Jacob Levy Moreno a drámát és a színházat alkalmazó akciómódszerei és akciótudománya – amilyen például a szociodráma és a pszichodráma – napjainkban is rendkívül aktuálisak. E rövid írás a társadalmi szerepet vállaló dráma és színház különböző műfajai között szeretné felhívni a figyelmet erre a szocioterápiás módszertanra. Nemcsak azért, mert egy igen gazdag és részben elfelejtett hagyományról van szó, hanem mert társas viszonyaink gyógyításának szükségessége ma ismét égető egyéni, kisközösségi és társadalmi szinten egyaránt. A morenói törekvés az, hogy ne váljunk a fejünk fölött zajló történelmi folyamatok, politikai rendszerek és saját technológiai vívmányaink bábjaivá, kapcsolatok és spontaneitás nélküli robotokká.

Jacob Levy Moreno a századfordulón Bécsben, majd emigrációját követően az Egyesült Államokban dolgozta ki akciómódszereit (a szociometriát, a csoportterápiát, a pszichodrámát és a szociodrámát) a világ jobb működését célzó, már-már messianisztikus programjának megvalósítására. Állítása szerint a „valódi terápia nem irányulhat kisebb egységre, mint a teljes emberiség […]”. Elképzelésének középpontjában a „teremtő ember”, az eredendően kreatív és konstruktív emberi közösség áll. Szerinte az ember legelső és legelemibb tapasztalata és készsége a teremtőképessége, amelytől a szocializáció során kialakult és konzerválódott szerepei választják el. A terápia – a szociátria – feladata olyan terek kialakítása, ahol az emberi közösségek visszaszerzik és megélik saját teremtőerejüket, konstruktivitásukat, kreativitásukat. Moreno ezt a terápiás megközelítést gyakran Freud analitikus szemléletével állítja szembe. Elmondása szerint csupán egyetlen alkalommal, egy álomelemzésről tartott bécsi előadáson találkozott Freuddal, és amikor az előadás végén a pszichoanalízis atyja megkérdezte a hallgatóságot, hogy mit gondolnak a módszeréről, Moreno állítólag ezt válaszolta: „Hát, doktor Freud, én ott kezdem a munkát, ahol ön abbahagyja. Ön a rendelője mesterséges közegében találkozik az emberekkel, én a természetes környezetükben, az utcákon és az otthonaikban. Ön elemzi az álmaikat, én felkeltem a bátorságukat arra, hogy újra álmodni tudjanak. Megtanítom őket, hogy teremtő istent játsszanak.”[1] És valóban, Moreno egész munkássága akörül forog, hogy milyen eszközökkel hozhatók létre és működtethetők a valóságukat újraalkotni képes emberi társulások. A színház és a dráma ebben a vállalkozásban kap kitüntetett jelentőséget.

Moreno útkeresése a kezdetekben teljesen intuitív volt, gyerekekkel játszott Bécs parkjaiban. Majd egyetemista barátaival (köztük a konduktív pedagógia későbbi megalkotójával, Pető Andrással) létrehozták a „Találkozások Házát” a Bécsbe újonnan érkező, nehéz helyzetben lévő bevándorlók számára, amely egy menedékház és egy közösségi ház funkcióit látta el. A ház működése az általuk kidolgozott úgynevezett találkozásfilozófián (philosophy of encounter) alapult, a bentlakók esténként összegyűltek, és a saját sorsukról beszélgettek egymással. Az 1910-es évek elején Moreno bécsi prostituált nőket szervezett egy csoportba, hogy közös helyzetükből fakadó nehézségeiket megfogalmazhassák, és azokra megoldásokat találjanak. Ez a csoport később egy érdekvédelmi szövetséget is létrehozott, amely a prostituált nők egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáféréséért küzdött.

