Nagyszínpadi, kortárs ősbemutatóval jelentkezett a Vörösmarty Színház. Az ember tragédiája 2.0-ban négy magyar drámaíró – a Térey János hiányát pótló Darvasi László, valamint Márton László, Tasnádi István és Závada Pál – folytatta Madách művét, amelyet maga a Tragédia 2018-as színpadi adaptációjához hasonlóan ugyanaz a négy rendező – Bagó Bertalan, Hargitai Iván, Horváth Csaba és Szikora János – vitt Székesfehérváron színre. A vállalkozás nagyságrendjéről, kihívásairól és a beleírás-továbbírás szabadságáról két kritikus, ARADI HANGA ZSÓFIA, CSÁKI JUDIT, valamint TIMÁR ANDRÁS színháztörténész beszélgetett.

Aradi Hanga Zsófia: Talán kicsit provokatív kérdéssel indítok: ér megírni Az ember tragédiája 2.0-t?

Csáki Judit: Ez a hangsúlytól függ. Ha azt mondjuk, hogy tovább kell írni a Madách-féle Tragédiát, vagy bele kell írni, akkor azt gondolom, hogy nem biztos, hogy kell. Viszont Madách darabja is puzzle-darab, jelenetekből áll, valamint ha az epikából lehet egy jelzőt kölcsönözni, akkor ez egy pikareszk darab, ami megy-megy-megy tovább – miért ne lehetne beleírni, továbbírni? Abban nem vagyok biztos, hogy itt egészen ez történt, de erről majd később.

Timár András: Ha a fogalmi kérdéseket akarjuk tisztázni, akkor valóban fontos átbeszélni, hogy ér-e. Összetett témakör ez, hiszen azzal, hogy anno Arany János Madách szövegébe beleírt, már tulajdonképpen kettős munka eredményét olvassuk, nyilván Madách neve alatt. Ennek az előadásnak a szövegkönyve önmagában is teljes, akár úgy is elemezhetnénk, hogy egyáltalán nem vetjük össze Az ember tragédiájával, és nyilván az is nagyon érdekes, ha a szövegek közötti párbeszédet vizsgáljuk. Ráadásul az is kérdés, hogy hány szöveg közötti kapcsolatot vizsgálunk: kettő vagy öt, vagy ha mi, nézők is benne vagyunk a dialógusban, akkor sok ezer, akár – reméljük – tízezer is lehet ez a szám.

A. H. Zs.: Én a magam részéről „szélsőségesen liberális” vagyok, ha arról van szó, hogy hogyan nyúlhatunk hozzá egy klasszikus műhöz. Akár átírás, akár újraírás vagy továbbírás, ezek mindig nagyon izgalmas és érvényes kísérletek lehetnek, és tegyük hozzá, sokszor nagyon fontosak is. Az, hogy ezeket a műveket újra és újra elővegyük, újragondoljuk, saját képünkre, valóságunkra formáljuk, szerintem hozzátartozik a hagyományhoz. Ebből a szempontból is izgalmas Az ember tragédiája 2.0: ahogy Judit is mondta, ez nem átírás, hanem tulajdonképpen továbbírás, folytatás, és így valóban új mű keletkezett, és igazad van, András, beszélhetnénk róluk külön-külön is. De azért gondolom, hogy együtt érdemes beszélnünk róluk, mert a székesfehérvári színház folytatásként mutatta be a 2.0-át: 2018-ban készítették el – ugyanígy, négyrendezős felállásban – Az ember tragédiája 1.-et, tehát nyilvánvaló és vállalt szándék a két előadás összekapcsolása. Én a 2018-as előadást sajnos nem láttam. Ti?

Cs. J.: Az sajnos nekem is kimaradt, de megnéztem néhány interjút, és érdekes, hogy maguk az alkotók azt mondják, hogy Madách ezt a saját koráig írta, és a londoni szín nagyjából az, ami szinkronban van az ő korával. De hát nem addig írta, mert nem ott van vége! Vagyis nagy kérdés, hogy ők továbbírták a drámát, vagy a Madách-darab utolsó jelenetei elé írtak egy 20. századot. És igen, én is úgy gondolom, hogy ezek különálló szövegek, sőt, néhol azt éreztem, hogy kicsit forszírozott a Tragédiához kapcsolás, tehát néhol erőltetett az, hogy meglegyen Ádám, Éva, Lucifer. Tulajdonképpen mit kap a néző, négy dramolettet, négy minidrámát? Amiket egyébként nagyon élvez! Nem tudom, mi volt, amikor ti néztétek, én meglepve és örömmel láttam, hogy egy több mint négy és fél órás előadás végén tombolva tapsolt a közönség, nagyon jutalmazta azt a négy drámát, ami mind arról szól – és ebben az értelemben persze lehet Az ember tragédiája 2.0 –, hogy az „emberfaj sárkányfog-vetemény”, és „nincsen remény, nincsen remény”, Vörösmarty szavaival élve. Ez köti össze a négy drámát, és mondhatjuk, hogy ez köti össze őket a Tragédiával is.

