A szentgyörgyiek kirakatszínházát a bevásárlóutca járdájára felépített kisebb tribünről nézzük, fülhallgatóval a fejünkön, pokrócokba burkolózva. Hideg az este, de az élmény melegít.

Az erdélyi magyar színházak kellően kíváncsiak és ambiciózusak ahhoz, hogy színházi fesztivált rendezzenek. Kicsit vagy nagyot, nemzetközit vagy regionálist, kisebbségit, össznépit, tematikusat vagy bármilyen mást, de mindig a progresszivitás jegyében. 2008-ban, amikor a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház tízéves lett, Nagy Pál igazgató talált egy rést a fesztiválpalettán, hát létre hozta a dráMA kortárs színházi találkozót. Az egyhetes rendezvényen román és magyar kortárs szerzők műveinek romániai előadásait látják vendégül a Küküllő-parti városban. Szeptember az ideje, a magyar dráma napjának környéke, s a programot gazdagítják szakmai eszmecserék, találkozók alkotókkal, koncertek. Idén workshop keretében helyi színészek és további jelentkezők két-két inspiráló napot töltöttek Gianina Cărbunariuval, illetve Kelemen Kristóffal.

A dráMA 13 mottójául Dálnoky Réka leköszönő művészeti vezető, főszervező és fesztiválogató azt választotta, hogy „új formák kellenek”. Kosztya Trepljov híres szavaihoz igazodott a dizájn is: a tetrisz nevű számítógépes játék színes alakzatakészlete a kibervilágban retrónak számíthat ugyan, de egy színházi fesztiválon szellemes nóvum. Főleg ha olyan széleskörűen használják, hogy nemcsak a színház homlokzatának alkalmi díszítésén és a belső terekben virít, hanem még fülbevalókat is készítettek belőlük a középiskolás önkéntesek. Ennek köszönhetően a fesztivál (túlnyomórészt) női vendégei boldogan hordtak a fülükben kék L-t, zöld kockát, lila villámot és/vagy sárga dobogót. (Különös, hogy már a második bekezdésben a fülbevalókhoz kanyarodtam, jóllehet ez nem a legfontosabb részlet, ráadásul még nem is tartok a részleteknél. De ha már mellékkörülmény került szóba, akkor álljon itt egy főkörülmény is: a Tomcsa Sándor Színház nagyszerű házigazda: Székelyudvarhelyen sokkal különb feltételeket biztosítanak a fesztivál résztvevőinek, mint például Kisvárdán. Frissen felújított, modernizált, kitűnő szálloda, napi háromszori étkezés, és még jól is főznek az étteremben.)

Marosvásárhelyi Nemzeti Színház–Tompa Miklós Társulat: Madárzsoké. Fotók: Kelemen Kinga.

Egy ilyen szemle szakmai színvonalát természetesen az határozza meg, hogy az elmúlt egy évben hány olyan bemutató született, amelynek az idevalóságán túl az innovációja vagy az esztétikai értéke okán is itt a helye. Ez alkalommal hurráélmény nem ért, kiemelkedő produkciót nem tudok láttamozni. Mindazonáltal az előadás-felhozatal és az „új formák kellenek” szlogen nagyjából illettek egymáshoz. Amennyiben például a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának Madárzsokéja, vagy a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház Részeg halottakat nem szolgálunk ki című kirakatszínháza nem hagyományos színházi formával operál. A Keresztes Attila rendezte Madárzsoké Tandori Dezsőt idézte meg szöveggel, képekkel, vetítéssel, tárgyakkal, hangokkal oly módon, hogy a színpadi tér közepére ezúttal a hangosítók pultját helyezték. Annál uralkodik Boros Csaba zeneszerző; igazgatja a technikát a hangkulisszához. A színpad négyszögének két oldalán a színészek ülnek mikrofonok mögött, alattuk pedig egy-egy sorban a nézők. Közöttünk mint kiállítási tárgyak lelógó, csöpögő infúziók, metronómként mozgó, nagy, fém, íves… valamik, vagy éppenséggel egy magnószalag, amely Tandori Dezső zongorajátékát őrzi, s most borosüvegeket kerít körbe. Az előadásban mindenféle van: atmoszféra, élet, halál, költészet, játék, mackók, madarak. Az alkotók adakozók: a nézők vegye el, amire fogékony. Vagy csak hagyja elzsongítani magát. Aztán Tandori monológja a végén úgyis megrázza, mert az megrázó.

