Ha a színházak repertoárját megnézzük (elég felületesen, nem kell mélyfúrást végezni), úgy tűnik, Shakespeare, Szophoklész, Molière, Csehov, Ödön von Horváth még mindig a kortársaink. Velük, általuk, mögéjük bújva fogalmazzák meg a rendezők életkoruktól függetlenül azt, amit a világról gondolnak. A klasszikus szöveg biztonságot ad nekik vagy a direktoroknak a pénztárnál, esetleg pajzsként működik a nézővel vagy a fenntartóval szemben egy óvatosan direkt, tompítottan áthallásos formanyelvi megfogalmazás esetén, netán a valódi kortársakat tartják túl puhánynak/radikálisnak? Azt egyáltalán nem feltételezem, hogy a kortárs magyar és világirodalomban ne lennének elég tájékozottak.

A revizor – Jászai Mari Színház. Fotó: Prokl Violetta

A hétköznapokat átszövő, mindent szétrohasztó korrupció rendszerszintű bemutatására tökéletes darab A revizor. Nincsenek benne rébuszok, de mégiscsak egy nemes alapanyag. A Rokonok vagy A nép ellensége nyomasztó, a tisztességeseket a végzetbe taszító világával ellenében Gogol felszínen kacagtató komédiáját, sőt fergeteges vígjátékát még akkor is kellemesebb nézni, ha ebben a történetben csupa takonygerincet látunk, és valójában senki iránt nem érzünk egyetlen pillanatig sem empátiát. A szatirikus felszínen túl az sem izgat bennünket, hogy egészen udvariatlan gesztusként maga az író vágja a legkorruptabb figurája által bele, telibe a pofánkba, hogy hahó, kedves néző, te bizony magadon röhögsz. Gondolhatnánk, már nincsenek újszülöttek, ez a vicc 186 évvel ezelőtt volt új. Azóta ezen nem lepődünk meg, a szó nem szakad benn, a hang nem akad fenn, a lehellet nem szegik meg, a gurgulázó nevetés viszont a hálás tapsok végéig kitart. Nézői vágyaink beteljesednek, közben rezsimfüggetlenül ventilálunk.

Imígyen morfondírozgat magában az ember két egykori nehézipari mintaváros, Tatabánya és Miskolc színházának nézőterén, ahol műsorra tűzték a drámát. Az egymással szöges ellentétben álló színrevitelek kiváló alkalmat adnak arra, hogy Mejerhold majd’ száz évvel ezelőtti, relatíve jól dokumentált előadásának kontrollcsoportjai legyünk. Az orosz rendező – aki a méltatások szerint 1926-ban nem egyszerűen A revizort, de a teljes Gogolt rendezte meg –jó száz évvel ezelőtt ugyanis nagyon pontosan meghatározta, mi a feladat: „A feladat tehát az, hogy megpróbáljuk megőrizni a vaudeville lendületét, és ezzel együtt komoly előadást hozzunk létre.” Már maga a szerző is kárhoztatta a bohózati játékkonvenciót, Mejerhold viszont egyértelműen kijelöli a tragikus groteszk/komikus tragédia regiszterét, amelyben fókuszt kap a hazugságok mellett, sőt azok előtt a félelemnél testetlenebb szorongás, ugyanakkor a nevettetésről sem feledkezik meg. Ezt a tökéletes elegyet próbálja kikavarni Tatabányán Fehér Balázs Benő, aki egzisztencialista drámaként kezeli a művet, Miskolcon pedig Béres Attila, akik egyértelműen kisszerű valóságunkat viszi színre, ahol egyik kutya, másik vadászeb.

