó. Júlia a bipolaritásig jut el a biztonságos családi dögunalom és a biztosan bizonytalan kimenetelű, bizsergető szerelem közötti választásban. Mindhárom színész játéka iskolapéldája a mesterségbeli tudásnak.

A sorsszerűség és az eleve elrendeltség dimenzióiban kutakodik a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureșanu Színház Destin(s) (Sors[ok]) című performansza. A két előadó, Fatma Mohamed és Elena Popa a vírusos világjárvány bezártságát túlélendő folyamatosan tréningezett. A gyakorlatok során kialakított repetitív mozdulatsoraik rímelnek a hangaláfestésként felvételről elhangzó beszélgetésre. Ebben két örök ellenzéki író, filozófus, vezető romániai européer értelmiségi, Andrei Pleșu és Gabriel Liiceanu az emberi élet kiszolgáltatottságát, egy emberfeletti döntnök mindenhatóságát elemzi. Eszmefuttatásaik monotonitása, mondataik meanderszerű kanyargása, az egyszerű koreográfia és az óriási kivetítő hátterén feltűnő idillikus infotainment természetfilm részlete (anyaróka szoptatja számtalan kölykét romantikus, erdei környezetben) emelkedett hangulatot teremt. De a performansz – műfajába jól illően – nemcsak egy állapotot rögzít, hanem ironikusan meg is kérdőjelezi a nagy gondolatok érvényességét, a realitással szembesítve azokat.

A kolozsvári Reactor a világjárvány kitörése előtt bemutatott Baladele memoriei (A emlékezet balladái) című előadásával szerepelt a programban. A reactoros alkotócsapat idősotthonok lakóival készített interjúkat, mígnem rátaláltak Ionela Popra, akinek élettörténete lett az előadás témája (Raul Coldea társrendező közlése). Végigkövetjük, ami vele történt az elmúlt évtizedekben. A járványügy helyzete miatt Ionela Pop sajnos nem lehetett jelen személyesen Székelyudvarhelyen. Telefonon hívták az előadás elején, és interurbán mesélte el az életét. Civil résztvevőként a Rimini Protokolltól megismert szakértői szerepe lett. Más „szakértők” kiegészítő emlékezéseit rövidebben, felvételről hallhattuk. A reactorosok olyan társadalmi réteg mindennapjait mutatják be, amely napjainkban nem szokott színházi előadásokban szerepelni. A dolgozó nép, a valamikori munkásosztály, a történelmi fordulatokat befolyásolni nem tudó, de azokat annál inkább elszenvedő egyének örömei, bánatai, vágyai, reményei kiesnek a kortárs drámairodalom látószögéből. Ez az előadás képviselte a legautentikusabban a közös emlékezetet a fesztiválon. Ionela Pop története azokról szól, akik a leginkább magukra hagyottak, akik valahogyan minden huszadik századi radikális politikai-társadalmi változáskor a rövidebbet húzták. De az elmeséltek szerint Ionela Pop nem is ezeket tartotta fontosnak életében, hanem mindenkori töretlen életerejét és az újrakezdésekkor soha el nem apadó reménységét. A színpadon levő hosszú asztalon két kazettás, két analóg magnó és egy lemezjátszó segítségével Doru Taloș és Oana Hodade meg-megszakítja, majd folytatja a beszélgetést. Hangfelvételeket készítenek, a rögzített szövegekből újra és újra lejátszanak szavakat, később mindent törölnek. A véletlennek tűnő, de centire kiszámolt technikai hibákkal, álcázott esetlenségekkel izgalmassá tették a melankolikus, de egyáltalán nem nosztalgiázó, ám a kelleténél kissé hosszabbnak tűnő produkciót.

Tamás Boglár a Persze című monodrámában (Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós). Fotó: Kelemen Kinga

