Tompa Andrea: „Könyörgök, hagyja abba!”

Orosz színház(iak) háború idején
2022-03-03

A háború az orosz színházi közeget nemcsak sokkolta, de sok szempontból szétdúlta, talán még jobban megosztotta. Felmondások, kirúgások, hűségnyilatkozatok, petíciók, Putyinhoz írott könyörgő levelek, elmaradt ünnepségek, összevont színházak, sorra lemondott külföldi vendégjátékok. Az egyes színházi ember megnyilvánulásai, az események óránként jelennek meg a legbátrabb orosz kritikus, Marina Davidova által főszerkesztett Tyeatr oldalán „színház a háború idején” webcím alatt – amely cím azonban alig két nap alatt el is tűnt. A nyelv ugyanis nagyon kényessé vált: Ukrajna lerohanását a hivatalos putyini nyelvezet nem háborúnak hívja, hanem harci cselekménynek, harci/speciális műveleteknek. Így sokan nem a háború ellen, hanem a béke mellett lépnek fel, meglehetősen óvatos nyelvet használva. A specoperacija, azaz speciális műveletek szóhasználat a kötelező. Ha az ember (szerdán, a háború hetedik napján) az ellenzéki Dozsgy tévé híreit nézi, a műsorvezető folyton elnézést kér, amiért nem mondhatja ki a háború szót. De sokan azért annak merik nevezni, ami: háború.

Pablo Picasso: Békegalamb

Lev Dogyin, a hetvenhét éves rendező megszólalása különösen fájdalmas. Dogyinnál mélyebben kevés rendező ábrázolta a háborút, ritkán hallani őt politikai ügyben megszólalni. Dogyin Vlagyimir Putyinhoz címzett levele a Tyeatr „szerkesztőségének birtokába került”, ahogy írják. „Azt mondani, hogy »megdöbbentem«, nem jelent semmit. A Nagy Honvédő Háború gyermekeként még legsötétebb álmaimban sem tudtam elképzelni, hogy az orosz rakéták ukrán városokat és falvakat céloznak meg, és a kijevi lakosokat bombabiztos bunkerekbe kényszerítik, és arra, hogy elmeneküljenek az országból.” Majd így folytatja: „A művészet és a kultúra küldetése mindig is az volt, különösen a 20. század borzalmai után, hogy megtanítsa az embereket arra, hogy mások fájdalmát sajátjukként érzékeljék, hogy megértsék, hogy egyetlen eszme, még a legnagyobb és legszebb sem ér meg egy emberéletet. Most már elmondhatjuk: a kultúra és a művészet ismét nem tudott megbirkózni ezzel a küldetéssel. […] Hetvenhét éves vagyok, nem nehéz elképzelnem, mi következik mindenütt és mindenhol: jókra és rosszakra való felosztás, a belső ellenség keresése, a külső ellenség keresése, a múlt átírására, a jelennel való megbékélésre, a jövő átírására tett kísérletek. Mindez már megtörtént a 20. században.” Dogyin levele ezzel végződik: „Az egyetlen dolgot teszem, amit tehetek: könyörgök, hogy hagyja abba! Álljon le!”

De az első két megszólaló, akire a háború elindításának napján felfigyeltem, két orosz kritikus(nő) volt. Talán nem véletlen: kritikusként mindketten függetlenséget éltek meg. Jelena Kovalszkaja nagy visszhangot keltett Facebook-bejegyzése, melyet déli 12.30-kor tett közzé, elsőként: „Barátaim, tiltakozásul Oroszország ukrajnai inváziója ellen lemondok az állami színház, a CIM [Centr Imenyi Mejerholda] igazgatói posztjáról. Lehetetlen egy gyilkosnak dolgozni, és fizetést kapni tőle. Amit elkezdtem, még végigviszem, önkéntes alapon.” Kovalszkaja a Mejerhold Központ (afféle nagyobb Trafó) művészeti vezetője volt, az egyik legérdekesebb színházé, mely sokat tett azért, hogy oroszországi színházvezetőket neveljen; az ő meghívására voltam Moszkvában előadni színházpolitikáról egy „Fiatal színházvezetők iskolája” nevű tanfolyamon. Kovalszkaja után a Mejerhold másik vezetője is felmondott, majd az intézményt a napokban összevonták Anatolij Vasziljev egykori színházával. Élére olyan igazgató került, aki miatt Dmitrij Krimov, a korábbi vezető felmondott. A Mejerholdnak vége?