A. H. Zs.: Bagó Bertalan (a színház művészeti vezetője és az egyik szín rendezője) is azt mondja egy interjúban, hogy ez tulajdonképen négy darab és négy előadás, amiket a Madách-féle formanyelv, a kötött drámai jambikus sorok és az állandó szereplők – Ádám, Éva és Lucifer – kapcsolnak össze. Ezt néhol én is erőltetettnek éreztem, sőt feszélyezett, hogy folyamatosan azt kerestem egy-egy jelenetben, ki Ádám, ki Éva és ki Lucifer, és miért, amikor a jelenet önmagában – mindenféle Tragédia-megfeleltetés nélkül is – nagyon izgalmas, nagyon erős formanyelvben és mondanivalóban is, a befogadó agya meg mégis azon kattog, hogy itt most valaki Ádám, őt kell keresni a színen.

 

Keretjáték, jobbra Sághy Tamás

T. A.: A szövegben és a játékban is rengeteg az izgalmas kapcsolódási pont a Tragédia és az „új Tragédiák” között. Az előadás értelmezői hálózata a többféle rendezői formanyelv hasonlóságai és különbözőségei felől is vizsgálható, ahogyan a drámaszöveg négy színe és a keretjáték is összekapcsolódnak egymással és a Tragédiával. A Judit által felvetett problémát, hogy a négy szín hol helyezkedhet el, szerintem a keretjáték magyarázza meg. A világ pusztulását követően Lucifer az Úr adta négy féregjáraton visszavezeti Ádámot és Évát a múltba, pontosabban a 20. századba, amelyből a színpadon négy epizódot mutatnak meg. Szerintem nagyon fontos gesztus ez a „visszanézés”, szemben a korábban említett Madách-féle jövőlátomással. Kifejezetten fontosak azok a vélt szerzői-rendezői gesztusok is, amik összekötik a színeket, párbeszédet teremtenek. És persze szintén érdekes az a nézői attitűd, hogy vajon milyen előzetes tudással, elvárásokkal ülünk be megnézni ezt az előadást. Mennyire van igényünk összekötni a két Tragédiát, mert – ezt is fontos hozzátenni – a Madách-szöveg akár meg is fojthatja a 2.0-t.

A. H. Zs.: Beszéljünk még kicsit a befogadói oldalról, hiszen elemeznivaló van itt bőven – négy szerző, négy rendező, a végtelenségig sorolhatjuk a különböző írói vagy rendezői megoldásokat, hiszen a négy szín és a keretjáték mind nagyon különböznek egymástól. De befogadói szinten működik-e ez a sokszínűség?

Cs. J.: Én azt gondolom, igen, a közönség díjazza ezt a négy drámát, és külön lép velük viszonyba, külön indul el minden történettel. Olyan, mintha egy este négy egyfelvonásost látna; nem hiszem, hogy összekapcsolja őket. Mint ahogy szerzőileg, sőt rendezőileg sincsenek ezek összekapcsolva – szerintem. Tehát a Závada-féle történetnek nem kell emlékeznie és emlékeztetnie a Darvasi-féle történetre.

T. A.: Mondok egy példát: Závada szerintem fantasztikusan megírt szövegében – ami nyilván iszonyatosan zsúfolt, és amit szívesen néztem volna két-három órán keresztül (és igen, van problémám az előadással, mert négy előadás négy és fél óra alatt fullasztóan tömény, annyi gondolat, szöveg, tragédia áraszt el – de hát mit tiltakozzam, elvégre én is tanultam történelmet, és nekem is voltak szüleim és nagyszüleim) – van egy pillanat: 1989-ben járunk, jön Kovács Tamás mint Ádám, és összekapcsolódik a tekintete a páston ülő Tóth Ildikóval, aki a korábbi színben Éva volt, ebben pedig Ádám anyja. Nekem ott egy örökké fiatal Ádám találkozott egy valaha volt Évával. Ez a számomra nagyon erőteljes pillanat megmutatta, hogy milyen gyönyörű kapcsolódási pontok vannak és lehettek volna még a színek között.

Cs. J.: Ez érdekes, én például nem éreztem, hogy ezek a színek reflektálnának egymásra a rendezés vagy a szereposztás révén.

A. H. Zs.: Én – annak ellenére, hogy a négy szín és a keret élesen elkülönülnek egymástól – akartam ezt egy előadásként nézni, azért is, mert nyilván nem véletlenül játsszák egyetlen este, lehetne ez akár négy különböző este négy különböző előadás is. Engem nézőként folyamatosan kizökkentett, hogy hol nagyon kevésnek éreztem az időt, hol elégnek, hol soknak, hogy végig kerestem az arányokat, kerestem, hogy van-e „központi” szín, vagy nincs, van-e központi mondanivaló, vagy nincs. Nekem a keret nem volt elegendő arra, hogy ezeket a kérdéseket magamban meg tudjam válaszolni vagy el tudjam engedni. Ti hogyan láttátok a keretjáték szerepét?

Cs. J.: Én azt éreztem, hogy meg kellett csinálni ezt a dramaturgiai mankót, hogy elindítsa és lezárja az előadást. A közönségnek nagyon szüksége volt erre a „segédletre”, így volt kerek ez az előadás.

