Romániában a hivatásos színházi közeg megjelenése a 19. században egybeesett a Román Fejedelemségek függetlenségi harcaival az oszmán uralom ellen. A nemzet eszméje mintegy szekuláris vallássá vált ebben az időszakban, a színház templomába pedig a nők is hamar bebocsátást nyertek – afféle diakonisszákként, felszentelve egyszerre a művészetnek és a nemzetnek. Az első román színházi iskolák tanulói között ugyanakkor számos idegen csengésű név szerepel. Ezekről a nőkről részletesebben írtam Dimineața actrițelor (A színésznők hajnala) című, 2019-ben megjelent könyvemben. Kutatásaim során nem találtam jelét annak, hogy nemzetiségük alapján bármiféle hátrányos megkülönböztetésben lett volna részük.

A nemzeti eszme vallásából a 20. század elején fejlődésnek indult a nacionalista, etnicista, fajvédő „eretnekség”. A zsidóság egymást követő bevándorlási hullámai Ausztria és Oroszország lengyelek lakta részei felől ugyancsak ezt a szélsőséget erősítették.[1] A 19. század során a pogromoktól való félelem nagy tömegeket ösztönzött bevándorlásra és letelepedésre Romániában. Ezt a román népesség jelentős része fenyegetésként élte meg a román nemzetre nézve, elsősorban a gazdasági fejlődést, de az állami integritást illetően is. Az első szakaszban a nacionalista mozgalom a színházat tette meg kedvenc csataterének, így lett az 1906 tavaszán és 1913 őszén ütközetek színhelye. 1906. március 13-án a Bukaresti Nemzeti Színház épülete előtti téren egy aznap esti, francia nyelvű előadás megtartásának megakadályozására diáktüntetést szerveztek, mely sok sérültet követelő erőszakba torkollott. Később a román kulturális elit egy része szolidaritását fejezte ki a diákok egyik fő szervezőjeként fellépő Nicolae Iorga történésszel (1871–1940). Iorga a bukaresti irodalmi lap, a Sămănătorul főszerkesztői posztjának 1905-ös átvétele óta folyamatos hadviselésben állt azokkal, akik véleménye szerint káros hatással voltak a román nyelvre és kultúrára. A március 13-i események után ez a harc politikai fordulatot vett, amikor Iorga és követői egyesítették erőiket a Jászvásári Egyetemen politikai gazdaságtant oktató Alexandru C. Cuza (1857–1947) körül szerveződő nacionalista körrel. Cuza, a román antiszemitizmus „apostola”, 1905-ben a Făt-Frumos nevű lapban közölte „Nemzetiség a művészetben” című tanulmányát, melyet 1908-ban, 1915-ben és 1927-ben kötetben is megjelentetett. Ez a szöveg már az első kiadástól kezdve tartalmazta a szerző hitvallását, miszerint „a művészeknek, tudósoknak és politikusoknak nemzetiségük reprezentánsaiként kell fellépniük”.[2] Ebből kifolyólag Cuza a zsidók „a kultúra területéről való eltávolítása”[3] mellett érvelt. 1910-ben Iorga és Cuza közösen megalapították a Nacionalista Demokratikus Pártot, melynek programjában zsidóellenes rendelkezések is szerepeltek. Később Iorga eltávolodott Cuzától, és mérsékelte nézeteit; végül a szélsőjobboldali erőszak áldozatául esett. 1913-ban újabb nagy horderejű botrányra került sor, amikor a Bukaresti Nemzeti Színház újra műsorára tűzte a Manassét, egy zsidó származású román szerző, Ronetti-Roman (1853–1908) 1900-as színdarabját.