Cimborák Bábszínház: Részeg halottakat nem szolgálunk ki

A szentgyörgyiek kirakatszínházát a bevásárlóutca járdájára felépített kisebb tribünről nézzük, fülhallgatóval a fejünkön, pokrócokba burkolózva. Hideg az este, de az élmény melegít. Örkény István egyperceseiből indultak ki, s tökéletesen igazolják a bábot mint műfajt, hiszen az üzlet portálja mögött megteremtik a fejre állt világot. A szerző azt az utasítást adta nekünk, hogy terpeszállásban, előre hajolva, tekintsünk a két lábunk közt hátra („Arról, hogy mi a groteszk”), de itt most anélkül is láthatjuk, ahogy a templom szilárdan áll a két tornyának villámhárítóin, ahogy a kocsmában a dülöngélő vendég hozza a korsó sört a habbal az alján, vagy ahogy a sírásók kötélen felengedik a magasba a koporsót, amit a gyászolók földdel hajigálnak. Ez utóbbi bábos megoldása különösen bájos: a pálcikán vezetett göröngy visszahullva még pattog is néhányat, mint a kacsakő. Mindez a feketében épp csak sejlő színészek révén, Ferenczi Zoltán képzőművészetileg értékelhető, viseltes arcú, megkapóan karakteres grafikájú síkbábjai révén elevenedik meg előttünk. (Némelyiknek még a szeme is tud mozogni jobbra-balra.) Amikor esőnek kell jönnie, végigcsorog a kirakatüvegen. Amikor havazik, száll és kering a hó, míg nem le nem játszik, mert akkor aztán gondos kezek kiporszívózzák a vitrinből.

Ugyancsak különleges produkciónak lehetünk nézői és résztvevői, amikor B. Fülöp Erzsébet és Harsányi Zsolt harmadéves marosvásárhelyi színészosztálya – az évfolyam, amelynek diákjait online vették fel a járvány alatt! – színházat vezet elő keresztbe az utcán: egy zebrán. Két kedves rendőr asszisztálása mellett meg-megállítják a forgalmat, hogy bolondos akciókat bonyolítsanak le, autósokat és gyalogokat provokáljanak vagy vonjanak be. Nem sokkal később láthatjuk az udvarhelyiek frappáns című (Szerbusz!) buszszínházát is, amelyet mi, „jegyesek” az álló járművön ülve nézünk végig, a járókelők pedig megállnak a járdán, és onnan figyelik a kisebb családi dráma cselekményét. (Az udvarhelyi lakosok számára nem ismeretlen a random színház; a Tomcsa színészei szoktak hétperces kirakatszínházi előadásokat tartani a főtér különböző portáljaiban.)

Tomcsa Sándor Színház: Szerbusz!

Máskor a Kolozsváron végzett fiatal színésznő, Schneider-Lőnhárt Csenge Playdate címmel auditív performanszra hívta a nézőket egy játszószobába, ahol sokféle gyerekjátékkal játszhatunk, tollakkal, filcekkel rajzolhatunk, s közben fülhallgatóval meghallgathatjuk a színésznő vallomásos, illetve vallató monológjait. Ezek a produkciók már átvezetnek az alapvető kérdéshez – nevezetesen: mi a színház? –, amely többször elhangzott a hét során, még egy viszonylag hagyományosnak mondható színházi előadás kellős közepén is. A Csíki Játékszín A sarlatán című darabját Tom Dugdale és Hatházi András írták, az előbbi rendezte, az utóbbi játssza két fiatal növendéke, Balázs-Bécsi Eszter és Nagy Gellért társaságában. Hatházi egy megfáradt, hitét vesztett, kivonult színésztanárt ad, aki az események elég mesterkélten konstruált pontján beszédbe elegyedik a nézőkkel. Kérdezi, hogy mi a színház és hogy miért tapsolunk a végén. Jellegzetesnek mondható válaszok hangzanak el civil nézőktől. Például: a színház az épület. Vagy: a színház szórakozás. Azt senki nem mondja, hogy: mindenem. Vagy: életem. És a hét legérdekesebb felfedezése számomra az, hogy ma már a színházcsinálók számára sem feltétlenül az: mindenük, életük.