T. A.: A keretszíneket én az előadás ötödik egységének tekintem, talán így kritikát is könnyebb megfogalmazni róluk. Az előadás radikális állítást fogalmaz meg az ember választási lehetőségeiről, a „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál” kanti eszméiről ebben a 20. századi vérzivatarban, „rémtópiában”. Ezekhez képest igen kevéssé éreztem erősnek a keret színpadi állításait, így a nyitójelenetben az Úr hangját megjelenítő drónt, amelyet láthatóan egy díszítő tett be a térbe, és amely mindannyiunk rémületére hangosan zúgva repkedett, vagy a zárójelenetben – amelynek a bedíszletezése majdnem annyi ideig tartott, mint maga a jelenet – a Mennyből (zsinórpadlásról) aláhulló Jób könyvének néhány sorát, amelyet az Ádámok és Évák olvastak fel. A jövőről való beszéd hitelességének zavara szorosan kapcsolódik ahhoz, hogy az Úr szerepe, megszólalásai és maga a transzcendencia kérdése mennyire problémás a keretben és a különböző színekben.

Cs. J.: Ez Madáchnál is problémás. Mert tekinthetjük reménynek, hogy Éva anyának érzi magát, hiszen ha valakinek gyereke lesz, akkor van remény és van folytatás. Más nézőpontból viszont csapás. Az, hogy itt az Úr drón, mit is jelent ebben a szekularizált világban? Hogy már az sincs, mert azt is mi működtetjük? Nem állítom, hogy ez lett volna itt a gondolat, de a drón egy ember alkotta dolog, és ha az az Úr, akkor mi magunk vagyunk az Úr, ami hát olyan nagyon nagy optimizmusra nem enged következtetni.

A. H. Zs.: Na, itt éreztem én nagyon az átfogó koncepció hiányát, amikor két szín nemhogy nem lép párbeszédbe egymással, de még csorbítja is egymás mondanivalóját. Az első keretjelenetben megjelenő drón (ami nekem rendezői gegnek tűnt, nem többnek) számomra akkor lett kifejezetten problémás, amikor a második színben – amelyben, ha jól értelmeztem, pont az volt a konfliktus, hogy nincs Isten, hogy az alkotó, a teremtő itt Ádám, a Titanic tervezője, a mérnöki géniusz – mégis valóságosan megjelenik az Úr néma alakja. És a keretjáték nekem a dramaturgia szintjén sem állta meg a helyét. Az előadás elején elhangzik, hogy négy epizódot nézhetünk meg a 20. századból, az utolsó szín mégis a 21. században játszódik, a mi jelenünkben (talán közeljövőnkben). Vagy ez még belefér a tágan értelmezett 20. századba, és nem baj, hogy a keretjáték nem ejt szót a 21.-ről?

Cs. J.: Ha a Tasnádi-féle Csendes-óceáni szemétszigetre gondolsz, az nekem belefért, mert úgy is értelmezhetjük, hogy azok a bűnök, amik elkövetődtek, azok álltak össze mostanra szemétszigetté, tehát mondhatjuk, hogy annak a gyökere a 20. században van. És azt a szándékot is érzem, hogy a végén megérkezzünk egy, a nézőkkel közös jelenbe. Egyébként azt gondolom, hogy annyi egyeztetés mindenképp volt, hogy a négy darab nagyjából legyen időrendben.

T. A.: Én is úgy tudom, hogy ezt megbeszélték egymás között, melyik szerző és rendező melyik korszakot dolgozza fel.

Cs. J.: Darvasi László, aki hihetetlen képi, mesei világgal bíró író, képes úgy megírni ezt a Titanic-történetet (amit mi, nézők egészítünk ki azzal a tudással, hogy ez a hajó el fog süllyedni), hogy sokkal erőteljesebben foglalkozik azzal, hogy kik vannak ott, miért vannak ott, hogy viselkednek. És nagyon érdekes, ahogy belesűríti az összes későbbi tragédiát ebbe a színbe, és láthatjuk, hogy az egész 20. században egy szikrányi jó dolog nem várható.

Tóth Ildikó és Derzsi János a Titanic-bál színében

A. H. Zs.: Én is éreztem ezt a szimbolikus jelleget: az a Titanic-bál, ahol megjelenik ez a rengeteg típusfigura, tulajdonképpen olyan, mint egy divatbemutató, ami nekem az előadásban nem volt izgalmas. Csak később, a szöveget olvasva vált izgalmassá, és akkor értettem meg a szín jelentőségét, mert az – számomra legalábbis – elveszett Szikora rendezésében, amely mintha történetté próbálta volna faragni azt, ami a szövegben talán nem is volt az.

T. A.: Mondjuk, minden fragmentum történet, elméleti kérdés, hogy mennyire és mihez képest véljük egésznek és egységesnek. Akár Éva döntése, hogy sem a férje, sem a szeretője miatt nem száll fel a Titanicra, és így életben marad, akár a belle époque panoptikumának felbukkanó alakjai vagy a szín néma Istene is lehetnek egy-egy történet. Bennem például az egységesülést a Darvasi-szöveg bravúros rímelése erősítette, amit, nem tudom, miért, de a rendezői koncepció és a színészek kevéssé érthető szövegmondása sem érzékeltetett eléggé, és így szinte elsikkadt a színpadon.