A nacionalisták – Nicolae Iorga és A. C. Cuza mint Don Quijote és Sancho Panza, Nicolae Petrescu-Găină grafikája (1913)

Ezen két incidens között egy harmadik is lezajlott a Jászvásári Nemzeti Színházban. A fő ismertetőjegyei hasonlóak voltak, de ez az eset mégis kevésbé ismert napjaink kutatói számára – a továbbiakban ezt fogom körüljárni. 1911. január 8-án egy fiatal színésznő, Francesca Rozan debütált volna az akkor Mihail Sadoveanu író (1880–1961) által vezetett Nemzeti Színházban, de az előadást antiszemita demonstráció zavarta meg. Francesca Rozan, akinek valódi neve Frieda Rosenberg volt, több generáció óta Romániában élő értelmiségi és művészcsaládból származott. 1907-ben végzett Aristizza Romanescu (1854–1918) osztályában a Bukaresti Zene- és Színművészeti Konzervatóriumban; volt tanára ajánlotta a Jászvásári Nemzeti Színház vezetősége figyelmébe. Hogy rövidre fogjam, időrendben sorra veszem az eseményeket, melyek Rozan a Jászvásári Nemzeti Színházból való eltávolításához és későbbi üldöztetéséhez vezettek.

1910-ben Francesca Rozant két meghallgatás után felveszik a Jászvásári Nemzeti Színházba – „en gage”, azaz ideiglenes munkaviszonyban. Az igazgató, Mihail Sadoveanu és a Romániai Akadémia két tagja, Anton Naum és Nicolae Gane is mellette szavaznak. A Jászvásári Egyetem Hallgatói Központjának nacionalista diákjai a Cuza-párti Constantin N. Ifrim (1884–1960) vezetésével felkeresik a színház igazgatóságát, és kérvényezik Rozan eltávolítását az újév reggeli műsorból, ahol eredetileg debütált volna. Sadoveanu elrendeli Rozan helyettesítését egy másik színésznővel. A színpadi debüt újonnan kitűzött időpontja így január 8. Az aznap esti műsort az olasz szerző, Roberto Bracco egyfelvonásosa, a Sacrificul (Az áldozat) nyitja – a plakáton Rozan neve is szerepel a színészek között. Gustav Kadelburg színdarabját, a A sötét pontot szintén játsszák aznap este.

A premier előtt a rendező Mihail Sadoveanut egy újabb hallgatói delegáció keresi fel, hogy állítsa le Francesca Rozan debütjét. Az ok, ahogy a Tribuna című erdélyi lap tudósításából kiderül: a jászvásári színház, Nemzeti Színház lévén, a „román művészet nemzetietlenedését” segítené elő „idegen elemek” felvételével. (A névtelen szerző cikke a Tribuna 11., a január 15–28. közötti időszakot lefedő lapszámában jelent meg „Nemzetiség és művészet” címmel, ami egyértelmű utalás A. C. Cuza tanulmányára.) A jászvásári rendőrfőparancsnok is közli vele az alá tartozó prefektúra egybehangzó, szíves kérését, hogy a zavargásokat elkerülendő tekintsenek el a Sacrificul előadásától. Ennek ellenére Sadoveanu engedélyt ad az előadásra, de a program sorrendjét megfordítja: az estét a A sötét pont nyitja 9 órakor, a nézőtéren nyugalom és csend uralkodik. A szünet után, Francesca Rozan színpadra lépésekor kitör a botrány: a nacionalista egyetemi hallgatók, gimnazisták és egyéb agitátorok támogatásával, botokkal, dudákkal és sípokkal felszerelkezve, kiabálással és füttyökkel zavarják meg az előadást. A közönség megoszlik, mivel számos zsidó ül a nézőtéren. Végül a függöny lehull. A rendbontók a színház előcsarnokában gyülekeznek, ahol a Deșteaptă-te, române! (Ébredj, román!) című nacionalista dalt éneklik. Néhány néző a színfalak mögé menve vigasztalni próbálja a síró debütánst. A színház falain kívül a zaklatás tovább folytatódik. A színésznőt hurrogva és fenyegetőzve otthonáig követi a rendbontók egy csoportja. Kollégája, Gheorghe Cârjâ színész egyedüliként a védelmére kelve revolverrel a kezében kíséri haza.