A revizor – Miskolci Nemzeti Színház. Fotó: Gálos Mihály Samu

Tatabányán egy meggyűrődött, Model 021 márkájú légypapír a játék tere. Devich Botond egygesztusú, a színpadi padlót teljesen beborító díszlete azonnal beazonosítható. Flygluetrap. No escape. Ez áll a színpadot hátul lezáró fehér anyagon méretes betűkkel. Teljesen egyértelmű metafora, amin nincs különösebben mit magyarázni. Asszociációnk egyfelé visz. Pofátlan, nyomorult, idegesítő, parazita legyek vagyunk mind, akik ugyanabba a csapdába estünk. Mindegy is, hogy figyelmetlenségünk vagy ostobaságunk miatt ragadtunk bele valamibe, az a lényeg, hogy menekülésre nincs mód. Kis, ám teljesen értelmetlen kapálózás után itt mind együtt fogunk megdögleni. Gusztustalanul nézünk ki rajta, a végünk meg még gusztustalanabb, mert a kukában fogjuk végezni. Szánalmasan méltatlan a helyzetünket mutatja, hogy még csak nem is valami hi-tech vagy trendi cuccról van szó, hanem egy olcsó, rajzszöggel a plafonra szögezhető dologról, ami fölött rég eljárt az idő. Az átvitt értelem tehát megvan, a valóságos pálya azonban nehezített. A Görzenált idéző hullámok tarajai mintegy emelvényként funkcionálva irányítják a nézői tekintetet a színészekre, a figyelmet azonban elvonja az, hogy a tér egy hatalmas közlekedési akadálypálya.

A nézőben a ragacsosság érzete nem csupán mentálisan képződik meg. Pregnánsan mutatja a koreográfia, ahogyan a színészek A-ból B-be igyekszenek eljutni. A tapadás miatt mozgásuk merevvé, szögletessé válik; olyan, mintha egy stop motion felvétel készítésének a tanúi lennénk. Az előadás emiatt a bohózati fergeteget meg sem közelíti. Szubjektív, hogy a tempó kinek hiányzik, kinek nem, de tény, hogy egyszerre lassítja le és akasztja meg az események dramaturgiai lendületét, a helyzet- vagy jellemkomikumra építő helyzetek sem szikráznak fel, a mondatok csupán szikáran koppannak. Már persze, ha tisztán hallani őket, a padló ugyanis perfektül be van hangosítva. A ragasztóelengedés, majd ragasztóba reménytelenül visszaragadás szakadós-cuppogós hangja szellemes geg, de ez és a nem tiszta artikuláció fontos szövegbeli információkat tesz érthetetlenné. Ez a trégerekről belógatott hideg fényű neonnal megvilágított mélységes tágasság a polgármester háza. A fogadó, ahol Hlesztakov megszáll, szűk, egyszemélyes keskenységű, lécekből összetákolt, kerti budihoz hasonló kabinként kerül be a térbe.

A revizor – Miskolci Nemzeti Színház. Fotó: Gálos Mihály Samu

Miskolcon ezzel szemben nem egyszerűen realista, de egészen naturalisztikus a díszlet. Az előszínpadra kerül a vizualitásában semleges fogadó, ezt fal választja le a polgármesteri hivatal-otthonától. A bútorok vonalvezetése, a faburkolat, a belmagasság azonnal előhívják a 80-as évek kistelepülési közösségi tereihez kapcsolódó emlékeket. Esztétikájában mégsem egyetlen korhoz kötött állítás a Cziegler Balázs tervezte látvány. Itt az idő előre és hátra is tolódik. A kitömött állatokkal, agancsokkal és egyéb vadásztrófeákkal teleaggatott tér maga a 20–21. századi korfolytonosság, hiszen a társadalmi hierarchia politikai és pénzügyi csúcsaira felkapaszkodó, egyúttal annak morális Mariana-árkába lesüllyedő parvenük nagyjából száz éve szinte változatlan kondíciókkal élnek velünk.