Cs. J.: Ebben igazad van, hogy bár olvasva sem cseng-bong Darvasi szövege, nagyon erősen hat benne a forma, és ez valóban nem jelenik meg az előadásban. Ott viszont a látvány sokkal erősebb, ezek a típusok, a sellő, a szüfrazsett és a többiek képileg nagyon erősek, ami már a jelmeztervezőt és a rendezőt is dicséri. És itt még az is fontos, hogy van Ádám és van Éva, akik ráadásul nem is fiatalok, Trokán Péter és Tóth Ildikó formálják meg őket. Szóval lehet, hogy olvasva máshova kerülnek a hangsúlyok, de engem az előadás látványvilága ezért kárpótolt.

A. H. Zs.: Ha már a látványnál tartunk, én nagyon sajnáltam, hogy ezek a nagyon színes figurák a szín nagy részében beszorultak a színpad hátsó sarkába, arra a kis forgószínpadra, amit a nézőtér bizonyos pontjairól egyáltalán nem lehetett látni.

Cs. J.: Na jó, én pont ott ültem előtte…

T. A.: Én továbbra is azt hangsúlyozom, hogy ebben a szövegben mennyire jelen van az a már-már morbid élmény, hogy a Titanic-bál tulajdonképpen haláltánc, hiszen itt potenciális halottakat látunk. Így például egy kivándorló-bevándorló magyar családot, amely komikus, miközben nagyon kortárs, nagyon tragikus és jelképes a jelenléte. Milyen szép dialógus ez is Madách művével, ahol a magyarság per definitionem egyik színben sem jelenik meg.

A. H. Zs.: Tényleg erős indítás ez a haláltánc-metafora, ahogy a miniemberiség felszáll erre a hatalmas, 20. századi hajóra, és elhajózik – a halál felé. És akkor beszéljünk erről a halálról, merthogy a második, nagyváradi-berlini szín pontosan erről szól.

Cs. J.: Igen, ez a szín a Závada-topikok halmaza, amiket ő már regényben és drámában is számtalanszor feldolgozott, és én is azt éreztem, hogy ez egy háromórás darab, amit beleraktak egy konzervdobozba, amiből aztán kiszívták a levegőt. Így pedig túl sok, túl sűrű, és van egy pont, ahol az elemek egymást kezdik kioltani. Van egy szcenikailag nagyon jó felütés, a divatbemutató, és megad egy nagyon jó hangnemet is, aztán feldarabolódik.

T. A.: Próbáltam műfaji szempontok alapján meghatározni a színt, és végül arra jutottam, hogy ez egy nagyon erősen fókuszált karakterdráma. Az egy Ádám és a sokféle Éva karaktereinek a fókuszban tartása sokat segített, hogy mire próbáljak figyelni a rengeteg téma és impulzus viharában. Kiss Diána Magdolna játéka pedig még inkább terelt afelé, hogy az Éva-karakterek tudjanak kiemelkedni. Ahhoz kapcsolódóan, amit Judit mondott, hogy megették egymást az egységek, én inkább azt éreztem, hogy Ádám tétje mintha megszűnt volna. Olyan erős kezdés után, hogy a Nagyváradról tanulni induló fiú Berlinben találkozik Lenivel (azaz Leni Riefenstahllal), ahogy Leni használja a fiút, és ahogy a fiú egészen szégyentelen ügyekhez kapcsolódik a tudomány és a művészet nevében, amikor visszatér Nagyváradra, megszűnik a szerep tétje. A fiú voltaképpen csak sodródik az újabb és újabb történelmi rettenetekben. Évánál ezzel szemben egyre intenzívebben éreztem, hogy húz be a történetbe. Én egyébként nagy rajongója vagyok ezeknek az epikus szerkezeteknek, a túláradó képeknek és a feszes tempónak, így ezek egyáltalán nem zökkentettek ki, sőt, katartikus élményt adtak. Nyilván ehhez hozzájárultak az erős rendezői hatáselemek is, amik Hargitai Ivánt dicsérik.

A. H. Zs.: Én is pontosan azért nem éreztem hiányosságnak az Ádám-szerep halványulását, mert az Éva-szerep hihetetlenül erős volt. Ami ügyes trükk, mert elsőre azt is gondolhatnánk, hogy Závada követi a Madách-féle Tragédia hagyományát ezzel a grandiózus, nagyon sűrített, nagyon egzakt történelmi színnel, de pont az Éva-karakterekkel abszolút szembe is megy vele. Ami egyrészt nagyon jól működik, másrészt nagyon fontos is, hogy itt a látszat ellenére egyértelműen Éva a főszereplő.

Cs. J.: Ha ez a szín az alakváltásokról szólt, és arról, hogy ezek a figurák hogyan vetik le magukról korábbi jelmezeiket, én ezt sokalltam, 89-et már egy olyan rátétnek éreztem, ami nem következett az előzőekből. Ekkora fesztáv nincs ebben a történetben, legfeljebb persze, ha három órában van megírva. Mi következett utána?