Az incidens utáni héten zsidó diákok és fiatalok lépéseket tesznek Sadoveanu, Petre P. Carp miniszterelnök és Constantin C. Arion kultuszminiszter meggyőzésére, hogy nyilvánosan ítéljék el az esetet, ismét tűzessék műsorra az előadást, és rendeljenek el rendőrségi nyomozást az ügyben. Pletykák keringenek néhány színházi alkalmazottról, akik „a vezetőség utasításai ellenére”[4] segítőként részt vettek a botrány kirobbantásában. Zsidó színházlátogatók egy csoportja a Nemzeti Színház előadásainak bojkottálására szólítja fel a helyi hitközség tagjait. A zsidó közösség eszköze a román színpadokon megnyilvánuló antiszemitizmus visszaszorítására a színházi előadások bojkottálása volt. Tekintve, hogy a zsidók nagy létszámban látogatták a színházakat, hiányuk azonnal érezhető, súlyos következményekkel járt a bevételekre nézve. Bukarest, Konstanca, később Craiova hallgatói és ifjúsági körei is szolidaritásukat fejezik ki a jászvásári nacionalista diákokkal. Ugyanakkor január 14-én a helyi Hallgatói Központ 27 tagja nyílt levélben határolódik el kollégáik „meggondolatlan viselkedésétől”.[5] Az aláírók között szerepel a későbbi jelentős nyelvész Iorgu Iordan és a zenész Mihail Jora is. A legtöbbjük lemond a tagságáról a Hallgatói Központban. Válaszul a Hallgatói Központ vezetése közleményt bocsát ki, melyben támogatásáról biztosítja a Rozan debütjének estéjén – „nem a művész személye”, hanem „a zsidó elemek a nemzeti kultúra területére való beáradása ellen”[6] – demonstráló hallgatókat. Január 12-én és 13-án a Jászvásári Nemzeti Színház igazgatósága két sajtóközleményt bocsát ki, melyekben beszámolnak a színésznő felvételének körülményeiről. „A nemzetiségre vonatkozó kérdés nem hangzott el, nem is hangozhatott el. Az egyetlen kérdés az volt, tehetséges-e a jelentkező, vagy sem”[7] – így az első közlemény. A második már a helyi zsidóságot vádolta a színház bojkottálásáért: „Ez a viselkedés az intézménnyel szemben pont annyira civilizálatlan, mint azoké, akik megzavarták az előadást.”[8] Ugyancsak január 13-án egy másik helyi lap, az Opinia közli Mihail Th. Popovicinek (1865–1960), a Nemzeti Színház tagjának tiltakozó publicisztikáját. Popovici szerint a nacionalista diákok „nemzetellenes cselekményt” követtek el, amikor viselkedésük miatt a zsidó közönség elhagyta a színházat. „A közönségünk tudja ezt, és mi, színészek, még jobban tudjuk, hogy színházunk látogatói nagy számban a helyi zsidóságból kerülnek ki, és korábban egyáltalán nem láttuk a nacionalistáinkat a színházban, még akkor sem, mikor román szerzők darabjait játszottuk” – írja.[9] Az ügyben érdeklődést mutat Alexandru Marghiloman belügyminiszter, Petre P. Carp miniszterelnök és személyesen I. Károly király is. Az Opinia január 13-i száma alapján Marghiloman levélben tájékoztatta Jászvásár polgármesterét: „Őfelségét rendkívül érzékenyen érintették a jászvásári események hírei, ahol is a választói akaratra hivatkozva a nacionalista diákság szabad kezet kapott, hogy ilyen zavarkeltést engedhessen meg magának.” (Nicolae Iorga és A. C. Cuza Nacionalista Demokratikus Pártja ekkoriban teljes erővel kampányol a parlamenti választásokra.) A miniszterelnök jelzi, hogy jelentést vár Francesca Rozan színészi állásban maradásáról és a Sacrificul újbóli műsorra tűzéséről a Jászvásári Nemzeti Színházban.

‘A. C. Cuza eredetisége’, Facla, 1911. április 2. (A karikatúrán Emanuel Socor látható, amint megpróbál valami eredetire lelni Cuza fejében, csak hogy találjon egy őrült ötletet…)

Az Universul január 19-én és 20-án interjúkat közöl Spiru C. Haret és Constantin I. Istrati korábbi kultuszminiszterekkel, akik elítélik a jászvásári agresszív demonstrációt. A helyi zsidó fiatalok újabb táviratot küldenek a miniszterelnöknek, melyben arra panaszkodnak, hogy hitközségük tagjait színházjegyvásárlásra kényszerítik. A Hallgatói Központ ablakában plakát hívja fel a jászvásári román polgárokat a Nemzeti Színház támogatására, hogy az „ne szoruljon rá a zsidókra”.[10] A színházi könyvelés rettenetes bevételkiesést mutat.

