Hát én nem így szültem, szólt valaki félhangosan az előadás után legyintve. Ahogy távozni készültem a színházból, körülnéztem, és láttam mindazokat, akikről tudhattam – barátok, ismerősök, hírességek –, hogyan szültek: ki a színpadi történethez hasonlóan, a babára bízva a megérkezést, de aztán végül kórházban és császárral; ki agyvérzéses babát szült; ki nem szült, bár akart. Sokfélék vagyunk, kudarcaink és sikereink bőséges gyűjteménye. És ott voltunk mindannyian, akik megszülettünk. És akiknek valami megmagyarázhatatlan szerencse, kegyelem vagy netán megmagyarázható biológiai esemény folytán mégiscsak az élet adatott meg, látszólag teljes élet, és nem a halál.

Az élet sokféle lapot osztogat, és pontosan itt, a nullponton kapjuk az elsőt és legfontosabbat, vagy éppen adjuk, mint a darab lengyel hősnője, Maja, aki otthon szeretne szülni, felkészült rá, mindent tud, ami megtudható, és minden egészen jól is megy addig – szenvedéssel, le nem tagadott kínlódással és küzdelemmel –, amíg hirtelen semmi sem megy jól, és hirtelen megszakad az élet. A bába, aki megérkezik, nem az, akinek jönnie kellett volna a megállapodás szerint, hanem egy másik; ez némi feszültséget kelt. De az új bába, törékeny, de erélyes nő, mégis olyan precízen rakja ki az eszközeit, aranydiplomával végzett, asszisztált sok tucat szülésnél, ám maga egyedül egyet sem vezetett le, de profi, minden mozdulata ellenőrzött és pontos, a pár, a mindjárt szülők is jól teszik a dolgukat, és a baba már hopp, kint van e világban hosszú kínok után. Egy otthonszülés története bontakozik ki. Gyors ingázás fel-alá a bizonytalan és a biztos, a tudható és az ismeretlen, élet-halál között. Kiváló, feszült dramaturgia.

A színpadi megvalósítás a hiperrealizmus nyelvén beszél, ahol minden az, ami, nem olyan, mintha, hanem éppenséggel valóság: az ifjú pár lakásából kamera közvetít, az arc, a test egyes részei tökéletes közelségből láthatóak egy kültéri falra vetítve, elhitetve a történés valóságosságát ezen a tágas színpadon. Maja – Justyna Wasilewska alakítja –, akinek arcát közelről látni, várt öröme és jelen kínjai hullámzanak rajta, percről percre való megküzdése, ami éles és jelenvaló, nem próbálja a szülés eseményének vélt szépségét vagy nagyszerűségét megmutatni; a születés fájdalmas, valóságos, folyik a magzatvíz, dobog a hang a hasból, könny, takony – de mégsem látunk semmi túlzót, olyasmit, ami eltávolítana, arra kényszerítene, hogy vegyem le a szemem róla, még vért sem, az eszközök finom ökonómiája nem engedi; végső soron mindent a színész csodás arca és hangja hordoz el.

Nem tud nem eszembe jutni Vanessa Kirby arca Mundruczó Kornél filmjéből. A színpadi történet és a filmbeli egy pontig hasonlóan halad, és a kamera itt is, ott is a színészi erőre épít. De annyira teljes a lengyel színész munkája, hogy csak ez van, egyik kitolja a másikat, két óriás nő; amikor egyiküket nézem, csak őt látom.

A csoda azonban egyetlen pillanatig tart, a baba megszületik, a család csodálatosan boldog, ahogy örül a jövevénynek, önfeledt perc, pihennek. A bába pakol, nyugodt, majd minden a feje tetejére áll, amiből semmit sem látunk, csak azt, hogy azonnal mentőt kell hívni.