Jacob Levy Moreno és Zerka T. Moreno workshopot vezet. Forrás: The Harvard Medical Library

Szisztematikus módszertan kidolgozására az első világháború megrendítő tapasztalata ösztökélte Morenót. Kortársaihoz hasonlóan ő is átélte, hogy „minden haladás ellenére, amit az ember elért, összes erőfeszítésének hiábavalósága egyértelművé vált, mégpedig éppen e haladás kitermelte egyes vívmányok miatt. Minden pompás építmény ellenére, amelyet szorgalmával emelt, az embernek azt kellett megtapasztalnia, hogy visszacsúszik abba a primitív állapotba, ahonnan felemelkedése indult.”[2] Moreno úgy látta, hogy a háború annak bizonyítéka, hogy a kulturális, civilizatorikus és technikai vívmányok (kulturális konzerveink) nem jelentenek biztosítékot, védelmet a rombolással szemben, nem teremtenek garanciát az emberségre, sőt, úgy tűnik, egyenesen azok termelték ki a bekövetkezett kataklizmát. Hogyan lehetne elérni, hogy saját civilizatorikus termékei ne kebelezzék be az emberiséget, hanem a közösségek azokat saját viszonyaik megújítására használják? Mi kellene ahhoz, hogy az egyének és közösségek visszanyerjék hatóerejüket saját világuk újrateremtésére? Milyen az a társas elrendezés, amelyben az emberek képesek lehetnek erre? A végtelenül zsúfolt Mittendorf menekülttáborban dolgozva, illetve ettől kezdve Moreno szisztematikusan a kapcsolati szempontból legkedvezőbb terek, közegek, folyamatok kialakítására törekedett. A háborút követően, még 1925-ös emigrációja előtt Bécsben alapított erre egy speciális „színházi laboratóriumot”, a Spontaneitás Színházát, amely „biztonságos teret adott a forradalmi kísérletezésre, végtelen lehetőséget teremtett a spontaneitás kísérleti kutatására”.[3] Ezzel a „kutató társulatával” azt vizsgálta, hogy miként hozható létre az itt és mostban olyan kollektív találkozás (encounter) és kapcsolódási élmény, amely energetizálja a jelenlévőket, és felszabadítja őket, hogy kulturális konzerveiktől elrugaszkodva újszerű narratívákat alkossanak.

Vajda Sándor költő, a Ma folyóirat egyik szerzője a húszas évek elején véletlenül jutott el a Spontaneitás Színházába, és írta le résztvevői tapasztalatait: „A Suschny Hans egyszer mondta, hogy azért van Bécsben is mindenféle újdonság. Mutatott egy könyvet, amelyet egy orvos […] írt a rögtönző színházról, a Steigreiftheaterről […], persze ott voltunk mi Suschnyval az első adandó alkalomkor. A teremben, valami atelier fajta volt, a lég tágas, nem voltak sokan. Véletlen publikum nem volt, csak beavatottak tudtak a kísérletekről […]. Mindenki leült, ahol épp hely akadt […]. Mit játsszunk? – tette fel a kérdést a bevezetést elmondó egyén. Természetesen hallgatás, senki sem akar első lenni. De ahogy az első indítvány elhangzott, jött számtalan […]. A legnagyobb szenzáció ezen az estén a gyilkosság jelenete Dosztojevszkij Raszkolnyikovjából volt. Elfelejtettem, hogy színészek vannak előttem, elfelejtettem a mellettem ülőket, helyet és időt nem éreztem, annyira igaz volt, ami a szemem előtt lejátszódott. Először röviden megtárgyalták a folyamatot, a jelenet tartalmát. […] És megtörtént a gyilkosság, jelmez, díszlet, világítás nélkül […]. Az a néhány ember, aki látta, megrendülve ült, mozdulatlan maradt még sokáig a jelenet után. Aztán persze szertebeszélték, szétdarabolták élményüket.”[4]

Bécsi munkájára Moreno úgy hivatkozott, mint „az együttlétről és a közösségről szóló elgondolások ismétlései[re]: nemcsak elméleti megfogalmazásai, hanem konkrét, gyakorlati megvalósulásai ezeknek az ötleteknek, kipróbálásuk a való életben, egy gyakran ellenséges világ kereti között”.[5] Később Amerikában a társadalomtudományok területén fejlesztette tovább elképzeléseit. Úgy élte meg, hogy „a látens ötletek itt végre valóban termékeny talajra találtak”.[6] Az általa létrehozott tudományterület, a szociometria – amelynek keretében a pszichodráma és a szociodráma is kidolgozásra került – a társas dinamikák és viszonyok változtatásközpontú, az érintett emberekkel közös vizsgálatáról szól.