Január 25-én az erdélyi Tribuna egyik tudósítója arról tájékoztatja az olvasóközönséget, hogy a Jászvásári Nemzeti Színház vezetősége elbírálás céljából vitára bocsát egy Francesca Rozan által benyújtott panaszt, miszerint egy színészként is dolgozó színházi ügyelő „rendezte meg az egész »botrányt«. És mindezt puszta féltékenységből, amitől a művészek, különösképpen a drámai művészek úgysem tudnak soha megszabadulni.”[11] Nevezett művész panaszát ugyancsak vitára bocsátják, miszerint a színésznő „megsértette őt, miközben ügyelői munkáját végezte”. Francesca Rozan ügyének tárgyalását január 27-én délután 5 és 8 óra közé tűzi ki a színházvezetés. Végül azonban csak egyetlen panaszt tárgyalnak meg ebben az időpontban, State Dragomirét. Úgy tűnik, amikor Dragomir lebocsátotta a függönyt, Rozan megsértette őt, mert úgy tudta, részt vett a botrány megszervezésében. A vezetőség bírságot ró ki Francesca Rozanra, fizetését 15 napig visszatartják. Döntés születik arról is, hogy a színésznő „egyelőre” nem fog színpadra lépni a Nemzeti Színházban. A hivatalos indoklás szerint ez utóbbi rendelkezés a „demonstrációkból következő lehetséges kellemetlenségektől”[12] hivatott megvédeni a színésznőt. State Dragomir (1870–1920) ekkoriban a Jászvásári Nemzeti Színház első számú színésze, és történetesen Sadoveanu riválisa. Amikor a pletyka elkezdett terjedni Sadoveanu leváltásáról a színigazgatói posztról, támogatására a színészek aláírásokat gyűjtöttek, melyek közül egyetlen név hiányzott: Dragomiré. Besszarábiai származásából adódóan Dragomir megtapasztalta az ottani román kisebbség nemzeti identitásának elnyomását és leépítését, így különös érzékenységgel viseltetett a román nemzet ügye iránt – ez is magyarázhatja az incidensben való részvételét. A tény, hogy aláírása hiányzott a Sadoveanut támogató petícióról, Rozannal szembeni viselkedése motivációit is segíthet megérteni. A botrány rendkívül káros volt Sadoveanura nézve. A zsidó közönség hiánya miatt az évadot majdnem egy hónappal a kitűzött időpont előtt le kellett zárni. Vajon State Dragomir szívesen beült volna Sadoveanu igazgatói székébe? Ami a művész „féltékenységét” illeti Francesca Rozannal szemben, nem találtam más, erre utaló nyomokat. A Tribuna cikkéből nem derül ki, milyen jellegű, magánéleti vagy szakmai féltékenységről volt egyáltalán szó, de az utóbbi számomra egyáltalán nem kézenfekvő: érthetetlen, Dragomir hogyan érezhette veszélyben a pozícióját egy kezdő miatt. Lehetséges ugyanakkor, hogy Dragomir valamelyik kegyeltje tartott Rozan konkurenciájától. Bizonyítékok hiányában csak találgathatunk.

Február 9-én Francesca Rozan lemond pozíciójáról a Jászvásári Nemzeti Színházban. „A színház vezetősége ugyancsak későn hozta nyilvánosságra büntetésemet”[13] – fogalmaz később a színigazgatónak írott nyílt levelében késedelmes lemondását indokolva. „A döntés annál inkább meglepetésként ért, mivel onnan, ahonnan a megérdemelt méltó bánásmódot vártam volna, csak büntetést kaptam – áldozataként egy ilyen megátalkodott támadásnak.” A színésznő szerint a büntetést nem előzték meg valódi vizsgálatok. Az általa megnevezett tanúkat nem hallgatták meg. „Az engem ért igazságtalanság a napnál is világosabb” – írja.

