A fokozatos, minimális változtatásokkal operáló repetícióra épülő szerkesztési elv, valamint a „hipnotikus” (talán a legelcsépeltebb szó jelenleg mind színlapokon, mind kritikákban) zene miatt mindkét előadás esetében felmerült bennem egy-egy ponton, hogy alkotóik bizony Sharon Eyal (és hű zenésztársa, Ori Lichtik) köpönyegéből bújtak elő.

Mannès – Turine – Lemaître: Forces. Fotó: Hichem Dahes

A Trafó évtizedek óta iránytűként szolgál a hazai közönség számára a nemzetközi kortárs tánc tekintetében. Ami pedig misszióként és szenvedélyként kezdődött (a Petőfi csarnokos időket is beleszámítva több mint) huszonöt éve, az mára talán felelősségnek is tekinthető, hiszen az elmúlt negyedszázadban egyetlen másik hazai táncművészeti befogadóhely sem alakított ki következetes koncepciót a külföldi társulatok meghívásával kapcsolatban. A kisebb színházak és szervezetek nemzetközi együttműködéseit és egy-egy, meglehetősen random módon felbukkanó nagyobb társulat vendégszerepléseit leszámítva tehát továbbra is elsősorban a Liliom utcai ház programjára vagyunk utalva, amelynek lehetőségei – egyetlen bástyaként – természetesen eleve korlátozottak. Mégis, a Trafó mindig is jó volt abban, hogy elhozza nekünk a legizgalmasabb, feltörekvő tehetségeket (mielőtt még túl nagyokká és túl drágákká váltak volna), néhányat a szcéna sztárjai és nagy öregjei közül, valamint olyan megosztó alkotásokat, amelyeket lehetett gyűlölni vagy szeretni, de egy biztos: beszélni kellett róluk, és – különösen ebben a viszonylag elszigetelt közegben – ízlésformáló szerepük volt.

Mannès – Turine – Lemaître: Forces. Fotó: Hichem Dahes

Azért kezdtem ezzel a bevezetővel a Trafó két legutóbbi külföldi vendégelőadásáról szóló írásomat, mert egy ideje már motoszkál bennem az érzés: mintha egyre színtelenebbé válna a Trafó külföldi táncprogramja. Minden évadra jut néhány jól bevált, visszatérő nagy név (idén például ilyen Sharon Eyal és Marie Chouinard); gyakran becsúszik egy-egy jóleső hiánypótlás olyan alkotók személyében, akik – bár már talán túl is vannak karrierjük csúcspontján – még sosem, vagy alig-alig jártak Magyarországon (ld. a pandémia előtti „utolsó pillanatban” Sidi Larbi Cherkaoui, vagy idén januárban Xavier Le Roy), a fennmaradó helyeken viszont az utóbbi években leginkább csak biztonsági játékot látok olyan előadások formájában, amelyek esztétikai értékén nyilván lehet vitatkozni, de felforgató, maradandó élményt nemigen hagynak. Ami nekem egyre jobban hiányzik a programból, az a friss vér, az eredetiség.

Nem szeretnék persze igazságtalan lenni egy pandémiával és anyagi nehézségekkel terhelt időszak közepén, amely minden színházat, befogadó helyet számos kényszermegoldásra kényszerített és alaposan felborította a műsorterveket, ráadásul jelentősen megnehezítette a mobilitást (cserébe megnyitott számos olyan online csatornát, ami mind a közönségnek, mind a producereknek új perspektívákat kínál). Talán azt sem nagy merészség kijelenteni, hogy járványtól függetlenül sem feltétlenül éli az európai kortárstánc-szcéna a legfényesebb aranykorát sem művészi, sem infrastrukturális szempontból. Mégis: a kreativitás és az innováció mindenkor fellelhető, legfeljebb kicsit többet kell kutatni érte. Ahogy azonban februárban és márciusban az előadásoktól meglehetősen érintetlenül hagyva üldögéltem a Trafó nézőterén, azon merengtem: vajon miért pont ők vannak most itt a tengerszéles nemzetközi kínálatból?

A Forces alkotócsapata Belgiumból érkezett, ami hosszú ideje Európa egyik kortárstánc-fellegvárának számít, és ahogy nemrégiben volt alkalmam meggyőződni róla Brüsszelben a Charleroi Danse LEGS, valamint a Les Brigittines In Movement fesztiváljaiba belepillantva, jelenleg is izgalmas és sokszínű független szcénának örvendhet. Bár a Forces 2020-ban elnyerte a belga kritikusok által az évad legjobb táncelőadásának ítélt Maeterlinck-díjat, számomra az alkotó trió (a koreográfus Leslie Mannès, a zeneszerző Thomas Turine és a fényekért felelős Vincent Lemaître) darabja mégsem több, mint kissé lejárt szavatosságú trendek öntetszelgő felsorakoztatása. (Nos, igen, nem mindig érdemes hinni a kritikusoknak… és ez nyilvánvalóan a jelen sorokra is vonatkozhat.)