Az egyéni sorsok mikrotörténelmének dramatizálásából továbblépve a magyar nyelvű társulatok a politikum és annak a magánéletet általában negatívan befolyásoló rétegének a színrevitelére törekedtek. Látványos volt a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Az ember, aki csak azt tudta mondani, amit olvasott című előadása. A darabot írta-rendezte Adrian Sitaru, fordította Szabó Andor. A rendező a kolozsvári Illegitim című előadását továbbfejlesztő történetben a valóságnak legalább két oldalát tárja nézői elé. A színpad középén asztal, a szerepek szerinti testvérek és társaik körbeülik. Hátul kétszárnyú ajtó, azon kívülről is benézünk egy kamera lencséjén keresztül. A felvett képet kivetítve látjuk a színpad felett, a színpadon történtek pandanjaként. Aki lent háttal ül, azt fent szemből látjuk. Adrian Sitaru átlátszó negyedik falat épít (díszlet- és jelmeztervező: Velica Panduru), azon át leshetjük egy család legintimebb belső viszonyrendszerét. Folyamatosan titkokat sejtünk, soha ki nem mondottakat, amelyeket a legkiszolgáltatottabb testvér sem tud elmesélni, mert ő valóban csak azt tudja elmondani, ami le van írva. Kocsárdi Levente kataton, aprólékosan kidolgozott, állandón ismételgetett, rögeszmés mozdulatsorozata az egész előadást meghatározza. Soha nem csúszik át a nevetségesség térfelére, a sajnálatra méltóságot sem erőlteti, inkább performativitás jellemzi játékát. Lassan kiderül, hogy a testvérek záros határidőn belül el kell hagyják otthonukat. Megjelenik a ház tulajdonosa, Mária: Tokai Andrea erős jelenléttel alakítja az örököst, aki hosszadalmas pereskedéssel visszakapta, amit a sok testvér apja annak idején sötét machinációval elvett az anyjától. A lelkében dúló tornádót kezdetben elegánsan leplezi, majd amikor jogtalanul és rosszindulatúan támadni kezdik, akkor is csak alig észrevehetően remeg meg, ahogy rágyújt életmentő cigarettájára. Amit mond, az a közelmúlt rettenetes lelki kálváriájából és a még annál is szörnyűbb történetek emlékeiből sűrűsödött történet. A külvilágot az üvegfal előtt, a színpad elején néha végigvonuló szereplő jelzi: Lanstyák Ildikó maga körül mindent kizárva, gondjaiba merülve legalább háromszor, de talán négyszer is visszarántja a nézőket a valóságba – minden addigi színpadi történet igazát megkérdőjelezve. A temesvári társulat nagy öntudattal játszott. De zavaró a színészek többféle beszédstílusa, a színészi mesterségen kívüli hangmodor, érezhető egy beszédtanár segítségének és a hangképzés folyamatosságának hiánya.

Ezzel szemben Tamás Boglár kitűnő kondícióban van. Önálló műsorában, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház Persze című előadásában (írta Tamás Boglár és Tamás Gyopár) mindent megmutatott, amit egy színésznek tudnia kell. Negyvenöt perces monológjában a női lét egymást követő életszakaszairól beszél, sír, panaszkodik, tréfál, énekel alázatosan, szakmai tudását nem fitogtatva. Az anya-gyerek viszony színét-fonákját, az elhagyott, megcsalt szerelmes nő kétségbeesettségét, a megalázott, nőiségében kihasznált, emberségében meggyalázott, a férfi brutális kegyetlenségétől érzéketlenségbe menekülő, elhasznált szeretőt vibrálóan, nagy hőfokon adja. Amit általában ritkán tudnak hitelesen ábrázolni, Tamás Boglár ott sem hezitál: precízen oldja meg a részegség jelenetét.

A Pornó – Feleségem története az 1989-as év végét idézi fel a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásában. Pornó a szerző, Visky András feleségének fedőneve az akkori, végnapjaiban agonizáló Ceaușescu-rezsim államvédelmi hatóságának megfigyelési dossziéiban. A hírhedt szekuritáté zaklatásaiba belerokkanó, gyermekáldás elébe néző nőt Imre Éva, rezonőrjét Sinkó Ferenc játssza Árkosi Árpád rendezésében. A dráma, amely a személyes tragédián keresztül a közelmúlt államszocializmusából személyi diktatúrává avanzsált romániai rezsim embertelenségét tárja fel, ima és gyászbeszéd a magzatként meghalt gyermekért. Érdeme, hogy nem hagyja elhalványulni a letűnt totalitárius rendszer tragikumba torkolló kegyetlen sikanériáinak emlékét.

Halász Péter megrögzött neoavantgárd színházi kísérletező volt. Gyermekünk című, nem túl ismert darabjában, amellvel a Csíki Játékszín szerepelt az idei dráMÁn, egy halálos beteg kisgyereket helyez középpontba úgy, hogy a gyerek meg sem jelenik a színen. Tragédiája provokatívan kimozdítja szüleit, tanárát, orvosát nyárspolgár komfortzónájukból. Hatházi András rendezésében a szereplők sorra elmondott monológjaikban a színház mibenlétét elemzik, határait feszegetik, színes, revübe illő jelenetekkel. Az előadás egyszerre szívbe markolóan szomorú és felszabadítóan tragikomikus. Színpadi bravúr, amely csak erős színészi koncentrációval lehet sikeres – Székelyudvarhelyen az előadás izgalmában a tempó akadozni látszott.