Bár ebben a tanulmányban felidézésről beszélünk, valójában Moreno munkássága nagyon is élő maradt, „csak” holisztikus aspektusa és szociális ambíciói halványodtak el intézményesülése során az elmúlt évtizedekben. Moreno neve és módszere két területen is ismert. Az egyik nyilvánvalóan a csoport-pszichoterápia, azon belüli is a pszichodráma módszere, a másik a csoportviszonyok kezelésének módszertanából kinőtt kutatási terület, a szociometria.

Pszichodráma csoportokat évente ezres nagyságrendben látogatunk mi, magyarok, gyerekek és felnőttek egyéni önismereti, pszichoterápiás céllal. Több száz aktív csoportvezető dolgozik országszerte. A módszer oktatása egyike a Magyar Pszichoterápiás Tanács által elismert módszerspecifikus képzéseknek a pszichológus-, illetve pszichoterapeuta-képzésben. A pszichodráma-foglalkozásokon alapvetően egyéni terápia zajlik csoportban. A csoporttagok általában privát életük szereplőit és viszonyait jelenítik meg a színpadon különböző dramatikus technikák segítségével (pl. duplázás, tükör, szerepcsere stb.) annak érdekében, hogy sérült, csoporton kívüli, családi és egyéb kapcsolataikat egy „mintha térben”, a „többlet realitásban” reparálják, majd ezzel a korrektív élménnyel térjenek vissza a valóságba, képessé válva korábbi kapcsolataik megújítására és új kapcsolatok kialakítására. A pszichodráma színpadán zajló játékokban, megjelenítésekben is sok esetben előkerülnek társadalmi, kulturális elvárások és normák (pl. a női vagy férfi szerepekkel kapcsolatban), történeti események vagy folyamatok (pl. a transzgenerációs traumaátadás szereplőkön átívelő útjai), de a fókusz nem ezek közösségi aspektusain van. A két nagy játéktípus bármelyikével dolgozzon is a csoport – akár „protagonista játék”, akár „csoportjáték” zajlik –, az azon belül létrejövő kapcsolódások csak eszközök az egyén gyógyulási, önismereti folyamatában, hatóerejének, cselekvő- és változtatásra való képességének visszaszerzéséhez.

A másik közismert morenói módszerrel (illetve annak továbbélő és intézményesült változatával), a szociometriával a legtöbben akkor találkozunk, amikor az iskolapszichológusok kérdőívek segítségével felmérik gyerekeink viszonyait az iskolai osztályokban, esetleg erre a felmérésre építve foglalkozásokat is tartanak. A szociometria eredetileg a viszonyok átalakításának tudományos módszertana volt, amelynek szerves elemei voltak a dramatikus eljárások (például a pszichodráma és a szociodráma). Korát messze megelőző találmány volt ez: az emberek (pl. egy leányjavító intézet lakói) saját viszonyaik átalakításának kutatóivá váltak. Sőt, Moreno egy kiterjedtebb, akár globális hálózatelmélet alapjait is vizionálta. Az eredeti, intézményi szociometriában a dráma a részvételi akciókutatás első számú módszere volt. Moreno szerint a dráma azért alkalmas erre, mert olyan műfaj, amely a helyes/morális emberi cselekvés dilemmájának vizsgálatával foglalkozik a viszonyok bonyolult hálózatában, a résztvevő közösség számára aktuálisan fontos kérdésekben. A morenói dráma résztvevői együtt dolgozzák ki és tanulmányozzák a cselekvőképessé válás lépéseit.

