2019-ben négy rendező összefogásából, komoly figyelemtől övezve lépett színre a Narratíva. Hegymegi Máté, Kovács D. Dániel, Pass Andrea és Szenteczki Zita karrierjüknek nem teljesen azonos szakaszában tartottak, de egyikőjük sem számított pályakezdőnek.

Mindannyian saját bőrükön érezték a független szcéna strukturális anomáliáit, ezért a Narratíva megalakulásában a művészi ambíció, a színház felelősségének és céljának újradefiniálása, az előadásokhoz való hozzáférés kiterjesztésének kérdései mellett – megkockáztatom: előtt – a praktikum játszott szerepet, ami elsősorban szervezési, egyeztetési, logisztikai, pályázati, finanszírozási kérdéseket érintett. Fehér Balázs Benővel és Fekete Ádámmal indult a közös gondolkodás; a tudatosságot mutatja, hogy Bodó Viktortól Gáspár Mátén és Schilling Árpádon át Székely Gáborig többekkel konzultáltak, mire két év alatt elkészült a manifesztum. Ebben azt is leszögezték, hogy a kollektíva történetét hét évre tervezik, és terveik szerint egy új, fiatal csapatnak adták volna át szimbolikusan és valóságosan is a Narratíva országjáró színházkamionját azzal, hogy – Hegymegi Mátét idézve – roncsolják szét vagy építsék tovább az általuk addig létrehozottakat.

Piti Emőke és Fekete Ádám a Kurázsi és gyerekeiben, Narratíva, r.: Kovács D. Dániel, 2019. Fotó: Bergh Sándor

Ebben a felállásban a Bánkitó Fesztiválon debütáltak, hivatalosan egy kiáltvány közös felolvasásával léptek színre a Radnóti Színház Tesla Laborjának megnyitóján.[1] Itt volt a Kurázsi és gyerekei (r.: Kovács D. Dániel, 2019. november), illetve a Törvényen belül (r.: Szenteczki Zita, 2020. január) bemutatója, a Jurányi Házban pedig – ahová a 2021/22-es évadra át is költöztek – A Jelentéktelené (r.: Pass Andrea, 2020. szeptember) és A Negyedik – Dante pokláé (r.: Hegymegi Máté, 2021. október). Bár közben mindenki dolgozott Narratíván kívüli projektekben is, a cezúrát Hegymegi Máté és Kovács D. Dániel közös rendezése jelenti. A 2022. január 8-án bemutatott Demerung (Csehov Meggyeskertje) már egy új Narratíva-korszak nyitánya. Két év után a kollektíva átalakult, Pass Andrea és Szenteczki Zita kiszállt. A Narratívát a két fiú viszi tovább. Fontos leszögezni: nem maradtak perben-haragban.

A történet az érintettek személyes tanulságai mellett a független, de a kőszínházi szcéna kontextusában is érvényes konzekvenciákkal jár. Szándékaink szerint ezt a tágabb strukturális perspektívát szeretnénk megmutatni a négy rendező megszólaltatásával.

Pass Andrea

Nem kudarcélmény

Én a struktúránkívüliséget keresem, de még definiálni is nehéz, hogy mi ez pontosan, mert a szabadúszás és a független terepen való alkotás még természetesen nem fedi le a rendszerenkívüliséget. Nekem a leginkább struktúrán kívüli színházi alkotó egyébként a mai napig Pintér Béla. Mellette tapasztaltam meg először, mit jelent színházat csinálni – és ez egy nagyon makacsul egyéni út. A művészi értékek mellett a hatalmas közönsége is igazolja ezt a minden külső nyomást lerázó attitűdöt. Igaz, amikor ő elkezdte építeni a társulatát, még nem volt ennyi független alkotó.