A. H. Zs.: A délfrancia szín Horváth Csaba rendezésében. És akkor végre levegőhöz jutottunk, ugye?

T. A.: Igen. Nagyon letisztult és egyértelmű az a formanyelv, amivel Horváth Csaba dolgozik. A színészek játékában is azt éreztem, hogy értik a szöveget, értik a helyzeteket, s így számunkra is érthetővé válik, hogy a jelenetbeli Picasso mit képvisel, mit jelent a köztudatban és mit a közvetlen környezetében. Mind a szövegben, mind a színészek mozgásában, de a díszletekben és a jelmezekben is ott van az a spanyolság, az a picassói, ami olyan képeket, olyan levegőt és játékosságot áraszt, ami sokkal könnyebben enged közel ennek a színnek a súlyaihoz. Annak az árnyalásához, hogy milyen bűnöket követ el Picasso, milyen eszement rajongásokat és kudarcokat kell megélnie addig, amíg eljut oda, hogy azt kell kétségbeesve mondania, miközben már senkit nem érdekel, hogy „Még élek! Még vannak ötleteim!”. A művész, a szupersztár tulajdonképpen teljesen egyedül marad. A Picassóba oltott nem Picasso ott van a díszletekben is, hiszen a színház nem kapott engedélyt a Picasso-festmények felhasználására, de jött Benedek Mari (az előadás látvány- és díszlettervezője), és gond nélkül létrehozta a nem Picasso kubista hatású festményeit.

Cs. J.: A Márton László-darabban rengeteg szemtelenség van, ez a könnyűkezűség, ahogy itt szórva vannak a valós alakok, és teljesen mindegy, hogy róluk a közönség tudja-e, hogy kicsodák, vagy nem, mert ezek figurák, akiknek volt egy miniszerepük Picasso életében. Van a tragikus motívumok összehordásában egy szemtelen könnyedség. Gáspár Sándor Picassója nyilvánvalóan centrum, és ő is zseniálisan könnyed. És igazad van, András, Horváth Csaba rendezése mindig transzparens és könnyen befogadható nyelvet kínál a nézőnek. Én is nagyon élveztem, és jólesett ez a más a sok lélektani realista tragédia után.

A. H. Zs.: Én, bevallom, abszolút elmerültem ebben a játékban, olyannyira, hogy a szöveg tulajdonképpen másodlagos lett számomra. És hiába kúszott be a színbe a kommunizmus, a művész kiszolgáltatottsága, villantak fel súlyos személyes és egyetemes tragédiák, az én figyelmem fókusza azon volt, hogy a színészek mennyire élvezik, amit csinálnak, és megengedtem magamnak, hogy a „mozgás öröme”, ez a színházszerűség engem is magával rántson. És például nagyon örültem, hogy végre azon izgulhatok, hogy ezek a gyönyörűen megfestett díszletek, kellékek, játékok, amikkel a színészek „táncoltak”, nehogy megsérüljenek. Jólesett aggódni ezekért a tárgyakért, mintha igazi Picasso-remekeket dobálnának az orrunk előtt.

T. A.: Azt azért fontos megemlíteni, hogy már korábban, a Závada-szövegben és a Hargitai-rendezés látványvilágában is voltak kitörési kísérletek ebből a lélektani realista kódból, ott is megjelentek nagyon erősen szimbolikus vagy absztrakcióval próbálkozó gesztusok. A Závada-szövegben például drámatörténeti szempontból is izgalmas, ahogyan párhuzamosan jelennek meg az angyalok szövegei a többieké mellett, ami a dráma évezredes olvasási kánonját is – végre és újra – megtöri.

Cs. J.: Igen, és már Darvasinál is van törekvés egy szimbolikus színházi nyelvre, de itt válik uralkodóvá. Nagyon jó párosítás Márton László irodalmi nyelve Horváth Csaba rendezői nyelvével.

A. H. Zs.: Kanyarodjunk vissza kicsit a folytonossághoz: beszéltünk arról, hogy ezeket a minidarabokat az állandó szereplők kötik össze, én viszont itt egyáltalán nem láttam jelentőségét annak, hogy ki Ádám, Éva és Lucifer, sőt, a színlapot[1] olvasva kicsit erőltetettnek is éreztem a megfeleltetéseket. Kellett volna tisztábban látnunk őket, vagy nem hiányoztak a színből?

Cs. J.: Nem, és nem is állítom, hogy Márton László szövege létezett korábban, de akár létezhetett is volna. Tényleg nem volt semmi „ádámi” ebben a Picassóban, de nem is gondolom ezt fontosnak, és Horváth Csaba rendezése sem helyez rá „ádámi” hangsúlyt. Krisztik Csaba Luciferje annyiban Lucifer, amennyiben minden első titkárban, első szolgában van valami luciferi.