Noha a két eljárás egy tőről fakad, a szociometria tudományát és a pszichodrámát ma leginkább azok kapcsolják csak össze, akik ismerik Mérei Ferenc munkásságát. Egyébiránt sokak – akik nem szereztek ilyen jellegű csoportokban személyes tapasztalatot – éppenséggel Mérei írásai révén találkozhattak a pszichodráma hagyományával.

A pszichoterápiás mezőn kívül, például az alkalmazott dráma és színház, illetve a közösségi színház területén, azonban a Moreno-féle drámakoncepció a legutóbbi időkig gyakorlatilag láthatatlan maradt – szemben például a Boal-féle Elnyomottak Színháza (fórumszínház) ismertségével. A szintén morenói alapokra épülő playback-színház, amely az 1970-es évek közepétől Jonathan Fox munkássága révén terjedt el világszerte és vált népszerű rétegműfajjá Magyarországon is, valójában szintén nem lép ki abból a keretből, hogy az egyéni történetek eljátszása és azok feldolgozása történik nyilvánosan, és hogy az egyént juttatja terápiás élményhez a közösségben.

Nem magyar, hanem globális intézményesüléstörténeti jelenség ez, veszteség, amelyet Monica Zuretti argentin szociodramatista a következőképpen foglal össze: „Amikor a pszichodráma puszta technikává vált a pszichoterápia világában, elveszítette azt a gazdagságát, amely a filozófiai megértésre és a társadalmi részvételre alkalmassá tette. Ugyanaz történt vele, mint a szociometriával, amikor az a csoportok és szervezetek megértésének diagnosztikus eszközévé egyszerűsödött, és levált a gyógyító folyamatról. Amikor az eszközöket, amelyeket Moreno megalkotott és a mozgalom továbbfejlesztett, a valóságtól elválasztott, kis szobákba zárják, éppen azt a teljességüket szüntetik meg, amelyben gazdagságuk rejlik.”[7]

Bár az elmúlt évtizedekben ez a tendencia igen erőteljes volt, különösen az Egyesült Államokban, illetve a legtöbb európai országban is, ez nem jelenti sem annak a teoretikus és módszertani tudásnak az érvénytelenítését, amely a szociometria nagyszabású projektjében megszületett, sem annak a teljes morenói életművet végigkísérő missziónak a feladását, amely az emberi közösségek konstruktív működésének előmozdítására, a szuperdinamikus közösségek megteremtésére irányult. Számos szerző, köztük Adam Blatner is megfogalmazza, hogy „Moreno munkássága túlmutat a pszichodrámán, amely csak egy alkalmazási területe volt mindannak, amire az érdeklődése kiterjedt […]. Mindig ennél tágabb cél lebegett a szemei előtt.”[8] Monográfiájában John Nolte is azt mondja, hogy „Moreno a kezdetektől tudta, hogy a pszichodráma jócskán több egyszerű pszichoterápiás módszernél. Gyakorolta és támogatta a nem klinikai alkalmazásokat – mint amikor a Monarchia királyát kereste.[9] Arra bátorította tanítványait, hogy használják a módszert minél többféle nem pszichoterápiás közegben […].”[10]

A kétezres évek elejétől feléledő nemzetközi szociodráma-mozgalom fontos törekvése, hogy a Moreno által szociátriának – a társas viszonyok kezelésének, terápiájának – nevezett program kiteljesedjen, és részt vállaljon a humán társadalmi beavatkozásokban. Ennek érdekében a terület képviselői felhívják a figyelmet arra, hogy Moreno elkötelezettsége a társas kapcsolatok és társadalmi viszonyok kezelésére, „gyógyítására” a kezdetektől nyomon követhető munkájában. Hangsúlyozzák, hogy azoknak az alapvető koncepcióknak és fogalmaknak az első megfogalmazásai, amelyeket ma a morenói módszertan specifikumainak, hatásmechanizmusa kulcsának tekintünk – mint pl. az encounter (találkozás), a spontaneitás és a kreativitás, a szociális és kulturális atom stb. –, jórészt olyan tevékenységekből nőttek ki, amelyeket ma szociális akcióknak, társadalmi beavatkozásoknak mondanánk, vagy amelyeket a társadalomtudományi kutatások alá sorolunk (lásd akár a prostituáltaknak szervezett csoportot vagy a Találkozások Házát, akár a Mittendorf menekülttáborban vagy a Sing Sing börtönben és a hudsoni leányjavító intézetben folytatott munkát).