A rendezői csapat gondolata valóban lehetetlennek tűnhet, de én ebben pont ezt szerettem. És már önmagában is imponáló volt az egymás iránti érdeklődésünk. Bár nagyon különböző színházat csinálunk, és még az ízlésünk is nagyon eltérő, mégis elismerjük egymás munkáinak létjogosultságát, egyedi, erőteljes vonásait, tiszteljük egymás mániáit és a munka iránti megszállottságát. Ennyi, azt hiszem, éppen elég volt ahhoz, hogy beleszeressünk a fúzió gondolatába, és megnézzük, mit ad ki egy ilyen együttműködés. Túl izgalmasan hangzott ahhoz, hogy ne vágjak bele. Nekünk, négyünknek nem sikerült a fúzió, a különbözőségeink egyre inkább akadályozták a közös gondolkodást, és a legtöbb helyzetben nem vittek előre. De ez nem egy rossz kudarcélmény számomra, sőt! Fontos lépésnek tartom a pályámon. Nem tudom, hogyan működhet jól egy ilyen jellegű együttműködés, mindenesetre az kiderült számomra, hogy nem vagyok alkalmas rá. De ez nem azt jelenti, hogy ne lennék alkalmas demokratikus légkört kialakítani a munkám során. A próbafolyamataimon elsődleges cél megteremteni a bizalmat, ami utat nyit a kreativitásnak és az együtt gondolkodásnak. Ugyanakkor én hozom meg a végső döntéseket, mert egyedül én tudom vállalni a felelősséget mindazért, amit létrehozunk, és ez biztonságot ad az alkotótársaimnak és nekem is. Mivel a Narratívában minden döntést együtt akartunk meghozni, ez borzasztó hosszú időt emésztett fel, ami folyamatosan fékezte a munka lendületét. Amikor a Narratíva gondolata megszületett, azt éreztem, hasznos lépés a fúzió, hiszen olyan sok már a független alkotó, hogy egymás elől marjuk el a lehetőségeket, pályázatok és játszási lehetőségek tekintetében is. Ez így tarthatatlan állapot. Én most is úgy gondolom, hogy összefogásra van szükség a szakmában, több együttműködésre, de ezeknek az irányítását, kialakítását nem feltétlenül vagy nem kizárólag rendezőknek kell végezniük.

A társulati lét is egyfajta sziget. Éppen ezért, amikor alternatívát keresgélek gondolatban, egy olyan szakmai együttműködést próbálok felvázolni, amelynek a szerveződését leginkább talán egy mozgaloméhoz hasonlítanám, amelyhez lehet szabadon csatlakozni. Egy rugalmas bázist, amely erős szellemiséget képvisel, de folyamatosan alakul a közös diskurzusoknak köszönhetően. Egy ilyen kezdeményezésnek fontos célja lenne a szakmánkban felmerülő problémák definiálása és a megoldások keresése, érdekvédelmi szervezetek kialakítása országosan is. Másfelől a feladata az lenne, hogy a színházművészeten keresztül, azaz magas színvonalú előadások, projektek létrehozásával széles társadalmi rétegekhez érjünk el, adott esetben edukatív célzattal. Ennek a kezdeményezésnek lennének pillérei, ha úgy tetszik, vezetői, akiknek a testülete elsősorban a színházi próbafolyamat alkotóiból állna fel (például tervezők, dramaturg, rendező, zeneszerző, színész, produkciós vezető, drámainstruktor), de fontos lenne egy színháztörténész és – bármilyen meglepőnek tűnjön is – egy kritikus állandó jelenléte is,. Hasonlóan gondolkodunk Zitával a tekintetben, hogy a művészek és a különböző szakértői csoportok között legyen folyamatos kapcsolat, alakuljon ki állandó partnerség például szociológusokkal, jogvédő csoportokkal stb., mert a projektek fókuszát tekintve a velük való együttműködés is szükséges. Lehet, hogy egy ilyen szándék nevetségesen hangzik, de legalább el tudtam képzelni.

Ugyanazokon a pályázatokon indultunk el, amelyeken minden más alkotó, nyertünk is minden projektünkre támogatást, ami bár szűkös anyagi keretet jelent, az első évadunkban így is létre tudtunk hozni egy kisebb repertoárt. Viszont a színházkamionhoz, mint kiderült, sokkal több pénzre van szükség, mint ahogy azt hinni szerettük volna. Nagyon sokáig nem akartuk elfogadni az anyagi korlátait ennek a víziónak, de egy ponton muszáj volt bevonulni egy színházi térbe. A pénztelenség számomra nem azért nehezíti meg a munkát, mert nem lehet impozáns díszletem, kellő kreativitással még sokkal izgalmasabb megoldásokat is hozhat ez a helyzet. Ilyen körülmények között azért megterhelő dolgozni, mert a rendezőnek szinte minden más feladatban is részt kell vennie, egyszerre produkciós menedzser, sajtós, marketinges, kellékes, asszisztens, minden. Most, hogy a Narratíva a Füge és a Jurányi támogatásával halad tovább, ez a helyzet normalizálódott. A saját kísérleti munkáimban viszont cipelem ezeket a feladatokat. Borzasztóan nehéz.