T. A.: Más szempontból viszont Santiago Carillo, az illegális Spanyol Kommunista Párt összekötője egyértelmű Lucifer-értelmezés. Éva szerepe is nagyon fontos, mert bár a Picassót elhagyó élettárs, Kerkay Rita jelenete rövid és roppant komikus, mégis beleillik abba a vonulatba, ahogyan az előadás több egysége is megjeleníti a státusza és jogai újradefiniálásáért megharcolt, dönteni jogosult és dönteni képes nőt. Darvasi szövegében Éva több monológja is megrázóan beszél erről, Horváth Csabánál Éva egy spanyol táncban csapja oda a sarkát, miközben elhagyja a bántalmazó férfit. Számomra ezek ugyanarról szólnak, bár üdítően másképpen.

Cs. J.: És az is fontos, hogy itt is számít a néző előzetes tudása, hogy Ádám elhagyása a túlélést jelenti. Én szeretem, amikor a szerző felnőttnek tekinti a közönséget, és számít az ő tudására, akkor is, ha esetleg ez nem mindig működik.

A. H. Zs.: Beszéljünk még a Csendes-óceáni színről is, és hogy hogyan működik vagy nem működik mint lezárás. Én ezt nagyon sűrítettnek éreztem, és nem abban az értelemben, mint a Závada-szöveget, hanem abban, hogy Tasnádi István rengeteg kortárs diskurzust, társadalmi, gazdasági, pszichés problémát szóba hoz (akár humorforrásként), amiket aztán mintha időhiány miatt lógva hagyna a levegőben.

T. A.: Én egyáltalán nem éreztem humorforrásnak a mindent és mindenkit átható pesszimizmust, kegyetlen amoralitást és nihilt. A jelenet úgy kezdődik, hogy az oldalsó LED-falra vetített albatroszt Lucifer lelövi, s ezzel a gesztussal voltaképpen – Baudelaire után szabadon – minden megtörténik, amit a színben kifejtve látunk majd. A spekuláció, a korruptság, az aljasság, a jóra törő, de rosszat művelő szándék sodródik össze ezen az úszó szemétszigeten megfeneklett luxusjachton. Számomra a jelenetsor izgalmas ötletei belefulladtak ebbe a szemétszigetbe, és ez kifejezetten rossz érzést keltett bennem.

Cs. J.: Érdekes, ebben tér el leginkább a véleményünk, én ugyanis azt gondolom, Tasnádi széles körű működésének tekintetében pláne, hogy színpadi szöveg létrehozásában ő itt a legprofibb. És igen, megjelenik a szemétsziget, ami egyszerre szimbólum és konkrétum, és megjelenik az emberiség hordaléka is, az oligarcha, a spekuláns, az aktivista paródiája, az összes túlzás, amit kitermeltünk a nagy PC erőfeszítéseinkből. Ezeket tolja el Tasnádi a végletes felé annyira, hogy taszítson minket a jó ügy is. És profik a dialógusok, mindig olyan replikák követik egymást, amelyek a szükséges és elégséges tartományban vannak, és profik a csavarok is, amelyekről süt a szakmai magabiztosság, amit én nagyon tisztelek. És azért megvan ennek a jelenetnek a gondolatmenete, még akkor is, ha azért tartjátok esetleg unalmasnak, mert ennyire kortárs, ennyire ismerős.

A nagyváradi-berlini szín

A. H. Zs.: Unalmasnak biztosan nem mondanám, és pont azért is merek talán kicsit sarkosan fogalmazni ezzel a színnel kapcsolatban, mert én is hihetetlenül profi színpadi írónak tartom Tasnádit, imádom a szövegeit. Az is lehet, hogy a megvalósításban nem működött valami, ami miatt a szövegben felvetett provokatív kérdések nem kérdésként, inkább néhol suta, néhol elharapott kijelentésként jelentek meg a színen. Mert lehet abszolút jogos PC-kritikaként felfogni, hogy itt van egy Éva, aki igazából Ádám, aki igazából ÁdámÉva, aki zöld aktivista, aki igazából terrorista, aki igazából ezt az egészet megjátssza (vagy nem), mert felbérelték rá, ami nagyon izgalmas karakter- és játéklehetőség, de számomra nem tudott túllépni a viccen. Ráadásul én hihetetlenül kényelmetlennek éreztem a transzgender megjelenítését a színpadon ebben a formában; igaz, ez nagyon gyerekcipőben jár Magyarországon, de tulajdonképpen máshol is. Engem ez azonnal elidegenített és leblokkolt a befogadásban is. A transznemű nő, akit cisznemű színésznő játszik, de ott van az aktivistatársa is, aki pángender, és a szakállas Derzsi János játssza. Ő például a matrózokkal történő interakcióban felkiált, hogy ne érjenek hozzá, mert HIV-pozitív, mire a matrózok nevetnek, hogy „Látod, mondtam, hogy buzi!”. És lehet, hogy egy ilyen dialógus ötven év múlva jó vicc lesz a színpadon, de most még bőven nem tartunk ott. Én inkább azt éreztem, hogy ez itt nincs érzéssel megjelenítve, és hiába van mögötte az értelmező-kritikus szándék, nem tudott kibontakozni, nem volt tiszta, hogy kérdez vagy magyaráz, vitát indít vagy kijelent valamit, amit aztán minden néző úgy értelmez és dolgoz fel, ahogy akar. Ez bennem nagyon nagy űrt hagyott.

