A szerendipitás, vagyis a véletlenszerű felfedezések jelensége azoknak áll szolgálatára, akik képesek a váratlan mozzanatokban felismerni a fontosat és jellegzeteset. Kárpáti Péternek, a Moszkva-Peking Transzszimfónia címmel bemutatott dokumentumabszurd szerzőjének – aki e fogalmat az adott műben előszeretettel emlegeti – régóta rendelkezésére áll a gyűjtögetéshez szükséges éles szem, jó fül és a nyitott szív, s az az erőteljes és kaján figyelem is, ami az eseményeket fogadni tudja. Mindezek elemzésére hamarosan rátérünk. 

Fotók: Dömölky Dániel

Mindenek előtt azonban a színház és az élet katasztrofikus koprodukciójáról kell szót ejtenünk, arról a folyamatról, ahogyan ebbe a játékból kezdődött kísérleti színházi akcióba beletenyerelt a történelem, s végül hősi döntésre kényszerítette az alkotókat. A történet röviden a következő: „Milyen lenne együtt elutazni Moszkvából Pekingbe,  de úgy, hogy hét napon át le sem szállunk a híres-nevezetes transzszibériai expresszről? ” – fogalmazódott meg Bodó Viktorban. Az elképzelést tett követte, s 2017 májusában, pont öt évvel ezelőtt, egy tizenöt fős, magyar-német színházi alkotókból álló csapat megtette ezt az utat. Az élményekből Kárpáti szövegkönyvet készített, azt sebtiben németre fordították, s Bodó Viktor rendezésében még abban az évben be is mutatták, Frankfurtban. A magyar változat szövege 2018-ban jelent meg a Selinunte Könyvkiadó Szűcs Mónika által szerkesztett, Menni vagy maradni című, mai magyar színdarabokat tartalmazó kötetében. 

2019-től kezdve a Katona József Színház minden évadtervében szerepelt a darab bemutatása. S akkor jöttek a Covid okozta, leállásokkal tarkított megpróbáltatások. Már ki volt tűzve a bemutató 2022. május 14-re, amikor február 24-én Oroszország megtámadta Ukrajnát, s ezáltal minden, a nagy orosz honnal kapcsolatos gondolattársításunk megváltozott. „Öt éve volt ez az utazás – írja a színlapon Kárpáti Péter  – akkor még nem tudtam, hogy egy elmúlt világ utolsó másodpercét rögzítem.” Dönthettek volna úgy, hogy újfent törlik az évad bemutatói sorából ezt a játékot, hisz, mint Dante mondja Nádasdy fordításában, „Nincs nagyobb fájdalom,/ mint emlékezni a boldog időkre/ a bajban.” De bátor lélekkel bírván – nem így döntöttek. Vállalták, hogy a nosztalgikus irónia nevetései mögött megrepedjen kissé a kárpit, s a múlt idézésébe belenyilalljon a jajgató jelen. Pár nappal ezelőtt, hatalmas színészi odaadással és tiszteletreméltó rendezői erőfeszítéssel – megvalósult az idei bemutató. 

A borzas szerkezetű játék tulajdonképpen illik az idei színházi évad apró jelenetekből összeálló bemutatóinak sorába. Ezek mögött is fölsejlik Bodó Viktor inspiráló alakja, lásd például az Örkény Színház általa rendezett 33 álom című produkcióját, de említhetnénk az elmúlt évadok több, improvizációkal alapozott, mozaikokból fölépített „színművét” is. A  Katona nagyszínpadán nemrég került bemutatásra Tarnóczi Jakab Melancholy rooms-jának kifeszített képekből, megnyújtott színészi jelekből, áramvonalas álompillanatokból építkező teátrális konglomerátuma, most meg ugyanitt örvénylik egy vodkaszagú, zajos vásári forgatag, félrészeg alakokkal, fröccsöntött kellékekkel. Egy jónéhányunk által megtapasztalt, s erővel megérteni kívánt világ ömlik ránk, s már szinte helyet talál az érzelmeinkben, amikor minden szereplője megszédül, s kis tántorgás után az egész kilökődik az űrbe. Véletlen epizódokat felvonultató események elviselésében magam ütésálló vagyok, rendszeresen álmodom hasonlókat. Akkor, a kimerítő élmények után, általában megkönnyebbülés az ébredés. No, de itt aztán most minden van, csak megkönnyebbülés nincs. Utazunk. Moszkvától Szibériáig, s a tegnaptól a máig. 