Hosszas színpadi sötét után neonfényben sejlik fel a három női előadó (Mannès mellett Mercedes Dassy és Daniel Barkan) sziluettje, akik egy kisebb egyenlő szárú háromszög csúcsaiként állnak előttünk. Ez a háromszög a későbbiekben fokozatosan kiszélesedik, majd fel is bomlik, ahogy a táncosnők mozdulatai is fokozatosan nőnek, tágulnak ki a szemünk előtt. A repetitív, sokszor idegőrlő zenére (vagy inkább zajra) a koreográfia is sorozatos ismétlődésekből épül fel, időről időre egy kicsit változva, kiszélesedve. Kezdetben főleg karkörzésekből, törzsfordításokból, a lábak rugózásából épül fel a feszültséget – és talán némi fenyegetést – sugározni hivatott koreográfia, majd egyre jobban eluralkodnak az erőfitogtató pózok: rogyasztás, izomfeszítés, a mellkas kidüllesztése. Ahogy felbomlik a háromszög és először vonalba rendeződnek, majd betáncolják a teret a táncosnők, úgy szabadulnak el egyre inkább az energiák: immár ugrálás, indiánszökdelés vagy éppen fejrázás is színesítik a mozgásanyagot. Világos: a címbéli erők az elmúlt években táncszínpadon is gyakran megidézett girlpower-re vonatkoznak. Kár, hogy Mannès-ék csapatának nincs ezzel kapcsolatban semmi különösebben eredeti mondanivalója, pusztán közhelyes és helyenként kissé gyerekes eszközökkel tudják megjeleníteni a nők csapatban könnyen megsokszorozódó, de kétségtelenül lehengerlő erejét.

Catherine Gaudet: A csodálatos elhalványulása. Fotó: Mathieu Doyon

Dramaturgiáját, szerkesztési elveit tekintve az előbbi előadással néhány ponton meglepő hasonlóságot mutat a kanadai Catherine Gaudet alkotása, A csodálatos elhalványulása. Bár talán annyira mégsem meglepő, tekintve, hogy mennyire túlhasznált eszköz lett a repetíció és a koreográfia apró és lassú mozdulatoktól a nagy és széles mozgásokig és térformákig való fokozatos felépítése az elmúlt években. Gaudet színpadán öt, bugyira és alsónadrágra vetkőztetett táncost látunk szorosan egymás mellett állva, akik egyszerűnek tűnő mintákat követve lépdelnek a színpadon, gondosan ügyelve rá, hogy karjuk összeérjen, mintha az életük – de legalábbis valami nagyon fontos dolog – múlna ezen. Talán nem nehéz kitalálni az eddig elmondottak alapján, hogy itt is fokozatosan bonyolódik a koreográfia, bár a későbbiekben is végig az egyszerű séta marad az az alap, amire építkeznek az előadók. Idővel azonban bekapcsolódnak a fejek (még az arcjátéknak is külön koreográfiája van) és a felsőtestek, amelyek egyre szélesebb, komplikáltabb kombinációkat hajtanak végre. A szoros térforma is felbomlik, bár időről-időre visszatérnek az unisonóhoz, közben új tereket és saját mozdulatokat, pózokat is felfedeznek a táncosok. A kezdetben egyszerű, gyakran animális elemeket tartalmazó mozgás (amelyhez időnként az előadók által kiadott hátborzongató hangok is társulnak) egyre inkább kezd emberivé és táncszerűvé válni, így akár egyfajta öntudatra ébredésként, emberré (vagy táncossá) válásként is értelmezhetők ennek a különös társaságnak a rítusai. Az események csúcspontján két egynemű pár vad keringőzésbe fog (a nemi szerepeknek és a szexualitásnak egyébként nem jut szerep az előadásban), majd lassacskán ismét nyugvópontra jut mind a koreográfia, mind Antoine Berthiaume zenéje. Gaudet előadóit nézni kicsit olyan élmény, mint az állatkertben egy ideig megfigyelni egy faj egyedeit a ketrecen keresztül, majd nyugtázni magunkban, hogy milyen furcsa teremtmények is léteznek ezen a világon.

Catherine Gaudet: A csodálatos elhalványulása. Fotó: Mathieu Doyon

A fokozatos, minimális változtatásokkal operáló repetícióra épülő szerkesztési elv, valamint a „hipnotikus” (talán a legelcsépeltebb szó jelenleg mind színlapokon, mind kritikákban) zene miatt mindkét előadás esetében felmerült bennem egy-egy ponton, hogy alkotóik bizony Sharon Eyal (és hű zenésztársa, Ori Lichtik) köpönyegéből bújtak elő – a Forces esetében maga a Trafó ajánlója is behozza ezt a párhuzamot. Ám míg Eyalban és Lichtikben megvan az a bizonyos megfoghatatlan plusz, ami nagyon gyorsan kiemelte a tömegből és a szakma csúcsára repítette őket, addig a Forces és A csodálatos elhalványulása csapatai legfeljebb a „futottak még” kategóriában versenyezhetnének mellettük.

Mi? Mannès – Turine – Lemaître: Forces
Hol? Trafó
Kik? Koncepció: Leslie Mannès, Thomas Turine, Vincent Lemaître. Koreográfia: Leslie Mannès. Zene: Thomas Turine. Fény: Vincent Lemaître. Jelmez: Marie Artamonoff. Előadók: Leslie Mannès, Mercedes Dassy, Daniel Barkan.

Mi? Catherine Gaudet: A csodálatos elhalványulása
Hol? Trafó
Kik? Koreográfia: Catherine Gaudet. Zene: Antoine Berthiaume. Dramaturg: Sophie Michaud. Fény: Alexandre Pilon-Guay. Jelmez: Max-Otto Fauteux. Előadók: Caroline Gravel, Leïla Mailly, Francis Ducharme, James Phillips, Jean-Benoit Labrecque.