Cs. J.: Én meg azt gondolom, hogy itt nemcsak maga a transzgender volt megjelenítve, hanem a hozzá fűződő viszonyunk beteg volta is, hogy nem tudjuk hogy kezelni, ezért bunkó módon kezeljük. Nekem erősebb volt, hogy ez mind megjátszott, hogy ezek bérelt amatőr színészek, és végül kiderülhet, hogy ez a transzgender figura tulajdonképpen nő, Éva. És akkor ez a hepiend, hogy kiderül a nőről, hogy nő, mert tulajdonképpen mégiscsak így tudjuk befogadni ezt a történetet? Szóval összetett ez, csak nincs túlmagyarázva. Én úgy éreztem, hogy nagyon ráerősít arra, hogy az „emberfaj sárkányfog-vetemény”, és nyugodtan elpusztulhat ezen a jachton, ami nálunk most különösen „forró krumpli”, tehát a magyar közönségnek erről a jachtról és a világ ki tudja, hányadik leggazdagabb emberéről minden eszébe juthat, aminek eszébe kell jutnia.

T. A.: Ez egy több éve, ha jól tudom, 2019 környékén írt szöveg, amikor nagyon sok minden előttünk volt még, és nagyon sok új tudás és új trauma lett azóta a mienk. Nekem is eszembe jutott az, amit Hanga felvetett, hogy bármennyire fura és szokatlan, mégis mintha valamiféle moralitást kérnék számon a szövegen. Mintha szükségét érezném annak, hogy az itt felvetett témákban a szerző és az előadás segítse a nézőt, hiszen tartok attól, hogy a provokált témák újabb provokálása csak a tájékozatlanság sztereotípiáit betonozza be. Ha minden amorális, akkor semmivel sem tudok azonosulni. Ahogy az albatroszt lelőtték, és vele mindazt, ami számomra a kultúra, a művészet, attól az egész színt egyetlen hatalmas és pusztító amoralitásszigetnek éreztem. Az erre rátekintő kívülálláshoz én mint befogadó nem igazán tudtam felnőni.

Cs. J.: Ez nagyon fontos, hogy itt van egy konzekvens kívülállás, míg az összes többi szövegben az író involvált, és ily módon involválttá tesz téged is mint nézőt. Tasnádi kívülálló, és én ezt a röntgenképet bírom.

A. H. Zs.: Elmondom még, hogy miért zavart engem annyira ez a kibontatlanság, és akkor rögtön beszélhetünk arról is, hogy kinek szól ez az előadás. Mert az én agyam sarkában megbújó pedagógus úgy nézte ezt a színt, hogy ha ezt az előadást egy 16-17 évesekből álló középiskolás csoport látja, akkor ez az a szín, amelyikkel kapcsolatban a legtöbb nem tanult tudását, kérdését, problémáját tudja aktiválni. Mert valószínűleg többet tud az ökoszorongásról, többet tud arról a kérdésről, hogy akarok-e gyereket vállalni ebben a világban, vagy mi a nemiségem, mint bármelyikünk. És ha továbbírjuk Az ember tragédiáját, és esetleg van bennünk olyan szándék, hogy ezzel megszólítsunk egy olyan generációt is, amelyik majd azt a továbbélést fogja megvalósítani, amit a darab végén eldönt Ádám és Éva, akkor bőven belefér, hogy ezekről a témákról sokkal-sokkal többet, és ne félig kívülről nézve, félig egyértelműen beszéljünk. Mert ők nem kívülállók.

Cs. J.: Hogy kinek szól, az jó kérdés. Szerintem mindenkinek, aki bemegy a színházba. Persze az is kérdés, hogy az a diák, aki bemegy, mennyire ismeri fel akár a történelmi szereplőket, és ha nem ismeri fel őket, akkor sérül-e az értelmezése – ezt nem tudom.

T. A.: Borzasztóan örülnék, ha minél több ember meg tudná nézni a darabot, de alaposabban átgondolva kifejezetten nem tartom beavatószínház-kompatibilis előadásnak. Részben a hossza miatt, részben azért, mert sok olyan műveltségi elem van benne, ami szerintem erősen meghatározza az élvezhetőségét, illetve azért, mert a középiskolásokkal foglalkozó ifjúsági színház önálló és professzionális színházi szakterület.

A. H. Zs.: Én rettenetesen bízom benne, hogy ebben a hihetetlenül feszített NAT-ban nem is annyira metaforikus korbáccsal hajszolt tanárok között is sokan lesznek, akik veszik a bátorságot, hogy elvigyék erre az előadásra a diákjaikat, és aztán találnak arra időt, hogy beszéljenek is róla velük. Én sokszor azt éreztem, hogy ez az előadás kifogyhatatlan csemegés tálat kínál a műkedvelő nézőknek, akik aztán órákig fejtegethetik (mint mi), hogy mikor melyik szerző és rendező kézjegyét vélték felfedezni, de nem gondol elégszer azokra a fiatalokra, akiket esetleg bevonz a Tragédia megértésének, továbbgondolásának az igénye, viszont nincsenek felkészülve erre a sokrétű, ide-oda utalgató színházi nyelvre. Itt persze beszélhetünk arról is, hogy mi a küldetése.