De Kovalszkaja radikalizmusát és nyelvét nem sokan követték.

Ugyan mára már ezer főre nőtt azoknak a színházi embereknek a listája, akik békét követelnek, és petíciójuk visszhangot vert, ennek megszövegezése mégis sovány. „Mindannyiunkban van egy genetikai emlék a háborúról. Nem akarunk újabb háborút, nem akarjuk, hogy emberek haljanak meg”, mondják, hiszen valóban, az orosz kulturális emlékezetben a háború rendkívül eleven. „Felszólítjuk az összes érintettet, a fegyveres konfliktus minden résztvevőjét, hogy hagyják abba az ellenségeskedést, és üljenek tárgyalóasztalhoz. Az emberi élet legfőbb értékének megőrzésére szólítunk fel.” A szavak használata beszédes: nem nevezik háborúnak az eseményeket, Ukrajnát nem nevezik függetlennek, és nem is nevesítik, nem fejezik ki szolidaritásukat az ukránokkal. Néhány név a kezdeményezők közül: Dmitrij Krimov, Jevgenyij Mironov, Andrej Mogucsij, Marija Revjakina, Viktor Rizsakov, Valerij Fokin, Alisa Freindlich. Mind nagy nevek, színházvezetők, rendezők, színészek. Nyilván nemcsak az feltűnő, hogy a petíciót ki írta alá, de az is, hogy ki nem. Anatolij Vasziljev, az SZFE új rendezőosztályának vezetője például nincs ezen a listán.

Ennél sokkal keményebb hangú nyilatkozatot tett közzé a saját oldalán Marina Davidova (angolul is olvasható), ugyanakkor ő sem használja a háború szót. A Dozsgy tévé híreit hallgatva világossá válik, hogy ennek a szónak a kimondása egyszerűen tabu, aki megteszi, annak elveszik a hangját; Davidova pedig egy közpénzből is élő lap főszerkesztője.

„Ne háborúzz“ felirat a moszkvai metróban. © Facebook

A külföldön dolgozó, vagy vendégjátékokat szervező fesztiválok, művészek sokkal kényesebb helyzetben vannak. A Putyinhoz közel álló, őt támogató Valerij Gergijev karmester külföldi karrierje derékba tört. Amerikai menedzsere, Norman Lebrecht írja: „Az, hogy Gergijev maestro nem volt hajlandó felszólalni e politika ellen, lehetetlenné tette, hogy a nemzetközi zenei közösség fogadja őt a koncert- vagy operaszínpadon. Lemondtam a turnéja tervezett állomásait és az észak-amerikai fellépéseket. Valerijjal rendkívüli, harmincéves szakmai kapcsolatom volt, és mélyen fáj, hogy ennek a kapcsolatnak ilyen véget kell vetnem.” De lemondták Dániában Anna Netrebko fellépését is; Netrebko korábbi interjúiban Putyin mellett állt ki; Netrebko a Scalában sem lép fel saját döntése nyomán.

A külföldön dolgozó orosz rendezők munkáit – elsősorban operarendezéseket – sorra mondják le a színházak, nem elsősorban a rendezők politikai nézetei, hanem az orosz együttműködések miatt. Ugyanakkor volt külföldi színház – a zürichi opera –, amelyik úgy nyilatkozott, hogy a művészei politikai, szexuális stb. preferenciái nem tartoznak a szerződés hatálya alá, ezért nem kívánnak szerződést bontani.

Alvis Hermanis orosz nyelvű videóban kérte Moszkvában játszott Suksin történetei című előadása leállítását a Facebook-oldalán: „Amikor az önök országa embereket öl Ukrajnában, nem akarom, hogy az én előadásom menjen, s hogy úgy tegyenek, mintha minden rendben volna.” Mivel nem illetékes az előadás leállításában, azt kéri, hogy vegyék le a nevét a plakátról. És hozzáteszi, hogy már nem elég békéért folyamodni és aláírásokat gyűjteni. Ha az orosz színháziak azt szeretnék, hogy tiszteljék őket, akkor ne játsszanak, ne szórakoztassák a közönséget többet, amíg Oroszország abba nem hagyja az agressziót Ukrajnában. „Sok barátom van Oroszországban, és nem akarom elveszíteni őket”, zárja beszédét.

