Mindig örömteli, mikor egy új kortárs magyar szerző mutatkozhat be színpadon. Szövege megmérettetődik egyrészt az alkotók, másrészt a nézők előtt. Ez utóbbi persze már a rendezőn, látványtervezőn és színészeken keresztül történik meg, vagyis az írott drámai szöveg más művészeti ágakon keresztül értelmeződik, közvetítődik, s így ér el a nézőhöz. Az első találkozás akkor is kiemelt jelentőségű lehet egy drámai szöveg és egy fiatal szerző életében. 

A Budaörsi Latinovits Színházban dramaturgként dolgozó Németh Nikolett Fajankó című első drámájának megmutatkozási lehetőséget az V. TITÁNium Színházi Projekt adott, a megírást az Örkény-ösztöndíj támogatta, az előadás létrehozását pedig a FÜGE Produkció és a MASZK Egyesület koprodukciója biztosította. Mi, nézők pedig üdvözlünk minden új magyar drámát a színpadon.

Fotók: Gulyás Dóra

A Fajankó alapjául a Plasztik szerelem (Lars and the Real Girl) című amerikai-kanadai film szolgált. Számomra érdekes és élvezetes volt megfigyelni, hogy hol, mennyire és miben tér el a Fajankó az inspirációs forrásától. Új mű született, ami olyan módon használta fel az eredetit, hogy építőkockákra bontotta azt, néhány elemét kivette, és új elemeket hozzárakva egy új felépítményt kreált. A film történetének középpontjában egy északi kisvárosban élő fiatal férfi, Lars áll, aki a többi embertől visszahúzódva éli mindennapjait. Édesanyja belehalt az ő születésébe, bátyja pedig elhagyta őt és teljesen magába fordult, depressziós apjukat. Lars magányos mindennapjait megzavarja, hogy visszaköltöző bátyja felesége babát vár, és munkahelyén egyik új kolléganője figyelme felé fordul. E két “megrázkódtatás” hatására rendel magának egy guminőt, akit mint kedvesét vezet be a társaságba. A szexbaba (Bianca) mindenre használva van, csak éppen eredeti funkciójában nem. Közvetítő közeggé válik Lars és a világ között. A fiú – mivel igazi, hús-vér emberekkel csak a legnagyobb nehézségek árán képes bármiféle fizikai vagy lelki kapcsolatot létesíteni – a guminőn keresztül kezd el kommunikálni az emberekkel. Másrészt vele tud először megtapasztalni, végigélni egy kapcsolatot az elejétől a végéig. E kapcsolatot persze Lars egymaga építi fel a saját fejében, ahogyan magát Biancát is. De ez a gyakorlás, modellezés segíti őt abban, hogy végül készen álljon egy igazi emberrel kapcsolatba lépni. Tanulását egy nyitott, elfogadó környezet támogatja: a kisváros minden tagja belemegy a rendkívül szimpatikus és empatikus pszichológus javaslatába: játsszák el, hogy Bianca valóban ember. Megteszik, s közben maguk is meglepődnek azon, hogy milyen könnyen tudnak meglelkesíteni egy emberalakú műanyagdarabot. Felmerül, hogy kinek mi a felelőssége e helyzet kialakulásában, és ki hogyan tud vagy akar segíteni. A szívmelengető, tényleg nagyon kedves film számos kritikusa szerint adós marad a helyzet bizarr, groteszk, filozofikus, sötétebb rétegeinek kiaknázásával. Az alkotók azonban nem ezeket e rétegeket akarták bejárni.

Ahogyan a Fajankó alkotói sem. Bár Németh Nikolett és vele együtt a rendező– látványtervező Kovács Dániel Ambrus világa hidegebb, ridegebb, nyersebb, szagosabb, szomorúbb, mint amerikai elődje, s nem szolgál megnyugtató megoldásokkal sem. Közép-kelet-európaira, kismagyarra van áthangolva minden részletében. Már magának annak, hogy egy magyar faluba helyeződik a cselekmény, számos következménye van a történetszövésre, a karakterekre és a helyzetekre nézve. Szóba se jöhet pszichológus (“persze… itt vidéken”? akinek valami baja van, mehet “kisegítőbe, a debilekhez”), se elfogadó közeg. De a maga korrupt, agresszív, döcögős, didergős, nyomorgó módján mégis szívmelengető lesz a történet. Nincs happy end, de legalább megnyílik annak lehetősége, hogy emberi lények figyelemmel forduljanak egymás felé. Esélyt kapnak arra, hogy kiderüljön: képesek érzéseket érezni és azokat – ha sután is, de – kifejezni egymás iránt.