Nagy Péter, Ballér Bianka és Kádas József a Csendes-óceáni színben. Fotók: Kiss László

Cs. J.: Én a küldetéssel mindig bajban vagyok, mert néztem Szikora Jánossal interjút, és abban ő is beszél küldetésről, és én olyankor mindig arra gondolok, hogy színházigazgatóként talán kell is ilyeneket mondania, de nagyon remélem, hogy itt igazából arról van szó, hogy valakinek támadt egy nagyon jó ötlete a Tragédia 1. kapcsán, amit aztán fogtak és megvalósítottak. Szóval jó lenne, ha a színház a színháznál és a színházban maradna, mert ezen a küldetés vonalon könnyen eljuthatunk odáig, hogy akkor erősítsük a nemzeti öntudatot, tehát hogy kimondott célja legyen a színházi előadásnak, ami szerintem egy rettenetesen felesleges, hiábavaló mutatvány lesz. Nem, ez azért van, hogy tehetséges emberek tehetséges dolgokat hozzanak létre, az összes többi járulékos haszon.

A. H. Zs.: Persze, az alkotói oldal is abszolút valid, és nem azt mondom, hogy azt felejtsük el. Nagyon érdekes, akár csak Szikora János szempontjából is, hogy a Nemzeti Színház 2002-es nyitóelőadásának rendezése után visszatér a Tragédiához – lehetne kizárólag ebből a szempontból is nézni ezt a bemutatót, hogy ő hogyan hozta össze ezt az elképesztő alkotói gárdát, hogy közösen megvalósítsanak egy elképzelést. És akkor lehet, hogy itt tér el a véleményünk, mert én egyáltalán nem tartom ördögtől valónak, ha van ennek a megvalósításon túl is valamilyen célja.

Cs. J.: Igazad van, csak ne legyen ez a cél tételezve.

T. A.: Azért a színháztörténeti tapasztalatunk alapján ez a küldetésesség tényleg elég ijesztően hangozhat, ahogy akár a megrendelésre írt drámák is. Muszáj egy pillanatra megállnunk, és kimondanunk Térey János nevét, mert eredetileg ő volt a negyedik felkért szerző, és a halálát követően került Darvasi László a munkafolyamatba – ezt fontos elmondanunk, ne maradjon ki! Szóval én bátran használom a küldetés kifejezést egyébként, igen, nézzenek színházat a fiatalok, és tanárként vállalt küldetésemnek tekintem, hogy minél több diák találkozzon a saját korosztályának készült előadásokkal. Szívem csücske a nemzeti drámáinkról való beszélgetés, és erre ennek az előadásnak egy-egy színe lehetőséget nyit.

A. H. Zs.: Beszélhetnénk akár a vidéki kőszínházak kultúraközvetítő szerepéről is, ami szerintem szintén nem elhanyagolható, ha egy nemzeti tragédia bármilyen feldolgozásáról van szó. És igen, gondolkodjunk ezekről a szövegekről, írjunk nekik második, harmadik, negyedik részt! Miért ne? Tud egyébként egy ilyen szöveg kanonizálódni, találkozhatunk vele tíz, húsz, ötven év múlva más színpadokon?

T. A.: Mivel 2020-ban kötetként is megjelent Az ember tragédiája 2.0, elvileg minden lehetőség megvan rá. Ahogyan nem gondoltam volna, hogy Pintér Béla szövegeit elkezdik a saját társulatán kívül más színházak játszani, ez itt is megtörténhet. És az sem érdekes igazán, hogy egyben tartják-e az öt egységet, vagy írnak-e hozzá még részeket, hiszen maga a továbbírás sem unikális ötlet. A szövegek lezárt egységességének felbontásától nem ódzkodó iskolák gyakran adják a Tragédia újabb színnel való folytatását kreatív feladatnak. Závada Pál például, tudomásom szerint, folytatta is ezt a „miniatűrt”, amely – amikor majd elkészül – önálló életet fog élni, leválik az előadásról, hogy a Závada-életmű recepciójában és kanonizációs folyamatában találja meg a helyét.

A. H. Zs.: Judit is említette, hogy a Madách-darab is egy puzzle, aminek a darabjai a végtelenségig variálhatók és akár bővíthetők, tehát a lehetőség adott. És nagyon jó, hogy elindult ez a játék. Ha száz év múlva lesz még színház, és az ökoterroristák nem törölnek el minket a föld színéről, akkor lehet, hogy lesz egy olyan magyar szerző is, aki megírja a 21. század Tragédiáját. Legalábbis bízzunk benne.

Cs. J.: Hát igen…

T. A.: Nagyon bízunk benne.

A beszélgetést lejegyezte és szerkesztette Aradi Hanga Zsófia.

 

[1] https://www.vorosmartyszinhaz.hu/download/content/szereposztas-ok.pdf

Facebook Comments