A. C. Cuza és Nicolae Iorga (1910). Fotó: archív

Két nappal később, február 11-én a színház vezetői ismét összegyűlnek, és döntést hoznak Rozan Jászvásári Nemzeti Színházból történő „végleges” kizárásáról. Ugyanezen a napon A. C. Cuza cikket jelentet meg a Neamul românescben, a Nacionalista Demokratikus Párt Iorga által alapított lapjában rendkívül beszédes címmel: „Kísérlet a Jászvásári Nemzeti Színház judaizálására”.[14] A szerző sokszorosan hangsúlyozza a zsidó színházlátogatók bojkottjának jelentőségét, és nem rejti véka alá az igazgatóság január 27-i döntése felett érzett megelégedését. Február 14-én Cuza újabb cikket közöl, melynek célpontja immár Rozan három illusztris támogatója: Constantin Rădulescu-Motru, Spiru C. Haret és Constantin I. Istrati.[15] A zsidó színészek francia és német színpadokon való jelenlétének érvével szemben azt hozza fel, hogy Franciaország és Németország konszolidálódott kultúrájú országok, és nincsenek Romániához hasonló demografikus nyomás alatt, kitéve a zsidó „inváziónak”. Április 1-jén Francesca Rozan neve újabb, immár a harmadik Cuza-cikkben bukkan fel, melyben a szerző a Facla szocialista hírlapban publikáló „rágalmazóit”, különösen Constantin Graurt és Emanuel Socort támadja. Utóbbi régi ellenfele Cuzának: február 12-én a Facla kiadóján keresztül O rușine universitară. Plagiatul D-lui A. C. Cuza (Egyetemi szégyen. A. C. Cuza Úr plágiuma) címmel különbrosúrát jelentetett meg, melyben megállapította, hogy Cuza plágiummal szerzett professzori fokozatot a Jászvásári Egyetemen. A kérdéses mű a Despre poporație (A népről) címet viselte, és a Romániai Akadémia díjával jutalmazták. Cuza Graur és Socor kapcsán Francesca Rozant is bevonja válaszába, azt állítván róla, hogy Socor sógornője, aki egyben Graur sógora is.[16] Állításait megismétli a ‘Plagiatul Poporației’. O calomnie ‘more iudaico’ (Az „A népről” plágiuma, avagy rágalmazás zsidó módra) című, azonos évben megjelent pamfletjében is.[17] Constantin Graur egy évvel később, a Faclában 1912. március 12-én közölt cikkében elutasítja ezeket a rágalmakat. Sajnos annak, hogy Rozan tényleg közvetett rokonságban állt-e Socorral, nem akadtam nyomára. Amennyiben Cuza Rozanra vonatkozó állításai igazak, úgy a nacionalisták mindenre elszánt vadászata a színésznőre már-már vendettaként tűnik fel. Egy dolog biztos: a nacionalisták gyűlölete követte Rozant a Jászvásári Nemzeti Színházból való eltávolítása után Jászvásár, Galac, Craiova és Ploiești privát színpadaira is, noha ez elméletileg már nem azok műve volt, akik a művészetben megnyilvánuló nemzetiség eszméjét védelmezték. Korábbi kizárásának fényében Rozant többé nem vették fel a Jászvásári Nemzeti Színházba. Helyette a „Vámpír” becenevű zsidó színész, Al. B. Leonescu utazó társulatához csatlakozott, majd a nyár során Alexandru Davila híres független színházának színészgárdáját erősítette. Később a frissen felavatott, bukaresti Comoedia Színházhoz szerződött; itt érte el legnagyobb sikereit Ion Manolescu oldalán, ami után ismét országos turnéra indult Alexandru Mihalescuval. 1911 március 13-án a bukaresti egyetemi hallgatók megünnepelik a bukaresti Nemzeti Színház előtti incidens ötödik évfordulóját. A „nemzeti öntudat ébredését” előmozdító tett áldásos következményeire Rozan esetét is példaként említik.[18] 1911 júniusában a Neamul Românesc kiadója kiáltványt jelentet meg, melyet „minden városba eljuttatnak, ahol Rozan fellép”,[19] a román közönséget Rozan előadásainak bojkottálására biztatva. Egy professzor az Adevărul június 17-ei számában megjelent cikkében méltán elmélkedik arról, hogy lehet az, hogy Al. B. Leonescut zsidó létére korábban nem akadályozták meg abban, hogy előadásokat tartson, legalábbis addig nem, amíg Rozant fel nem vette a társulatába. „Vagy talán az idegen nők veszélyesebbek ránk nézve, mint a férfiak?” – teszi fel a kérdést.[20]