A jelentéktelen, Narratíva, r.: Pass Andrea, 2020. Fotó: Dömölky Dániel

Szenteczki Zita

Az erőforrások összeadódtak, de mi szétforgácsolódtunk

Az egyetemi együttlétben még ott a műhelymunka, a közösség, de ahogy kilép onnan az ember, a rendezés hirtelen magányos műfajjá válik, és iszonyatosan könnyű beszűkülni. Egyelőre élvezem, hogy sokfelé mehetek. Bár elengedhetetlenek az állandó alkotótársak, akik biztonságot adnak, de ahogy számomra is inspiráló, hogy szabadúszóként különböző közegekben dolgozhatok, úgy nekik is fontosak a máshonnan érkező impulzusok. Számomra a bánki indulás közösségi élménye azért volt felemelő, mert ott kicsiben megszületett az, ami a Narratíva módszere és a célja lett volna. Utána viszont nem alakult ki az együvé tartozás. Kiderült, hogy más igényeink vannak, és bár sok dologban egyezik az ízlésünk, nem ugyanazok a válaszaink arra, miért csinálunk színházat. Az esztétikai alapok helyett a helyzetünk, a színészeket, alkotótársakat, játszóhelyeket, pályázati forrásokat illető átfedések indokolták az összefogást. És miközben az erőforrások összeadódtak, mi szétforgácsolódtunk.

Tisztában voltunk azzal, hogy a Narratíva az elején nem hoz annyi pénzt, hogy ne kelljen más munkákat vállalnunk. Emiatt viszont nem tudott kialakulni az a műhelyszerű együttműködés, hogy nézzük egymás dolgait, bejárjunk egymás próbáira. A szövegkönyveket még mindannyian elolvastuk, de a teljes folyamatnak csak részei valósulhattak meg amiatt, hogy ki-ki vidéken vagy külföldön dolgozott éppen. Időnként már az is nehézségbe ütközött, hogy egyszerre legyünk mind a négyen Budapesten. Azt érzem, hogy nagyon rövid idő alatt nagyon nagy lépéseket tettünk. Együtt akartunk dolgozni, de hiányzott annak a tapasztalata, hogy tudunk-e. Lehet, hogy magunkat állítottuk csapdahelyzet elé a lassú építkezéssel, azzal, hogy először mindenki egyedül rendezett, mert a Covid alatt, hosszú keresés után jöttünk rá arra, hogy nincs olyan anyag, ami mindannyiunkat ugyanúgy megmozgat. A kamion kultúraközvetítésével abszolút mértékben azonosultam, a megvalósítási lehetőségeit azonban teljes egészében nem láttam át. Belül magamban irreálisnak éreztem, és egy későbbi lépcsőfokra tettem. Az anyagi korlátokat csak amiatt éltem meg nehezen, mert nehezen kérek szívességet. Van tapasztalatom abban, hogy ingyen vagy szerelemből dolgozom egy saját projekten, de másoktól ezt nem várom, nem várhatom el.

A Narratíva nekem egy közösségi lehetőséget jelentett. Egy kísérletet, amiből sokat tanultam, de amit valószínűleg nem csináltam elég jól. Az érzelmi kötődés miatt nehéz volt meghoznom a döntést, hogy kiválunk, és csapatkudarcként élem meg, ami történt. Talán nem eléggé reflektáltunk magunkra meg egymásra. Három éve sokkal képlékenyebbnek éreztem a felállított rendszert, rugalmasabbnak azt, hogy mennyire tudunk egymásra hatni, és persze a járványnak is van hatása, de most kevésbé érdekel az a fajta kőszínházi működés, ami felé a Narratíva elmozdult. A színész, rendező és a néző hierarchiáját is másképp képzelem. Az átalakulás éppen ezért nem rossz vagy jó, az új felállás sem kevesebb vagy több. Én tartok máshol.

A történtektől függetlenül teljesen nyitottan tudom nézni a Demerungot, mert azt gondolom, hogy abszolút lehet klasszikusból ma is érvényes előadást csinálni, csakhogy engem ez kevésbé vonz. Rengeteg előnye van a társulatnak, annak, hogy ugyanaz a csapat színész dolgozik rendszeresen együtt, mert az egymás előtti megnyílásnak, a szakmai fejlődésnek, a hosszú távú építkezésnek ez egy nagyon fontos formája. Elengedhetetlen az elmélyülés, a saját élettapasztalatom, felnövésem, érdeklődésem viszont arrafelé visz, hogy a színházat ne valami hermetikusan elzárt területnek tekintsem.