Az Arany Maszk fesztiválra meghívott vendégjátékokat rendező művészek sorra nyilatkoznak és jelentik be távolmaradásukat (odautazásuk a jelenlegi körülmények között amúgy is lehetetlen volna, Moszkvába jelenleg Isztambulon keresztül lehet repülni aranyáron): Krystian Lupa, Krzysztof Warlowski és Mundruczó Kornél is lemondta szereplését. Lupa ezt a nyilatkozatot tette közzé: „Nincsenek szavak arra, amit Putyin Oroszországa öt nappal ezelőtt tett. Ez nemcsak Ukrajna függetlensége elleni példátlan támadás, hanem a földgolyónkon élő minden ember ellen, aki bízik az emberiségben, és hisz benne. Az emberiség elleni legszörnyűbb erőszak ismétlődik. Miután lemondtuk a varsói Powszechny Színházban készült »Imagine« című projektünk tervezett utazását a moszkvai Arany Maszk Fesztiválra, tisztában vagyok egy ilyen tiltakozás jelentéktelenségével, de remélem, hogy ezrek, talán milliók hasonló tiltakozására kerül sor. Arra kérem az orosz művészeket, hogy legyenek bátrak, és mutassák meg, hogy van lelkiismeretük, fejezzék ki radikális egyet nem értésüket azzal a bűnnel, amelybe hazájuk vezetője belerángatja önöket.”

Sokakat azonban hűségnyilatkozatra kényszerítenek. Az összegyetemi szövetség a háború ötödik napján jelentette meg kiállását az Oroszország által elfoglalt szakadár területekkel kapcsolatban: „A Művészeti és Kulturális Egyetemek Szövetsége egyetértett a DPR és az LPR (Donyecki és Luhanszki Népköztársaságok) elismeréséről szóló döntéssel. Kétségtelen, hogy véget kellett vetni a tragédiának és a bizonytalanságnak e köztársaságok népeinek életében.” A nyilatkozatot tucatnyi rektor írta alá. Hogy mi vagy ki kényszerítette ilyen nyilatkozatra az egyetemeket, nem ismert. A kritikus Aljona Karasz a napokban lemondott egyetemi állásáról a GITISZ-en [Állami Színiakadémia], aminek bizonyára köze van a fenti nyilatkozathoz: „Nyilvánosan kijelentem, hogy nem ismerem el Oroszországnak az egykor testvéri Ukrajnával szembeni »katonai akcióit«. És ennek nyomán bejelentem a GITISZ-szel való teljes szakításom, ahol negyedszázadon keresztül volt szerencsém tanítani”, írta saját oldalán.

A kijevi metróba menekült emberek. Fotó: Földes András / Telex.hu

Az orosz színházi közeg nagy fordulatokon ment keresztül; a Putyin-rendszer legádázabb kritikusai közül is sokan elhallgattak – vagy éppen most is hallgatnak. Erről az amerikai származású, évtizedekig Moszkvában élt színikritikus, John Freedman írt elkeseredetten és hosszan. A GITISZ rektora is átment egy ilyen pálforduláson, jelentős rendezők is, mint Nyikolaj Koljada és Konsztantyin Bogomolov; ki színházat kapott, ki pénzt.

Mindenesetre a színházak honlapjait nézegetve egy pillanatig sem tűnik úgy, mintha háború volna. Hiszen nincs is – a szó tabu; aki kimondja Oroszországban, elnémítják. Ahogy végtelen sok mű is fog elnémulni a világ számos pontján, mert nem időszerű a megszólaltatása. Csajkovszkij 1812 nyitánya, mely Oroszországot ünnepli, most például nem fog megszólalni a Royal Albert Hallban.

Ugyanakkor a színháznak, a színháziaknak a szavakon innen és túlmenően is bőven vannak eszközeik, saját oldalaik, papírjuk, hogy levelet írjanak akár Putyinnak, még ha nagyon kevesen is mernek bátrak lenni egy ilyen rezsimben. És ki tudja, mit történik a színházi előadásokon, ahol a ki nem mondott szavaknak, egy színészi gesztusnak, egy csendnek lehet performatív ereje. Ki tudja, hogy ma este egy orosz színpadon hogyan, milyen hangsúllyal mondják a Prozorov-lányok A három nővérben, hogy: „Moszkva! Moszkva!”

Ha teheted, támogasd a munkánkat bankkártyás fizetéssel vagy átutalással, hogy az 55 éves Színház folyóiratnak ne csak múltja, hanem jövője is legyen.