Schneider-Lőnhárt Csenge: Playdate

Sikeres, foglalkoztatott, jó helyzetű román színházrendező árulja el a t.e.a. (találkozás egy alkotóval) keretében, hogy bár fanatikusa a színháznak, nem akarja egész életében ezt csinálni. Szeretne majd egy virágüzletet nyitni inkább. Egy másik t.e.án kiderül: az ifjú magyar tervezőnőt az egyetem után megdöbbentette, hogy a színházakban milyen iszonyatosan sokat költenek el jelentéktelen díszletekre, jelmezekre, kellékekre. Úgy találja: a végeredmény, a bemutató gyakran nem igazolja, hogy érvényesebb lett tőlük a produkció. Ő nem szeretne részt venni ilyen pénzszórásban. Fiatal, alapszakot már végzett színésznő nem tudja még, mit csinálna. Mesterképzést egyszerre kezdett a színiegyetemen és szociológia szakon, hátha abból majd kirajzolódik számára egy út, talán a közösségi színház felé. Nem azért lett színész, hogy megtapsolják a színpadon. Hasznosat akar csinálni, és a színház nem az. A másik színésznő szintén nem éri be a szerepléssel, őt a zeneszerzés épp úgy érdekli. Ez a fajta elszántságtalanság vagy bizonytalanság nyilván összefügg avval is, hogy a színészdiploma megszerzése már rég nem jelent sehol semmiféle biztosítékot arra, hogy színészi pálya is következik belőle. Az is belejátszhat, hogy az elmúlt évek csapásai – járvány, energiaválság – minden értelemben megrengették a színházakat.

A mi a színház? kérdésre nagyjából annyiféle válasz adható, ahány néző van, meg ahány alkotó. Legalább ilyen releváns azt is firtatni egy kortárs drámafesztiválon, hogy mi a dráma. Mert az itt megjelent színpadi szövegek túlnyomó része nem meríti ki a klasszikus műfaji meghatározást, és az is valószínűsíthető, hogy egyszeri művekkel, társulati darabokkal találkoztunk, amelyek aligha fognak újra közönség elé kerülni. Egy kétségtelen kivétel akad, Elise Wilk Eltűntek című drámája. Ezt Sebestyén Aba íratta a szerzőnővel a Yorick Stúdió számára, sikerrel vitte színre, s most egy román társulat, a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureşanu Színház eladásában, Cristian Ban rendezésében volt látható. Finoman ködlő, költői történet egy romániai szász családról a második világháborútól napjainkig. Szép előadás, amely nem mentes némi virgonc reflektáltságtól, amely a színház mivoltra és a színészetre vonatkozik. Jelen van egyébként még egy, kevésbé meggyőző Elise Wilk-darab, a Schimmelpfennig által divatba hozott párhuzamos narrációs stílben, A zöld macska a Tomcsa Sándor Színház fiatalos, dinamikus, rokonszenves előadásában, Tóth Árpád rendezésében.

A helyben született, vagy helyre, társulatra írt színpadi szövegek irodalmi értéke ritkán számottevő, és színházi használatra sem mindig ideálisak. Strukturális problémák, aránytalanságok, dramaturgiai hiányok, alulírtság és túlírtság – bármelyik előfordulhat, sőt néha egyszerre több is, nehéz súlyt rakva a nézőre. De az vitathatatlan erényük ezeknek a munkáknak, hogy általában személyesek. Márpedig az talán a legnagyobb vonzereje a színházi előadásnak, ha a személyesség adja meg a tétjét. Ilyen a gyergyószentmiklósi Figura Stúdiótól a K. Gedeon tündöklése és bukása, amely Barabási Albert László A képlet című könyvéből indult ki. (Az alapmű a siker természetét és törvényszerűségeit vizsgálja, és személy szerint rám mélyen jellemző, hogy egyszer belefogtam, de nem sikerült végigolvasnom.) A figurások egy kisvárosi színház még többségben lévő kisebbségi közösségének színházcsinálói. Tüllfüggönyök előtt, szembenézve a publikummal a saját létükre kérdeznek rá. Mi a karrier útja Gyergyóban? Ki ismeri őket? Hogyan lehet szakmailag és a világ felé előre lépni? A messziről jött ember legszívesebben felnyújtott kézzel, büszkén jelentkezne: tudom, milyen értéket képviselnek a színészek, Dávid Péter, Sosovicza Anna, Tamás Boglár és (végül, de elsősorban) Barabás Árpád, aki egyébként az ÉRTÉKelünk című összművészeti előadás rendezőjeként is résztvevője a fesztiválnak. Az ÉRTÉKelünk koncepciója eleve izgalmas: a MŰVÉSZET nevű radikális csoport művészettel bombázza az embereket a város különböző pontjain. Ennek keretében a Haáz Rezső Múzeum képtárában nézhetünk – a budapesti Textúra sorozathoz hasonlóan – egyszemélyes monológokat a Pulzus Művésztelepen készült képzőművészeti alkotások kiállításán. Albert Orsolya a legvelőtrázóbb, aki az adástalan tévécsatornára emlékeztető festménnyel szemben ülve durcásan, sértetten, felháborodva adja elő tapasztalatait a világról és az internet népéről.