A szociodráma-mozgalom képviselői azt is rendre kiemelik, hogy Moreno holisztikus rendszert alkotott, amelyben a pszichés és a társas jelenségek terápiája elképzelhetetlen egymástól különválasztva. Ha a pszichiáterek a pszichodrámát, a szociológusok a szociodrámát kedvelik is jobban, továbbra is igaz, amit Moreno 1949-ben már megfogalmazott: „Bármilyen mély és ideológiailag meghatározott legyen is ez a szakadék, minket, a szociometria megalkotóit, nehezen lehet azzal vádolni, hogy nem teszünk meg mindent ennek áthidalása érdekében.”[11] Az örökség továbbvivői az eredeti szociometria bázisán álló gyakorlatukat szociopszichodrámaként vagy pszichoszociodrámaként emlegetik.

A hozzáférés kiszélesítése, vagyis egyebek mellett a marginális csoportok terápiás lehetőségekhez juttatása szintén fontos gondolata a szociodráma-mozgalomnak. Ez is Moreno eredeti csoportterápiás intenciójához kapcsolódik, amely nem volt más, mint a peremre szorult, kirekesztett, igazságtalanságokat elszenvedő társadalmi csoportok tagjainak kezelése. Moreno álláspontja az volt, hogy ezeknek a csoportoknak a kezelése, életfeltételeik javítása a teljes társadalomra gyógyító hatással van. A szuperdinamikus közösség, amely filozófiájában mint vízió megjelenik, olyan egység, amelynek minden tagja számára adott a lehetőség, hogy a legjobbat tegye, amire csak képes.[12]

A hozzáférés kiterjesztésének egy másik lényegi aspektusa (amely szintén az eredeti szándékhoz nyúl vissza), hogy – szemben a pszichoterápiás alkalmazással – ne a terápia kedvéért mesterségesen alkotott, hanem a valóságban is létező csoportok, kollektívák tagjai vegyenek részt a drámás alkalmakon és folyamatokban, hiszen éppen az ő (belső és külvilághoz fűződő) kapcsolataik fejlesztése és alkotóképes közösséggé alakulásuk a munka/játék legfőbb célja.

A szociodrámát az elmúlt évtizedekben egymástól nagyon különböző területeken és rendeltetéssel használták a világ minden táján: a köz- és felsőoktatásban oktatási céllal (edukációs szociodráma), intézményi viszonyok átformálására, vállalati tréningek formájában, a szociális, illetve egészségügyi szektorban dolgozó szakemberek képzésében, kollektív traumák feldolgozásában, csoportközi konfliktusok megoldásában, társadalmi krízishelyzetek kollektív értelmezésében, stb. Magyarországon is fontos munkák és kísérletek folynak,[13] működnek műhelyek, folyamatban a módszer mint szocioterápiás eljárás standardjainak kidolgozása, 2022-ben pedig az első önálló szociodráma képzés is elindul.[14]

Moreno drámamódszere tehát nem csak pszichoterápiás eszközként alkalmazható hatékonyan. A társas együttélés terápiájában, optimális, konstruktív és fenntartható formáinak kollektív kidolgozásában is fontos szerepet játszhat intézményi vagy közösségi kontextusban egyaránt.