Fotó: Natalia Kabanow, TR Warszawa

Az előadás egyik fő erénye – a ragyogó színészi teljesítményeken túl – az a finom dramaturgiai, ritmusbeli, kompozíciós eljárás, amikor a rendkívül telített, feszült, drámai pillanatokat ellenpontozza a könnyű, sokszor laza, üresnek tűnő, feszültségmentes várakozással, mintegy kiengedett energiákkal dolgozó momentumokkal, olykor hosszú, üresség benyomását keltő jelenetekkel, amelyekben az élet televényszerűen éli a szinte semmit, a különösebb jelentés nélküli pillanatokat. Az első egység, a születés jelenete után egy családi ünnepségbe kerülünk, eltelt fél év, tudósít egy felirat. Ebben a részben már nincs ilyen drámai csúcsesemény, a dráma végső soron lezajlik az első húsz percben. Hogyan lehet innen továbbmenni? Az élet folyik tovább, nagy ígéretek nélkül, de a megtörtént események alig látható, vagyis alig megjelenített, de mégis mindvégig jelenvaló terheivel. A családi összejövetel – ahol Maja, a férje, Maja húga, annak a férje, a lányok édesanyja és egy unokatestvér – mesterien elbeszélt jelenet, amely a felszínen a „semmit” viszi színre, a kimondatlanságok, szemrehányások, kioktatások nyelvén azonban ott gomolyog egy tragédia nehezen múló jelenléte. A gyermek, vagyis egy kislány meghalt. A gyász nem „látható”, de történő esemény, testében hordozza a majdnem anya, a vesztes, de hordozzák a többiek is, ahogy rátekintenek, hordozza a férj, a majdnem apa, széthullása közepén; az apa iszik és drogos. A kapcsolatuk, tudjuk meg majd végül egy vicces helyzet nyomán, szintén széthullott.

Az idős anya, két lány anyja, korai demens állapotban van, hol tiszta, hol felejt, kaotikus és nevetséges; sül a sütőben a kacsa, a lengyel kaczka, de addigra sül meg, mire elmentek a vendégek. Vicces és borzalmas történetek buknak ki a családi szekrényből, főleg egy apatörténet. A feleségét megcsaló apa már meghalt, itt három nő emlékezik rá, nem túl előnyös fényben látva őt. Ezek a nők tartoznak össze szorosan, egyre szorosabban – előbb egy testvéri kapcsolat bontakozik ki a két lány között, két olyan lány között, akik nagyon különböznek, végül egy fergeteges hármas; a negyedik nő, az unokatestvér sem marad ki. Ez a női kapcsolatrendszer pontosan azt mutatja fel, ami az első részben a gyermekhalállal széttörött: hogyan vagyunk szüleinkkel, testvérünkkel eltéphetetlenül összekötve, mit jelent családnak lenni, mit jelent a közös történet a maga sérelmeivel, titkaival, erős tartalékaival. Ebben az összetartozásban közös múlt, közös emlék, közös nyelv van, az összetartozás nyelve, miközben mindannyian nagyon, nagyon különböznek.

A családi ünnep lassú, színpadilag eseménytelen és unalmas történései éppenséggel egy hiperrealisztikus elbeszélésmódot követnek: a nem történik semmi esztétikáját, amelyben a fókusz éppenséggel a mikrotörténéseken van.

Fontos döntés, hogy a gyermekhalál eseménye nincs medikalizálva; nem tudjuk meg, pontosan miért hal meg ez a gyermek, de az elhangzik, hogy hasonló események kórházakban is megtörténnek, és ott senki sem pereli be az orvosokat, szemben azzal, ahogy egy bábát be lehetne perelni. A Mundruczó Kornél–Wéber Kata szerzőpárost maga a tragédia érdekli, amelynek nincs „oka”, vagyis nem lett volna elkerülhető; ilyen értelemben egy mai tragédia ez. Sors, amely szükségszerűen következik be, és nem valaki mulasztásából. Ami jelen van, az a következmény. A jogot hallgató lány unokatestvér dramaturgiai funkciója, hogy tájékoztassa Maját arról, milyen esélyekkel (jó!) tudja beperelni a bábát, milyen kártérítést kaphat; Maja azonban nem kér ebből. Nincs „ára” ennek a veszteségnek.

És van néhány erős érzelmi hatásra épülő jelenet ebben a lassú, az unalom esztétikájával dolgozó második részben. Maja képzelete, vágyképe, a vágyott gyermek jelenik meg a sötétben, egy világító játék baba, miközben ő meztelenül, kiszolgáltatott testtel közeledik felé. A kép a nem múló fájdalom sűrű kifejezése.