Sokkal jobban érdekel az összművészeti gondolkodás, az átjárás más alkotó- vagy előadó-művészeti ágak felé. A színház alapvető problémája, hogy hasonszőrűeknek csináljuk, és így nehéz igazán határfeszegetőnek lenni. Ezért volt izgalmas a Kerekasztallal dolgozni, mert a gimisektől azonnal jött a visszacsatolás, vagy Milo Rauék kiáltványát,[2] korábban pedig Lars von Trierék Dogma 95 manifesztumát olvasni. Efelé vitt volna a kamion, ami nem jött össze, de ezt valósítja meg a Narrativárium.[3]

Demerung (Csehov Meggyeskertje), Narratíva, r.: Hegymegi Máté és Kovács D. Dániel, 2022. Fotó: Dömölky Dániel

Hegymegi Máté–Kovács D. Dániel

Fájdalmas veszteségek, előremutató helyzetek

Mi a színházcsinálás lényegi részeiről, ha nem is azonosan, de egymáshoz közeli módon gondolkodunk, és az egyetemi évek óta tervezgettük a társulatalapítást. Amikor úgy éreztük, hogy itt az ideje belevágni, megkerestük azokat a rendezőket, akikkel ezt el tudtuk képzelni együtt, akikkel közösen akartunk a társulatalapításról gondolkodni. A hat emberből négyünk elképzelései mutattak egy irányba, így kezdett kialakulni a csapat, ez alapozta meg a közös indulást. Megírtuk azt a többéves, hosszú távú tervezetet, amely mentén társulattá vágytunk szerveződni és alkotótársakat akartunk hívni. Ez alapján indult el a Narratíva 2019-ben, majd ment át sok változáson az elmúlt pár évben, amikor fájdalmas veszteségeket is meg kellett éljünk, de új, előremutató helyzetek is születtek.

Állandó bázis és csapat nélkül nem megy. Egy előadás nem a rendezői vízió letevéséről szól, a közös gondolkodás egy előadás próbafolyamatában sem állhat meg, kell, hogy az alapanyaghoz az összes közreműködőnek legyen személyes viszonya. A színészek is keményen tudnak tükröt tartani, de ha ezt egy különböző színházi nyelveket beszélő rendezői csapat tagjai teszik – okozzon az bármilyen nehéz pillanatokat –, még izgalmasabb lehet a végeredmény. Igaz, hogy ez egy érzékeny helyzet, és nem mindegy, hogyan fogalmazunk meg állításokat, mert annak nincs haszna, ha csak az általánosság szintjén maradunk. Abban semmi provokatív vagy kibillentő, előremutató nincs. Szenzitivitás, bizalom és egymás rendszerének alapos ismerete kell ahhoz, hogy a vélemény érvényes legyen. A Narratíva indulásánál egyáltalán nem az volt a cél, hogy négy iker dolgozzon együtt ugyanolyan vágyakkal, hanem az, hogy irányokban, nézetekben és energiákban is hasonló emberek jöjjenek össze, akik egymást kiegészítik és megkérdőjelezik. Ez mindenkit folyamatos önelemzésre sarkallt. Nem volt egyszerű megtalálni a közös nevezőt, viszont nem is az volt a cél, hogy kényelmes helyzetet hozzunk létre, hiszen az semmilyen továbblépésre vagy fejlődésre nem ad módot. A hierarchikus struktúra helyett horizontálisban gondolkoztunk, még akkor is, ha eleinte úgy gondoltuk, lesz egy névleges művészeti vezetői poszt, amit évről évre más tölt be. De ennek is tisztán gyakorlati oka volt: döntetlennél az aktuális művészeti vezető szava egy plusz szavazatot ért volna. Erre viszont sosem volt szükség, mert inkább hosszan rágtuk a témát, hogy mindenkinek vállalható kompromisszummal zárjuk le a vitákat. Mert természetszerűleg voltak viták, de az ellentétek sosem szültek komoly feszültséget. Ebből az alaposságból viszont kialakult a legkomolyabb hibánk is: az időkezelés, a lassú reagálások, a hosszas tépelődés. Ez rengeteg energiát emésztett fel, a személyes prioritások át kellett rendeződjenek. Ezt nagyon különbözően tudtuk kezelni.