Fordította: Pikó András Gáspár

[1] Az 1912-es népszámlálás adatai szerint a zsidók népességaránya Romániában 3,3% volt, a negyedik legmagasabb Európában Ausztria, Magyarország és Oroszország után. Moldáviában ez az arány a teljes népességhez viszonyítva 7,8% volt. A Moldávia szívében elhelyezkedő Jászvásár 75 229 lakosából 31 843 volt zsidó (azaz 42,3%), Bukarestben, Románia fővárosában a lakosság 12,79%-a.
[2] A. C. CUZA, Naționalitatea în artă. Principii, fapte, concluzii (Nemzetiség a művészetben. Elvek, tények, következtetések) (Bukarest: Editura Minerva, 1911), 135.
[3] Uo., 183.
[4] „Ultima fază a scandalului de la Teatrul Național din Iași” (A jászvásári Nemzeti Színház körüli botrány utolsó felvonása), Egalitatea, 1911. február 18., péntek, 51.
[5] „Manifestația naționalistă din Iași” (A jászvásári nacionalista demonstráció), Egalitatea, 1911. január 21., péntek, 19.
[6] Uo.
[7] „Incidentul de la Teatrul Național din Iași” (A jászvásári nemzeti színházi incidens), Universul 1911. január 12., szerda, 2.
[8] „Incidentul de la Teatrul Național din Iași” (A jászvásári nemzeti színházi incidens), Universul, 1911. január 15., szombat, 2.
[9] Popovici írásából az Egalitatea hivatkozott tudósítása is közöl részleteket: „Manifestația naționalistă din Iași” (A jászvásári nacionalista demonstráció), 21.
[10] „Scandalul de la Iași” (A jászvásári botrány), Egalitatea, 1911. január 28., péntek, 30.
[11] „Scrisori din București” (Bukaresti levelek), Tribuna, 1911. január 27–február 9., 4.
[12] „În chestia incidentului de la Teatrul Național din Iași” (A jászvásári Nemzeti Színházban történt botrány ügyében), Universul, 1911. január 30., vasárnap, 3.
[13] „Ultima fază a scandalului de la Teatrul Național din Iași” (A jászvásári Nemzeti Színház körüli botrány utolsó felvonása), Egalitatea, 1911. február 18., péntek, 51.
[14] A. C. CUZA, „O tentativă de jidovire a Teatrului Național din Iași” (Kísérlet a jászvásári Nemzeti Színház judaizálására), Neamul românesc, 1911. február 11., 230–236.
[15] A. C. CUZA, „Încă trei ‘naționaliști’: C. Rădulescu-Motru, Spiru C. Haret, Dr. C.I. Istrati” (Újabb három „nacionalista”: C. Rădulescu-Motru, Spiru C. Haret, Dr. C.I. Istrati), Neamul românesc, 1911. február 14., 246–252.
[16] A. C. CUZA, „Cele patru calomnii talmudice ale cahalului față de mine” (A káhál négy talmudi rágalma ellenem), Neamul românesc, 1911. április 1., 598.
[17] A. C. CUZA, ‘Plagiatul Poporației’. O calomnie ‘more iudaico’ (Az „A népről” plágiuma, avagy rágalmazás zsidó módra) (Vălenii-de-Munte: Neamul Românesc, 1911), 11–12.
[18] MITROIU, „13 Mart. în București” (Március 13. Bukarestben), Neamul românesc, 1911. március 18., 503.
[19] „Agitații naționaliste” (Nacionalista agitációk), Egalitatea, 1911. június 10., csütörtök, 173.
[20] „Egy tanító”, Școala d-lui Iorga (Iorga Úr iskolája), Adevărul, 1911. június 17., csütörtök, 1.

Facebook Comments