Reactor de creație și experiment: Toate lucrurile pe care mi le-a luat Alois.

A Figura által pedzegetett szakmai előrelépés útján kisebb mérföldkőnek tekinthető a kolozsvári román független színház, a Reactor előadása, a Toate lucrurile pe care mi le-a luat Alois. (A cím, Köllő Kata szíves fordításában: Minden, amit elvett tőlem Alois.) Kétszemélyes darab Andrei Măreji rendezésében, Cosmin Stănilă szövege alapján. Alzheimer-kóros színésznő (Kató Emőke) és fia (Lucian Teodor Rus) egyre melodramatikusabbá váló története. A színésznő alig jelzett, tehát kietlen lakásában játszódik, ahol az egyetlen hangsúlyos elem Max Ernst Szűz Mária elfenekeli a kis Jézust három tanú jelenlétében című festménye. Az anyaszínésznő magyarul, a fiú inkább az apanyelvén, románul beszél. Kettősük érzékeny és drámai. Kató Emőkét harmadszor terjesztették fel UNITER-díjra, és ezért az alakításáért most végre meg is kapta a rangos elismerést. Itt jegyzem meg, legalább három-négy előadás végén igen nehezen indult a taps. Ezt az alkotók szívesen tudják be annak, hogy megrendültségében a közönség kisebb-nagyobb szünet után kezdi összeverni a tenyerét, de tapasztalataim szerint sajnálatosan gyakran az az ok, hogy a befejezés rendezőileg nem elég markáns, így a néző nem egészen biztos abban, hogy itt a vége.

Udvartér Teátrum: Love me

Mérsékelten használható anyag tisztes előadása méltányolható színészi igyekezettel: ez mondható el jó néhány produkcióról a bukaresti Unteatru O familie fericită (A boldog család) című munkájától kezdve a temesvári Csiky Gergely Színház Csak lazán!-ján át a kézdivásárhelyi Udvartér Teátrum Love me-jéig. Helyesbítek: a Tóth Árpád rendezte, Pascu Tamara és Barti Lehel András játszotta Love me-t mégsem sorolhatom a feledhetők közé. Van benne valami göcsörtösségében is átütő színészi akarás. Ez nem áll ellentétben a darab magányos hőseinek keserves aktivitásával, amely az internetes párkeresésre irányul.

A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház az utolsó estén lépett fel Radu Afrim Amikor telihold ragyog a turkáló felett című írásával és rendezésével. Nem vaskosabb, nem mélyebb, nem sűrűbb és nem jobban szabott ez az anyag sem, mint a többi. Ami mégis magasabbra lövi fel, az a színészek – Erdei Gábor, Kónya-Ütő Bence, Pál Ferenczi Gyöngyi, Gajzágó Zsuzsa, Benedek Ágnes (Székely Claribella!), P. Magyarosi Imola, Szakács László – jókedvű energiája, már-már féktelenségbe hajló játékkedve. Záráskor tehát valószínűleg ez lett volna a válaszom az alapkérdésre: a színház talán az, amikor a színészek annyira akarnak játszani, hogy szinte mindegy is, mit.

 

Mi? K. Gedeon tündöklése és bukása
Hol? Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós – 13. dráMA
Kik? Barabási Albert László A képlet című könyve alapján színpadra alkalmazta Hatházi András és Deák Katalin. Szereplők: Dávid Péter, Sosovicza Anna, Barabás Árpád, Tamás Boglár. Látványtervező: Hatházi Rebeka. Videó: Ferenczi Zoltán. Rendező: Hatházi András.

Mi? O familie fericită (A boldog család)
Hol? Unteatru, Bukarest – 13. dráMA
Kik? Szereplők, írók, rendezők: Alina Berzunțeanu, Téglás István.

Mi? ÉRTÉKelünk
Hol? – 13. dráMA
Kik? A Piros Produkció és a Tomcsa Sándor Színház színészeinek összművészeti előadása. Szereplők: Albert Orsolya, Bekő-Fóri Zenkő, Jakab Tamás, Mezei Gabriella, Nagy Xénia-Abigél. Jelmeztervező: Albert Kinga. Rendező: Barabás Árpád.