A magyar színházi rendszer – még a független szférában is – különösen előadásközpontú, a bemutató időpontja fogja össze a munkafolyamatot. A hosszú távú tervünkben ezt is szerettük volna átalakítani, hogy ne egyfajta termelési kényszer trenírozzon bennünket. A Covid viszont szinte azonnal felülírt mindent. Hiába fektettük le az alapokat, hiába volt a hosszas és alapos anyagi és műsorpolitikai előkészítés, a járvány hozta folyamatos változás és az ebből adódó teljes bizonytalanság minden terv tökéletes ellenfele, amivel nálunk tapasztaltabb színházi vezetők is láthatóan keservesen küzdenek.

Mi először szerettünk volna letenni valamit az asztalra, és csak utána kopogtatni különböző ajtókon, hogy további forrásokat hajtsunk fel, például a színházkamionra. Az első évadban mindenki egyedül rendezett volna, a saját mániái mentén, a csapattal, az új helyzettel ismerkedve. A második és harmadik évad szólt volna a közelítésről, a közös rendezésről. Előbb páros helyzetekben, hogy eljuthassunk a harmadik évünkben a négy ember közös gondolkodásáig. A kényszerű leállások és az anyagi nehézségek már az első etapot teljesen keresztülhúzták. A Covid alatt mindenki egy kicsit átértékelte a magánéleti és szakmai prioritásait, és kiderült, hogy másfelé tartunk. A velünk dolgozó elkötelezett emberek iránti felelősség meg persze a csapat lendülete, alkotói kedve miatt úgy döntöttünk, hogy mi ketten továbbvisszük a Narratíva művészeti vezetését. Egyedül, illetve ketten nyilván nem menne, rengeteg segítséget jelentett korábban az ESZME, most pedig a FÜGE. A működésünk kiszámíthatóbb lett. Van egy állandó hely, a Jurányi, ahol játszhatunk és próbálhatunk. Van egy stáb mögöttünk, és öt színésznek ebben az évben már fel tudtunk ajánlani egy jelképes, félállásnak megfelelő szerződést. Ezt nagyon szeretnénk tartani, sőt bővíteni. Egyelőre biztató a helyzet, és úgy tűnik, működtethető ez a struktúra, de bármikor felboríthatja egy újabb lezárás vagy egy kultúrpolitikai döntés. Ezzel a bizonytalansággal nagyon nehéz minőségi módon hosszabb távra tervezni. A kiáltvány pontjai irányokat jelentettek, és egyáltalán nem gondoltuk, hogy minden tervünk az első pillanatban meg tud valósulni. De azt nem feltételeztük, hogy egy ilyen alapos, átgondolt anyaggal nem lehet egy mozgó színházi bázis, azaz a kamion finanszírozására forrást találni. Hosszú távú, racionális tervünk van, és azon is dolgozunk, hogy felkutassuk a lehetséges mecénásokat, támogatókat, pályázati lehetőségeket. Amíg ez nincs, a Jurányiban játszott előadások, illetve a bárhova elvihető Narrativárium töltik be a kamion szerepét. A közösségi alkotás furcsa módon a klasszikus struktúrával alapozódik meg. A kiszámítható működés, játszóhely, művészeti titkár, ráérő színész stb. azt eredményezte, hogy a Demerung főpróbahetén két rendező az összpróbákat követően fejenként száz-százötven „felírását” együtt, szimultán tudtuk végigbeszélni a csapattal, ahol pedig vitatkoztak egymással a szempontok, közösen bontottuk ki és oldottuk meg azokat a helyzeteket. Az egész kollektíva figyelme, türelme, összehangolódása tette lehetségessé ezt, így ezt a fajta, közösségben készült előadást tekinthetjük programadónak a következő időszakra. Amíg be nem üt valami új nehézség.

[1] http://radnotiszinhaz.hu/radnoti-tesla-labor-sajtotajekoztato/

[2] Milo Rau, Stefan Bläske, Steven Heene, Nathalie De Boelpaep és az NTGent alkotócsoportja, „A jövő városi színháza”, ford. Kricsfalusi Beatrix, Színház 51, 11. sz.(2018):, 40–41, https://szinhaz.net/2018/12/28/a-jovo-varosi-szinhaza/.

[3] A Művészetek Völgyében 2021 nyarán, a PapírPanírral együttműködésben elkészített, az V. Tantermi Színházi Szemlén továbbjátszásra támogatott, 6-tól 100 éves korig ajánlott komplex színházi esemény, műfaji meghatározása szerint: interaktív közösségi tér.

Facebook Comments