A választások és a harmadik Fidesz kétharmad után két nappal kinyílt a bicska a zsebemben a Kánon című előadást nézve a Jurányiban. Annyira, hogy kevés választott el attól, hogy felálljak és kisétáljak a nézőtérről. Ez idáig rendben is van.

Fotók: Gulyás Dóra

Mert ha valamire nem voltam kíváncsi ezen a napon, akkor az az, hogy hogyan tesz tönkre a tündöklő középszer mindent, ami csak az útjába kerül. A kultúra furcsa, ellenséges dolog, amivel jobb a mindenkori hatalomnak vigyázni, ám ha elég figyelmesen követjük az állami trendeket, akkor kis szerencsével és sok erőfeszítéssel még egy kis pénzt is kilapátolhatunk belőle, csak legyen elég rugalmas hozzá a gerincünk. Hát, erről szól a Kovács Dániel Ambrus által írt és rendezett előadás, meg a hagyományokról, hogy végül is, azok mit is jelentenek egy közösség számára.

A Kőalja nevű kis zempléni településre kalauzol minket a történet, ahol a város polgármestere egy állami pályázaton nyolcmillió forintot nyer a falu nemzeti kulturális hagyományainak ápolására. E pénznek egy (nagyobb) részét a közutak javítására szeretné költeni, másik részét pedig egy falunapra, amely megünnepli a Vásottkő nevű szikla legendáját. Vásottkő a település határában található, és a legenda szerint – ahogy azt az előadás elején hallható felvezetésből megtudjuk (Lázár Kati hangján) – bizonyos vadlánok, azaz az erdőben élő fiatal hölgyek rabolják el onnan az ifjú férfiakat. A műsor szervezéséért és rendezéséért a helyi kultúrház vezetője (Messaoudi Emina) a felelős, a fellépők pedig a Mazsolák nevű gyermek mazsorettcsoport, valamint az Őszikék nevű nyugdíjas népdalkör tagjai lesznek. Minden a megszokott mederben folyik tehát egészen addig a kellemetlen pillanatig, amíg meg nem jön hozzájuk a revizor.

A kánon tulajdonképpen egy kiforgatott Gogol-történet: a lumpen és kissé ütődött Hlesztakov helyett Kőaljára egy rendkívül megszállott és céltudatos revizor érkezik. Fontos különbség a két történet között az is, hogy míg Gogol művében a polgármester értesül a revizor érkezéséről, és ezért hiszi azt az első jöttmentről, hogy ő az, addig Kovács Dániel Ambrus szövegében csak fokról fokra derül ki, milyen hatalommal bír a faluba érkező műkedvelő archeológus. Utóbbit Jankovits Péter játssza, ne kerteljünk, Demeter Szilárdnak öltöztetve – a sapka, az ing, a gitár összetéveszthetetlenül jelöli a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatóját. Jankovits pedig igen hitelesen alakítja ezt a szerepet, jóllehet az ő karaktere kevésbé cinikus, és nagyon őszintén hisz az általa ismert Vásottkő-legendában, amely szerint honfoglaló elődeink és maga a Boldog Asszony is tiszteletét tette egykor a szóban forgó sziklánál.

A történet fő kérdésfelvetése tehát az, hogy mire jók a legendák, vagy távolabbról: mire való a kultúra. Egy közösség összetartására vagy egy absztrakt, nemzeti identitás megerősítésére/kierőszakolására? És persze, szó van arról is, hogy ki birtokolja a kultúrát: a hatalom vagy a közösség? Mi szolgáljuk a kultúrát, vagy a kultúra minket? Az előadás ugyanakkor nem sok gondolkodnivalót hagy nekünk e téren, gyorsan és határozottan teszi le a voksát az egyik mellett (gondolom, sejtjük, melyik az az egyik). Ez viszont sajnos kissé kiszámíthatóvá teszi a színpadi eseményeket.

Némileg persze árnyalja a képet, hogy a kultúrház vezetőjének táncpróbáját elnézve a Mazsolák műsora legalább ugyanolyan pocsék, mint az önjelölt rocksztár archeológus lovas színházi rockoperája lesz, viszont tudván tudjuk, hogy az lenne a helyes, ha az előbbi szerepelne a programban. Ráadásul kiderül, ami ki szokott, hogy a vidéki területfoglalást nem csak az ideológiai elhivatottság motiválja, hanem az ezzel járó pénz is. A Jankovits által játszott revizor nemcsak lenyúlja a nyolcmilliós támogatást, hanem újabb költségeket terhel az önkormányzatra.

A Kánon című előadást igazán nem lehet megvádolni azzal, hogy ne minket érintő, jelenbeli problémával foglalkozna, vagy félne a politikáról beszélni, ami egy igen üdvözlendő vállalkozás. Ugyanakkor erre – mármint a politikai színházra – rengeteg példát láttunk már az elmúlt harminc évben, Pintér Bélán, Urbán Andráson és Schilling Árpádon kívül eszünkbe juthat például Tasnádi István Titanic vízirevü című drámája is, amely nagyon hasonló témát, egy vidéki kisközösség kulturális programját, és annak a lenyúlását mutatja be. Fontos kérdés tehát, hogy ehhez a képhez milyen művészi eszközökkel járul hozzá a Neptun Brigád előadása. A magam részéről ebben láttam némi átgondolatlanságot: az egyes jelenetek lineárisan végigvezetnek a cselekményen, de nem árnyalják a szituációkat, a párbeszédek túlontúl egyszerűek, kevés meglepetést tartogatnak, és ellentétben a fent emlegetett Gogol-művel, kevés humort is. Így a négy – különben nagyszerű – játszó sem kap igazán magas labdákat – Messaoudi Emina és Jankovics Péter mellett polgármesterként Ficzere Bélát, és érzelmes, ám egyszerű és tehetségtelen lovas színházi színészként Chován Gábort látjuk a Jurányi vidéki művháznak berendezett színpadán.

Persze, joggal merülhet fel a kérdés, hogy amennyiben a kulturális területfoglalás ilyen egyszerűen és akadálymentesen történik az országban, minek agyon bonyolítani ennek a színpadi ábrázolását. A válaszom pedig az, hogy hát, éppen azért, hogy alternatívát mutassunk egy végletekig egyszerűsített és igazságtalan világban.

Mi? Kovács Dániel Ambrus: Kánon
Hol? Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház
Kik? Neptun Brigád. Rendező: Kovács Dániel Ambrus. Szereplők: Jankovics Péter, Chován Gábor, Messaoudi Emina, Ficzere Béla. Produkciós vezető: Sáfrány Eszter. Zene: Jankovics Péter. Fény: Szabon Balázs. Hangbejátszás: Lázár Kati. Látványtervező: Kovács Dániel Ambrus. Rendezőasszisztens: Balla Anett.