Mi? Toate lucrurile pe care mi le-a luat Alois (Minden, amit elvett tőlem Alois)
Hol? Reactor de creație și experiment, Kolozsvár – 13. dráMA
Kik? Szereplők: Kató Emőke, Lucian Teodor Rus. Díszlet: Adrian Balcău. Rendező: Andrei Măreji.

Mi? Csak lazán!
Hol? Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár – 13. dráMA
Kik?  Take it easy! Ltd. Szereplők: Bandi András Zsolt, Jancsó Előd, Magyari Etelka, Mátyás Zsolt Imre. Díszlet- és jelmeztervező: Albert Alpár. Zene: Bayer Sebastian. Rendező: Kedves Emőke.

Mi? A zöld macska
Hol? Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely – 13. dráMA
Kik? Szereplők: Albert Orsolya, Esti Norbert, Fekete Edda, Nagy Xénia-Abigél, Pál Attila. Írta: Elise Wilk. Fordította: Pálffy Zsóka. Rendező: Tóth Árpád.

Mi? Love me (Győrfi Kata Love me Tinder, Garaczi László Veszteg, Falussy Lilla Metadolce szövegek alapján.)
Hol? Udvartér Teátrum, Kézdivásárhely – 13. dráMA
Kik? Győrfi Kata Love me Tinder, Garaczi László Veszteg, Falussy Lilla Metadolce szövegek alapján. Szereplők: Pascu Tamara, Barti Lehet András.  Zene: Ila Gábor. Rendező: Tóth Árpád.

Mi? A sarlatán
Hol? Csíki Játékszín, Csíkszereda – 13. dráMA
Kik? Szereplők: Hatházi András, Nagy Gellért, Balázs-Bécsi Eszter. Díszlet- és jelmeztervező: Hatházi Rebeka. Rendező: Hatházi András.

Mi? Madárzsoké
Hol? Marosvásárhelyi Nemzeti Színház–Tompa Miklós Társulat – 13. dráMA
Kik? Szereplők: Bálint Örs, Bartha László Zsolt, Ferenczi H. István, Henn János, Rózsa László, Varga Balázs. Zeneszerző: Boros Csaba. Dramaturg: Szabó Réka. Videó: Sebesi Sándor. Rendező: Keresztes Attila.

Mi? Részeg halottakat nem szolgálunk ki
Hol? Cimborák Bábszínház, Sepsiszentgyörgy – 13. dráMA
Kik? Szereplők: Daróczi Klarissza, Nagy Lázár József, Páll Gecse Ákos, Sánta Yvette/Gecse Noémi. Díszlet- és bábtervező: Ferenczi Zoltán. Sound design: Kónya-Ütő Bence. Rendezte: az élet.

Mi? Playdate – auditív performansz
Hol? 13. dráMA
Ki? Alkotó: Schneider-Lőnhárt Csenge

Mi? Dispariții (Eltűntek)
Hol? Andrei Mureșanu Színház, Sepsiszentgyörgy – 13. dráMA
Kik? Szereplők: Elena Popa, Costi Apostol, Sebastian Marina, Anca Pitaru, Mădălina Muşat, Iulian Trăistaru. Díszlettervező: Irina Chirilă. Rendező: Cristian Ban.

Mi? Átjárószínház
Hol? Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem – 13. dráMA
Kik? B. Fülöp Erzsébet és Harsányi Zsolt diákjai: Elek Ágota, Hajas Krisztián, Mihály János, Molnár Gergely, Székely Krisztina, Rubold Emília, Sipos Áron, Tar Erik.

Mi? Szerbusz!
Hol? Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely – 13. dráMA
Kik? Játsszák: Esti Norbert, Jakab Tamás, László Kata, Nagy Xénia-Abigél, Szűcs-Olcsváry Gellért, Tatár Zsuzsa, Wagner Áron. A színészek improvizációi alapján írta B. Markó Orsolya és Dálnoky Réka. Látványtervező: Olti Angyalka. Rendező: Deli Szófia.

Mi? Amikor telihold ragyog a turkáló felett
Hol? Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy – 13. dráMA
Kik? Szereplők: Erdei Gábor, Kónya-Ütő Bence, Pál Ferenczi Gyöngyi, Gajzágó Zsuzsa, Benedek Ágnes, P. Magyarosi Imola, Szakács László, Vass Zsuzsanna, Csomós Tünde Tímea, Bartalis Szabolcs. Írta, rendezte: Radu Afrim. Fordító: Kali Ágnes.  Díszlet- és jelmeztervező: Irina Moscu. Zene: Kónya-Ütő Bence. Mozgás: Vass Zsuzsanna.

Facebook Comments