Az apró zajokkal telehintett nyitóképben a várakozó öregembert játszó Szacsvay László lép a „peron”-ra, s kicsit elidőz előttünk. Csak a visszaemlékezés során áll össze, hogy az ő alakja lesz, aki majd „belehal” ebbe a történetbe. S ekkor lesz nyilvánvalóvá az is, hogy ez a fárasztó törmelékdramaturgia milyen nyílegyenes főcselekményvonalat képes rajzolni erre a vonatos színpadra: megyünk meghalni, mindannyian, s közben mindenfélék történnek velünk.  

Az alapanyag úgy jöhetett létre, hogy a szerző a hét napon át gyűjtött életanyag motívumait belesöpörte egy vájdlingba, abba beletüsszentett, majd a kavargó halmazt – darabként – további megmunkálásra átnyújtotta a rendezőnek. A rendező, jelen esetben Novák Eszter, nem esett kétségbe, minden eddigi életismeretével, találékonyságával és színészszeretetével beleállt a feladatba. Az első jelenet végén, amikor az utazni kívánók csapatát informáló, sárga esernyős idegenvezető (Gloviczki Bernát e.h.) lemarad a vonatról, már sejteni lehet, hogy – hacsak nem erről a figuráról szól a darab – ollóval elnyesett jelenetvégekre készülhetünk. Amikor Pelsőczy Réka szobornivalóan tökéletesre formált, nagyhatalmú kalauznője úgy kezdi tisztítani a folyosószőnyeget, hogy tologatott vödröcskéjéből végül az egész teret betöltő szappanbuborékok csillogó özöne szabadul ki, játszi remény lesz úrrá rajtunk: ó, itt mesélni fognak! Van két láncdohányos, eltérő műveltségű és morális berendezkedésű utas, akik – Bányai Kelemen Barna és Keresztes Tamás alakításában – sikerrel fúrják át magukat minden létező szabályon. A messziről jött főalak viszont, a „nyugati világ” küldötte, az elomlóan depressziós, frankfurti fiatalember (Mészáros Béla), s később előkerülő otthoni szomszédja (Rajkai Zoltán), aki alighanem a saját maga agitatívabb változata. 

Horváth Jenny bravúros színpadképe, egy központi tengely köré csavart kupésor emeletes ágyait mutatja, s miközben valami orbitális űrállomásra is hasonlít, afféle toboztermés szerkezetét is idézi. Réseiben nyüzsögnek, hortyognak, falatoznak és adomáznak, kevélykednek és bujálkodnak a Zeke Edit országrészenként új meg új típusú jelmezeibe bújtatott utasok. Még félidőnél sem vagyunk, amikor elkezdődik valami tágulási folyamat. Bukfencet vet az előállt pillanat, s egy fél hanggal magasabbra tornázva magát, elsüvölt előttünk, s valami huzat támad a nyomában. Van egy-két, öröktől való másnaposságban imbolygó öreg – Bezerédi Zoltán és Ujlaki Dénes alakításában – aki a következő pillanatban már börtönviselt maffiózó vagy egy idetévedt Ilmarinen pörölyével rendelkező kovács, aki viszont Putyinról már nem nyilatkozik. (De amíg a válasza megérkezik, a publikum észrevehetően nem vesz levegőt.) Csodálatosan csóró, tarka kelmékbe göngyölt árusasszonyok lesznek hirtelen lehengerlő szövegű, világjáró butikcicákká. Élvezet ízlelgetni a „magyar” lány (Pálmai Anna) hersegő közönségességét, lehet rémülten nézni Pálos Hanna vezényszóra produkált hasizomelkülönítő jóga-mutatványát, s újra meg lehet győződni arról, hogy a most éppen ikreket szülő „anyácskát” is alakító Kanyó Kata e.h. milyen jelentős ígérete a magyar színjátszásnak. Születés és halál egymásra lapolódik. Kiss Eszter, miután eljátszotta a bőröndjét kutyaként ugrándoztató részeg némbert, hamarosan mint finomka néni jelenik meg párja, Szacsvay László végbúcsút vevő bácsija mellett. A zenéért felelős Lázár Zsigmond muzsikáját egyszer csak mesebeli lények képtelen nagyságúra növesztett balalajkája szólaltatja meg, Hajdu Tamás Miklós e.h., Jakab Balázs e.h. László Gáspár e.h. és Pásztor Dániel e.h. pedig elismerésre méltó artistamutatványokkal dúcolja alá az időnként megingó jeleneteket. 