A szerző máshova helyezi tekintetének fókuszát, mint inspirációs forrása. A baba egy idő után már nem is fontos ebben a történetben. A hangsúly áthelyeződik a családtagok egymás közti viszonyaira: a sérülések elfogadására, és ezzel azok gyógyulásának lehetőségére. De amolyan “csináld-magad”, sufni tuning módon.

A cselekmény ideje áthelyeződik karácsony előttre, alattra és utánra. A hagyomány és annak mindenféle furcsa elágazásai egyrészt melegséget kölcsönöznek a történetnek, másrészt kontrasztot is adnak (Mi a fenét kezdjenek ezek a szereplők a szeretettel? Pláne, hogy kötelező?) Harmadrészt humorforrásként is nagyszerűen működik (kedvencem, hogy a betlehem felállítása a helyi turi támogatásával valósul meg.) A szexbaba megrendelése nem Jankó (Vilmányi Benett) döntése, hanem a unokatestvére, Attila (Lestyán Attila) az újdonsült polgármester sózza rá, mert neki már nincs szüksége a segédeszközre. Szimptomatikus, hogy a segítő pszichológus helyett a mindent megoldó polgármester figurája jelenik meg. Nála a segítség eltitkolást, elsimítást jelent. Csak a falu meg ne tudja. A falu lakói nem jelennek meg a színen, nem is kerül szóba, hogy hogyan állnak Jankó és baba viszonyához. De azt érezni, ahogy ez a közeg lehúz, altat, befed. Nem lehet például tudni, a báty, Bandi (Chován Gábor) mindig is ilyen feszült, robbanásközeli alapállapotban volt, vagy csak most, itt, ahol folyton felesezni meg sörözni “kell”, ahol meg kell oldani a tüzép könyvelését, a beszállítókat, a gyagyás öccsét.

A komédia lehetősége végig ott lebeg a színpad felett. Érzékeny egyensúly. Nehezen szálazom szét, hogy a nézőtér áll ellen aznap este, és nem erősíti a vígjátéki olvasatot visszajelzéseivel, vagy a rendezés tartja finoman vissza a történetet attól, hogy átbillenjen szórakoztatóba. Ha utóbbi, úgy érzem, jól teszi. A humor finoman van jelen, semmi harsányság.

A tragédia lehetősége is végig ott lebeg a történetben. Folyamatosan ott van bennem az érzés, hogy ez még sokkal durvább is lehetne egy igazi magyar faluban. A „hülyegyereket” a többiek szétcincálnák, abba bele se merek gondolni, hogy a babával miket csinálnának. Az agresszió folyamatosan jelen van Bandiban, Jankó bátyjában is, de nem tör ki. Nemrég meghalt apjuk „olyan” volt, hogy a legjobb, amit tehetett, hogy megszökött, és otthagyta az öccsét. Milyen az az „olyan”? Ez a kérdés is ott lebeg a levegőben. Üres helyként, amit a néző tölthet ki. Ezt a szerzői döntést helyesnek érzem. Feszültséget kelt a titok, próbálom megfejteni. Keresem az okokat Jankó különcségére, Bandi fojtott dühére.

A rendezés az élő szereplők közti viszonyok kibontásra helyezi a hangsúlyt. Az előadás legszebb és legerősebb pillanatai a kitartott csendek. Amikor egy kérdés lebeg a levegőben, és a tekintetek mesélik el az elmúlt tizenhat év fájdalmait, kiáltanak konokul soha fel nem tett kérdéseket. A szereplőknek vagy nincsenek szavaik az érzelmekre, vagy nem szoktak hozzá, hogy megfogalmazzák, kimutassák azokat. Azok is szép pillanatok, amikor erre nincs szükség, mert kivételesen értik egymást. És úgy döntenek, nem bántják a másikat.