Ahogy az unalmat esztétizálja, nagy levegővel dolgozva, ráérősen, sehova nem sietve, nem törekedve hatásokra és fordulatokra, úgy az előadás nem fél a giccset is beleágyazni az eseménytelen jelenetsorba, amely így érzelmileg is ellenpontozza ezeket. A húg felfedezi egy dobozban Maja ritmikus gimnasztikához használt szalagjait, amelyeket ő, a húga sosem tudott olyan ügyesen használni, mint a nővére. Aki most bekapcsolja a lemezjátszót, amelyről megszólal a híres olasz sláger, a Felicità. Al Bano és Romina Power végtelenül érzelmes dalából a „come bambini”, „mint a gyerekek” szavak ugranak ki először, amint a lányok rendre táncolni kezdenek az ünnepi asztal körül a szalagokkal. A boldogság ironikus, érzelmes, ugyanakkor valóságos percei ezek, utalnak a múlt katasztrófájának elkendőzésének vágyára, és felmutatják a testvéri kapcsolat eltéphetetlen jelenét. A húg, akárcsak Romina az 1982-es klipben, keresztet visel a nyakában, és politikai karrierre készül; az előadásnak fontos lengyel társadalmi kontextusa is van.

A férfiak története meglehetősen töredékes ebben az elbeszélésben; sokkal hangsúlyosabb, hogy és ahogy a nők hordozzák a veszteségeket. A férfiak, a lányok férjei isznak, csábítanak, végül lelépnek; a jelen nem lévő apák pedig rémes férfiörökséget hagytak hátra.

Az előadás – nem tudom máshogy olvasni – valamiféle női szolidaritástörténetként ér véget. Az anya, miután végre megsült a kacsa, bár a vendégek nagy része elment, zongorához ül, játszani kezd, és a lehetetlen bekövetkezik, a Felicitàt még egyszer, immár egy női kórusként is eléneklik. A szólista most Maja, aki két hangon is énekel. A dal giccs, az előadás a giccshatárral játszik, saját magára reflektál, komplex érzelmeket mozgat a gyásztól a hamis illúziókig. Anya és lányai összetartoznak, dalolnak, ünnepelnek, come bambini. Fantasztikus jelenet, benne van minden, az elhazudott veszteség, a felmutatott remény, a hazugság és elkenés, a vágy a túlélésre és boldogságra – hatalmas érzelmi amplitúdójú;  a felicità, a boldogság ez után a veszteségtörténet után már úgyse jöhet. De az emberek – nők! – kórusa valamiféle megtartó közösséggé válik.

Mundruczó Kornél rendezésében 2018-ban mutatták be Lengyelország egyik legjobb színházában, a TR Warszawában a Pieces of a Womant, amiből két évvel később lett film; Wéber Kata írta mindkettő forgatókönyvét. A színház, természeténél fogva, mert „rétegművészet”, bátrabb lehet – és ez elég nyers és bátor színház; radikálisan más ígéretet tesz a történet vége szempontjából. Ez a színház nagyon sokat bíz a színészekre, akik láthatóan tágas, saját, már-már személyes játékteret kapnak, és nem külső instrukcióknak, esztétikai elvárásnak kell megfelelniük.

Ha van valami kiábrándító, hát az, hogy egy ilyen, valóban kortárs művészeti eseményre ma már nincs telt ház Budapesten. A kultúrpolitika által szétzilált kortárs művészet, a szétvert Tavaszi Fesztivál, amelyből most az állam is kivonult, közönsége láthatóan meggyérült, meggyengült, nem kíváncsi a radikális nyelvre, újításokra, külföldi vendégjátékokra. Nem elég, hogy nem rendez itthon nagy színházakban Mundruczó, és nem ír Wéber Kata darabot, de külföldi vendégelőadásaikon sem telik meg a nézőtér. Ez meg a budapesti néző vesztesége.

Mi? Wéber Kata: Pieces of a Woman
Hol? A TR Warszawa vendégjátéka a Vígszínházban – Budapesti Tavaszi Fesztivál
Kik? Dobromir Dymecki, Monika Frajczyk, Magdalena Kuta, Sebastian Pawlak, Justyna Wasilewska, Izabella Dudziak, Julia Wyszyńska / Író: Wéber Kata / Dramaturg: Boronkay Soma / Díszlet, jelmez: Monika Pormale / Fény: Paulina Góral / Zene: Asher Goldschmidt / Rendező: Mundruczó Kornél

Facebook Comments