Bódi Attila Lázadni veletek akartam című, első regényét alkalmazta színpadra Barabás Olga azonos címmel a marosvásárhelyi Yorick Stúdióban. A Sebestyén Aba rendezte előadás középiskolás diákok, három fiú és egy lány nyolcvanas évek végi kálváriájáról szól, a cselekmény helyszíne valamelyik erdélyi város. A fiúk politikai diákcsínye lelepleződik, ketten indulnak Nyugat felé a szigorú megtorlások elől, a határon azonban egyiküket lelövik a határőrök. Több osztálytársuk történetét megismerjük. A harmincadik osztálytalálkozón feltörnek az elfojtott sérelmek, a külföldre menekültek és az otthon maradottak hevesen vitatkoznak. A színpadon Sebestyén Aba és László Csaba felváltva mesélik egymás után az egyre megrázóbb történeteket, Sztanyiszlavszkij szellemében. Szász Csaba hátul középen közbe-közbe gitárszólózik loopos hangdúsítással. A rockos, metálos, elektronikus dallamok szomorkás hangulattal utalnak arra, hogy az erdélyi magyarok között ez a zenei stílus manapság is divatos, és az elmúlt időkre való visszaemlékezéshez nosztalgikus atmoszférát teremtenek. A fesztiválon mindez emelkedett, könnyeket fakasztó, túláradó színpadi játékbeli drámaisággal társult, és az ebből kialakult melodramatikus felhang még a kínok kínját átélt osztálytársnő tragédiáját is egyszerű pechnek ábrázolta.

A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház és a kézdivásárhelyi Udvartér Teátrum közös, különlegesen izgalmas produkcióval szerepelt a dráMÁn aritmia.doc címmel. Kolcsár József rendezésében André Ferenc, Horváth Benji, Kali Ágnes, Kulcsár Árpád, Láng Orsolya, Ozsváth Zsuzsa és Serestély Zalán versei hangzottak el a Prezeng zenekar (Bocsárdi Magor, Kónya-Ütő Bence, Fekete Zsolt) egyszerre szcenikai és koncertszerű zenei összekötésével, aláfestésével, aktív részvételével. Verses csokrétát megeleveníteni bátor feladat. A mai napig élő hagyománya van Erdély-szerte. Állandó kérdés, hogy a nemzeti öntudat ébren tartását, a költészeti ismeretterjesztést vagy a gálaestek szavalós betétszámait hivatott-e szolgálni. Az aritmia.doc kilép ebből a kilátástalan körből. Benedek Ágnes, Korodi Janka, Pálffy Tibor, P. Magyarosi Imola, Pignitzky Gellért, Szalma Hajnalka, Vass Zsuzsanna előadásában a különböző, versbe foglalt élethelyzetek, emlékezések, lelkiállapotok valódi történetet sejtetnek, amelyben saját létünket véljük felismerni.

A házigazda székelyudvarhelyi színház minden dráMÁn gyermek nézőinek is kedveskedik előadással. Most az Udvarhelyi Bábműhely bukovinai népmese alapján létrehozott produkcióját mutatta be Az öreg király hagyatéka címmel Szabó Attila rendezésében. Kalandos kincskeresésből csavaros cselekményű mesevilágba érkezünk, ahol már Bartal Kiss Rita bábjai bonyolítják tovább az eseményeket. Gyermekelőadást létrehozni az egyik legnehezebb kihívás színházban. A gyerek néző az azonnali nézőtéri recepció örök lakmuszpapírja. Ha valami nem stimmel, rögtön mocorgás észlelhető. Ezúttal ilyen nem fordult elő. A színészek, Lukács Emőke, Albert Orsolya, Pál Attila és Szűcs-Olcsváry Gellért komolyan veszik a nézőket. A gyerekeket és a felnőtteket is. Nem gügyögnek, nem selypegnek, nem csicseregnek. Engedik a mese varázsát önmagában érvényesülni. Poénjaik nem nadrágletolós, fenékre paskolós divatjamúltságok. A történet résztvevői, a bábok is, mindannyian gondolkodó lények, az őket nézők partnerei. Vidámságuk életörömükből fakad. Még Szűcs-Olcsváry Gellért huncut, de azért a jók oldalán álló, test nélküli, csak fejből és farokból megelevenedő rókája esetében is.

[1] A program azon részéből szelektáltam, amelyről még nem számolt be korábban a Színház folyóirat.

Facebook Comments