A Horthy-korszak elitjének helyébe az Egyetértés Vadásztársaságba tömörült pártfunkcionáriusok léptek, majd a névnapozás illuminált állapotában kortárs festményt szétlyuggató kisgazdák, napjainkban pedig a természettel egy politikusok veszik föl a vadászruhát. (Abba ne menjünk bele, hogy áll rajtuk.) Bár az a zöld mint szín teljességgel ideológiasemleges, Pilinyi Márta nagyjából ötvenhez közelítő számú árnyalatból úgy válogatta a kisváros lakóinak kinek-kinek pozíciójához illően jól vagy rosszul szabott ruháit, hogy nem kétséges, ez a történet itt és most játszódik. Nem a postásegyenruha zöldje teszi látleletté A revizort, hanem az öltönyök – a nadrágokat bizonyos kor fölött szigorúan pocak alá húzzák –, a Bobcsinszkij-Dobcsinszkij duó pufidzsekijének, a kórházigazgató asszony bocskaijának a zöldje. A polgármesterné öve sem a csehovi zöld. Egyetlen kivétel van ebben a kompániában, Marja, de csak azért, mert a tizenévesek sztereotipikus világfájdalmának és -megvetésének demonstrálására a legmérgesebb zöld is alkalmatlan, azt kizárólag az emo-fekete fejezi ki. A kívülről érkezők, Hlesztakov és Oszip egyáltalán nem kedves svihákok, csak épp más ligában játszanak az anyagi és a morális téteket illetően. Szélhámosok, de eleganciájuk makulátlan.

Tatabányán Szakos Kriszta eklektikusabb színpalettát használt. A kisváros értelmisége, a közintézmények vezetői csak pozícióban állnak magasabban, pontosan ugyanolyan csinovnyikok, mint Gogol szegény nyomorult Akakij Akakijevicse. A senkik szürkéjét hordják, csak a két földbirtokos van melegbarnába öltöztetve. Az arcok a bohóctréfák, az egszisztencialista drámák és az expresszionista korhangulatmódjára fehérre vannak festve. De az is lehet, hogy ezek a légypapírra ragadt népek a korrupciót egész az arcvesztésig vagy a bezombulásig vitték. Ki-ki eldöntheti, minek látja őket. Marja a pasztell semmilyenség, a polgármesterné viszont magentában, Hlesztakov pedig lilában ragyog ki ebből az egynemű karból.

A revizor – Jászai Mari Színház. Fotó: Prokl Violetta

Mert ebben a darabban Ivan Alekszandrovics Hlesztakovon és a polgármesteren, Anton Antonovics Szkvoznyik-Dmuhanovszkijon kívül nincsenek egyénített karakterek. A városi intézmények vezetői megkülönböztethetetlen masszaként léteznek. Ők a rendszer fölfelé nyaló, lefelé rúgó, csak az önös pillanatnyi érdek és a harácsolás mentén működő, szakértelmüket tekintve inkompetens, következésképp teljességgel csereszabatos fogaskerekei. Staffázsnak kellenek, az azonos rendű bűnrészesség miatt azonban magánszámokra Gogol nem ad módot. Deklarálhatja a kórházigazgatót játszó színész, hogy a tízparancsolat gyógyító hatásában bízik (Seres Ildikó), vagy hogy a betegnél minden fejben dől el (Honti György), de ezek a politikusainktól kölcsönzött bon mot-k csak az előadások 2022-es bemutatóját rögzítik, nem az figurák kontúrját erősítik. Kiállásnak számít a miskolci előadásban az odavetett félmondat, hogy a városi pletyka szerint Bobcsinszkij és Dobcsinszkij egy párt alkotnak – egyetlen színészi gesztusban sincs erre utalás –, de ebben meg több a didaktikus szolidaritás, mint az organikus helyzeti indoklás. A polgármesterné valamivel hálásabb szerep, akár a röhejesig is elrajzolható, ahogyan magát a környezeténél intellektuálisan és érzékenységben többre tartja, és el lehet vinni a cicaharcig azt, ahogy anyja és lánya Hlesztakovra rámozdulnak. De a darab akkor is csak két férfi színésznek ad valódi lehetőséget a játékra.

Görög László Miskolcon, Kardos Róbert Tatabányán nyújt formátumos alakítást. Velejükig romlottak, de azért egyikőjük sem Voldemort. Simlisek, korruptak, érdekemberek, elveik nincsenek, kizárólag a kéz kezet mos és megoldjuk okosba’ szép ideáját követik. Görög Szkvoznyik-Dmuhanovszkija kicsinyességében némiképp hisztérikusabb, Kardosé viszont minden pillanatban pragmatikus, aki a nagy krach után azonnal a menthető mentésére gondol.