Ezen írás megszületését az Európai Bizottság Erasmus+ programjában megvalósított PERFORMERS 2. projekt (2018-1_HU01-KA202-047847) tette lehetővé. A cikk a projekt keretében végzett kutatásra és az eredményeként megjelent könyvre támaszkodik: Táguló realitás. A szociodráma módszere, szerk. Blaskó Ágnes, Durst Móni, Galgóczi Krisztina, Horváth Kata, Kocsi Andrea, Pados Eszter, Budapest: L’Harmattan, 2021.

[1] J. L. MORENO, Psychodrama 1. (New York: Beacon House, 1946), 5–6. (Az idézetek itt és a továbbiakban saját fordításban szerepelnek.)
[2] J. L. MORENO, „Foundations of Sociometry. An Introduction”, Sociometry 4, 1. sz. (1941): 15–35.
[3] J. L. MORENO, „Origins and foundations of interpersonal theory, sociometry and microsociology”, in Sociometry, Experimental Method and the Science of Society, 218–237. The North West Psychodrama Association, 2012,.
[4] Idézi IVÁNSZKY Ágota, „Kassák és a Ma körének osztrák kapcsolatai a bécsi emigrációban”, Irodalomtörténeti közlemények,100, 3. sz. (1996): 294–312.
[5] J. L. MORENO, „Origins and foundations…”
[6] J. L. MORENO, Autobiography of a Genius, North West Psychodrama Association, 2019.
[7] Monica ZURETTI, „Sociopsychodrama: Social Matrix Structure and Role Theory”, (é. n.), https://www.cisenet.com/wp-content/portfolioweb/nuovimetodi/statico/public/documenti/Monica_Zuretti.pdf.
[8] Adam BLATNER, „Morenian Approaches: Recognizing Psychodrama’s Many Facets”, (é. n.), https://www.fepto.com/publications-projects/articles/morenian-approaches-by-adam-blatner.
[9] Moreno híressé vált, 1921-es színházi kísérlete arról szólt, hogy egy trónt állítva a színpad közepére a nézőkkel közösen akart a kormányzásról gondolkodni a vezetés nélkül maradt Ausztriában.
[10] John NOLTE, The Philosophy, Theory and Methods of J. L. Moreno, New York: Routledge, 2014.
[11] J. L. MORENO, „Origins and foundations…”
[12] Vö. J. NOLTE, The Philosophy, Theory and
[13] Például: a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Szociológia és Kommunikáció Tanszékén vannak kurzusok, amelyek a szociodráma módszerével zajlanak (Blaskó Ágnes és Galgóczi Krisztina oktatók vezetésével). A Semmelweis Orvostudományi Egyetemen a szociodráma módszerét a Covid-járvány alatt krízisintervencióra használták, és kiégés elleni tréningeket tartanak ezzel a módszerrel (Blaskó Ágnes). A Radnóti Színház ifjúsági műhelyében (RIM) a drámapedagógiai munkát szociodrámával egészítik ki, és így készítenek közösségi színházi programokat (Durst Móni műhelyvezetővel). A Magyar Pszichodráma Egyesület Szociodráma-Gyermekdráma Műhelyében általános iskolai osztályokkal dolgoznak a szociodrámával, leginkább közösségépítési, konfliktuskezelési célokkal (Kocsi Andrea), illetve javítóintézetekben, gyermekotthonokban, családok átmeneti otthonában alkalmazzák a módszert az intézményi kultúra és pedagógiai kultúra formálására (Pados Eszter, Janda Zsuzsa és Horváth Kata). Vannak továbbá nyilvános szociodráma alkalmak (Életre kelt hírek – Galgóczi Krisztina és Jánossy Bence vezetésével), amelyek a Moreno-féle újságszínház módszerén alapulnak. A Parforum Sajátszínház programja helyi közösségekben, gyakran roma (női) csoportokkal  dolgozik szociodrámával (Horváth Kata, Pados Eszter, Teszary Judith, Oblath Márton).
[14] A Magyar Pszichodráma Egyesületben.

Facebook Comments