S miközben hét időzónán, nyolcvanhét városon és tizenhat folyón át vágtat utasaival az expressz, véletlen észlelések hullanak az utasokra. A bevezetőben említett szerendipitás (serendipity) fogalma csak az 1970-es évektől kezdődően szerepel az angol szótárakban, de rögtön népszerű lett az aluljárókban árult önerősítő lélektani könyvek olvasói között. Az ősi Ceylon (Srí Lanka) mítoszait olvasgatva, Horac Walpole (1717-1797) angol író csodálkozott rá először a Serendip három hercege című mesére, melynek szereplői olyan dolgokra bukkannak jártukban-keltükben, amiket nem is kerestek sose. Mégis hasznukra lettek ezek a véletlen találkozások. Hogy a véletlenszerűség dramaturgiája meddig és milyen formában életképes, az vitatéma lehet. Most azt lehet gondolni, ennek a produkciónak az alkotói ezt „kimaxolták”. 

Van viszont egy motívumsor, aminek a megjelenését nem lehet nem észrevenni, de kezdeni sem igen lehet vele sokat. Egyik állomáson minden utas előre csődül, s borzongva szemlél valami meg nem nevezhető, óriási és ijesztő valamit, valami szürkét, amiről nem tudni, micsoda is tulajdonképpen. Kis idő múlva azonban eszünkbe jut, hogy valaki kiáltott egyet nemrég: A Szürke Farkas elszabadult! Hm. Ez a szorongva szemlélt, rettentő valami a szabadon portyázó szibériai vad lenne? És ha most le kell szállnunk? Vele szemben? A zárókép tétova téblábolása először a nyomasztó csöndet megtörő szelíd vonyítássá, majd csoportos üvöltéssé változik. Mire kell gondolnunk? Talán csak nem a régi rómaiak figyelmeztetésére, miszerint mindegy mi van, alkalmazkodni kell? Ulula cum lupis, cum quibus esse cupis, vagyis: Üvölts a farkasokkal, ha együtt akarsz élni velük!  Erről van szó? Nem egészen értem. Szállongó jelképekkel és dülöngélő motívumokkal is meg lehet barátkozni, de azért túl nagy kupolaforma lenne ez egy meg nem épült épület tetejére.  Valaki csak megfejti ezt a kódát egyszer. 

Jelentős mennyiségű, történelmileg fel nem használt szeretet van ebben az előadásban. Egyelőre zárványosítva. Adná az ég, hogy ősszel, amikor a Kantin boltjában megjelennek a kalauznő által árult, bájos bajkáli fókák mintapéldányai, nyugodtabb lélekkel gondoljunk az ő hazájukra. 

 

Mi? Kárpáti Péter: Moszkva-Peking Transzszimfónia
Hol? Katona József Színház
Kik? Rendező: Novák Eszter. Szereplők: Bányai Kelemen Barna, Bezerédi Zoltán, Keresztes Tamás, Kiss Eszter, Mészáros Béla, Rajkai Zoltán, Pálmai Anna, Pálos Hanna, Pelsőczy Réka, Szacsvay László, Ujlaki Dénes, Gloviczki Bernát e.h., Hajdu Tamás Miklós e.h., Jakab Balázs e.h., Kanyó Kata e.h., László Gáspár e.h., Pásztor Dániel e.h.







Facebook Comments