A két Hlesztakov egymás inverze. Simon Zoltán az a naturbursch, aki megy a flow-val. Pillanatnyi intuíciójának megfelelően, gondolkodás nélkül hoz döntéseket, és a szituációk gátlástalan kimaxolása vezérli. A Mikola Gergő által játszott fiatalember egy pattanásig feszült idegrendszerű piperkőc ficsúr. Nem az a csibész, aki lazán sodródik, ő minden helyzetre rágörcsöl. Az a fajta hamiskártyás, aki fél a lebukástól. És még a benne felgyülemlett feszültséget sem tudja levezetni, mert neki nincs Oszipja. (Kihúzták.)

A revizor – Miskolci Nemzeti Színház. Fotó: Gálos Mihály Samu

A két polgármesterné ugyanilyen különbözőséggel mutatja a NER-feleségek két típusát. Varga Andrea polgármesteréje nem különösebben emancipált asszony, neki a háztartásvezetés és a kötelező reprezentáció az önmegvalósítás alfája és ómegája. A mohó élet- és testi vágy szétveti, ám a kielégülést otthon nem találja. Nem kérdés, hogy felizgatja a friss hús, a jól bevált, de már talán meg is unt szeretőnél fiatalabb, stramm Hlesztakov. Danis Lídiában viszont van vágy az önmegvalósításra. El tudja játszani, mi a dolgaés hol a helye polgármesternejként, ugyanakkor ambiciózus és karizmatikus nő, aki kiskanállal megeszi otthon a férjét. Megveti a környezetét, többre tartja magát náluk, és gyűlöli a világvégi várost. Hlesztakov neki a menekülést jelentené a posványból, ezért az ő vesztesége jóval nagyobb, mint a többieké, akik csak benézték a helyzetet és szimplán át lettek verve. Anna Andrejevna viszont minden reményét elvesztette egy – szerinte – számára méltó nívójú életre.

Béres Attila nem köntörfalaz, egyértelműen képviseli álláspontját szövegben, színpadi hatásban. Nem az ukrán-orosz (felmenőikkel együtt kozák és lengyel) írói fantázia, mint a magyar közélet név szerint is beazonosítható figuráit véleményezi. A lakossági mulatós legalját, az Add ide a didit-et választja zenei aláfestésnek, majd féktelen ételpocséklásban és a padló alól meglepetésszerűen feltáruló jakuzziban kulminálódik a kisvárosi ünneplés. A prosztóság és ízléstelenség ennyire primer megmutatása poénnak jó – bár talán egy zöld színházban a jakuzzi meg a salátadobálás nem annyira vicces –, csak épp fennáll a veszély, hogy megmarad poénnak, a közönség pedig azon röhög, nem magán. Elsikkad Ivanovné, a piaci árus Gogol által is épp csak felvillantott nyomora. Bohózatba csúszik az a jelenet, amikor Oszip (Szegedi Dezső) a kenőpénz ellenében előnyöket remélő Abdulintól (Kincses Károly) még a gombjait is elszedi. Ugyan az italboltos anyagilag és renomét tekintve magasabban áll a ranglétrán a szolgánál, de a névből egyértelműen kiderül a származása. Ez a kettősség bonyolítja a hierarchiát, amit nem játszanak ki, mint ahogy az is el van könnyítve, ahogy a megalázottból hirtelen hatalommal rendelkező Oszip kontrollját és empátiáját veszti.