A szereplők beszédmódja, nyelvezete nem mímel, de nem is alkot egy új nyelvi minőséget, mint Székely Csabánál vagy Háy Jánosnál. Egyedül a polgármester-Attila roncsolja, csűri-csavarja a magyar nyelvet. Humorforrás. A szereplők (főleg Jankó) szépen, kiművelten beszélnek, többek között ez is elemeli a rögvalóságtól a történetet.

A darab finoman kérdez rá a mentális betegségek kapcsán a „normalitás” határvonalára is. A polgármester-Attila ezt a kérdést is rövidre zárja: a gumibabával szexelést már annyian csinálják, hogy az már normális, de beszélni hozzá elmebetegség. Végig ott a kérdés: mi van, ha nem „gyagyás” valaki, csak magányos? Visszahúzódó? Mi van, ha a falu bolondja nem más, mint egy értelmes, jólelkű, csendesen szomorú, nagy képzelőerővel megáldott fiú, akinek a fantáziája segített a túlélésben? Nem is a baba, hanem a művészet lesz a közvetítő közeg. A „szerelmi vallomás”- jelenetben Margónak (Ballér Bianka) és Jankónak nincsenek saját szavaik az érzelmeik kifejezésére, ezért kölcsönveszik Charlotte Brontë-tól Jane Eyre és Mr. Rochester szavait. Fura egy betét, de akár érthető is lehet.

A színészek megtalálják karaktereik támpontjait, nem lebegnek. Ballér Bianka Margója napsugárka a télben: nem engedi magához a szomorúságot, komolyságot, folyton mosolyog, végtagjai szinte repkednek-ugrálnak, nem lehet eldönteni, hogy lüke-e kicsit, vagy inkább ő az egyetlen tényleg normális ember, aki érzi, mi a lényeg. Mindenesetre az egyetlen, aki nem kezeli furcsának Jankót. Sőt. Lestyán Attila jó arányérzékkel, finoman rajzolja a mutyizó, mindent okosba’ megoldó polgármestert, nem túlozza el, nem tolja el a figurát a harsány karikatúra felé. Tiszta beszédének, tiszta tekintetének köszönhető, hogy még Attila karaktere is jóindulatúnak tűnik. Ebben a szöveg is segíti: a korrupciót inkább humorforrásként mint keserű ítéletként használja. Csábi Anna nyugodt hangja, higgadt tempója az egyetlen felelősségteljes felnőtt ember benyomását kelti. Nem csoda, ha az általa játszott Vera elbizonytalanodik abban, hogy mit keres ő itt. Chován Gábor a báty indulatait, nehézségeit merev mozgása mögé rejti, próbál folyamatosan uralkodni mozdulatain és beszédén is. A szavakat szinte köpi ki a szája, de, csak, ha nagyon muszáj, és csakis tőmondatokban. Vilmányi Benett nem a mentális zavart emeli ki Jankó figurájában. Jankó egy tök kedves, szinte átlagos srác. Az, hogy vannak neki képzeletbeli beszélgetőtársai, nem a skizofrénia jele. Ebben a megformálásában sokkal fontosabbak lesznek az érzékenység, a félénkség, a magány és az ezekkel való csendes küzdelem jelei.

Az előadás szemérmesen és jóakaróan próbálja elfedni a ki-kivillanó szomorúságot, nyomorúságot. Mintha fátyollal szépítené egy leharcolt, megtépázott guminő arcát. Próbál szépséget, lebbenést csempészni a fagyos garázsba, a málladozó vakolat, az érzelmi elhanyagolás, a magány elé. Végül mindenkiről kiderül, hogy valahol mégiscsak jó ember. A korrupt polgármester is, a fenyegetőnek tűnő báty is, a megértő, érdeklődő, szeretetteljes női szereplőkről nem is beszélve. Halvány reménysugár, de azért… a miénk.

Mi? Németh Nikolett: Fajankó
Hol? Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház
Kik? Szereplők: Vilmányi Benett, Chován Gábor, Csábi Anna, Ballér Bianka, Lestyán Attila és Jázmin. Szerző, dramaturg: Németh Nikolett. Fénytechnikus: Pelle Zoltán, Kiefer Tibor. Hangtechnikus: Nemesházi Attila. Látványtervező: Kovács Dániel Ambrus. Produkciós vezető: Gulyás Dóra. A rendező munkatársa: Balla Anett. Rendező: Kovács Dániel Ambrus

Facebook Comments