A revizor – Jászai Mari Színház. Fotó: Prokl Violetta

Tatabányán ezzel szemben egyértelmű, minek van az kitéve, aki kiáll a jogaiért, aki nevén nevezi a hazugságot, aki kimondja, hogy a király meztelen. A hivatalos direktíváknak ellentmondó névtelen Polgárt (Tankó Erika), az előírások ellen lázadót az állami erőszakszervezet azonnal figyelmezteti az eltévelyedésre. Ha szó nem hat, következhet a verés. Ha így sincs belátás, folytatódik a fizikai és lelki erőszak. Hétköznapjaink valósága még nem mindenben csúszott be a disztópia alá. A forma nem, a szöveg azonban – Szilágyi Ákos fordításának Fehér Balázs Benő általi átirata, helikopterezéstől államtitkári homeoffice-on át sziauram-ig jó néhány kurrens esemény és szófordulat felhasználásával – szintén egyértelműen a Zeitstück felé visz.

A miskolci előadást valahonnan egész távolról meglegyinti a hrabali–menzeli szél, de csak a didit vágják a néző arcába (természetesen átvitt értelemben), nem pedig a keserű valóságot. Tatabányán viszont az életszerűséget és a könnyedséget aszalták ki a darabból. Miközben Gogol működne beavatkozás nélkül is, sőt úgy működik csak igazán, részvéttelenül, katarzis nélkül, primer (vagy legalább szekunder) szégyent érezve.

 

Mi? Gogol: A revizor (Szilágyi Ákos fordítása alapján írta: Fehér Balázs Benő)
Hol? Jászai Mari Színház
Kik? Rendező: Fehér Balázs Benő. Szereplők: Kardos Róbert (Anton Antonovics Szkvoznyik-Dmuhanovszkij, polgármester), Danis Lídia (Anna Andrejevna, felesége), Litauszky Lilla (Marja Antonovna, lánya), Dévai Balázs (Lukics Hlopov, iskolaigazgató), Bakonyi Csilla (Hlopov felesége), Végh Péter (Ammosz Fjodorovics Ljapkin-Tyapkin, járásbíró), Honti György (Artyemij Filippovics Zemljanyika, kórházigazgató), Figeczky Bence (Ivan Kuzmics Spekin, rendszergazda), Baksa Imre (Pjotr Ivanovics Dobcsinszkij, gazda), Király Attila (Pjotr Ivanovics Bobcsinszkij, gazda), Mikola Gergő (Ivan Alekszandrovics Hlesztakov, fővárosi hivatalnok), Maróti Attila (Szvisztunov, rendőrkapitány), Megyeri Zoltán/Töreky Zsuzsa (Vlasz, pincér), Tankó Erika (Olga, polgár), Onda Sándor (Hrisztyian Ivanovics Hübner, orvos). Zeneszerző: Józsa Tamás. Díszlettervező: Devich Botond. Jelmeztervező: Szakos Kriszta. Dramaturg: Gábor Sára. Ügyelő: Vincze Petra. Súgó: Széplaky Petra. Rendezőasszisztens: Tóth Bianka.

Mi? Gogol: A revizor (Morcsányi Géza fordítása alapján)
Hol? Miskolci Nemzeti Színház
Kik? Rendező: Béres Attila. Szereplők: Görög László (Polgármester), Varga Andrea (Anna, a felesége), Rudolf Szonja (Marja, a lánya), Feczesin Kristóf (Tanfelügyelő), Gáspár Tibor (Járásbíró), Kokics Péter (Postaigazgató), Bodoky Márk (Bobcsinszkij, városi képviselő), Farkas Sándor (Dobcsinszkij, városi képviselő), Simon Zoltán (Hlesztakov), Szegedi Dezső (Oszip), Seres Ildikó (Kórházigazgatónő), Salat Lehel (Rendőrfőnök), Kerekes Valéria (Ivanovné, piaci árus), Kincses Károly (Abdulin, italboltos), Rusznyák Gábor (Miska), Zalányi Gyula (Német orvos), Visnyiczki Bence (Pincér), Kriston Milán (Szvisztunov, rendőr). Hegedűn közreműködik: Burai Sándor, Váradi Zoltán. Díszlettervező: Cziegler Balázs. Jelmeztervező: Pilinyi Márta. Dramaturg: Ari-Nagy Barbara. Zene: Rusznyák Gábor. Ügyelő: Budai Réka. Súgó: Fekete Zsolt. Rendezőasszisztens: Szalay Petra.

Facebook Comments