A 13. székelyudvarhelyi dráMA fesztiválon egyebek mellett két olyan előadást láttam, amelyek kérdésfelvetései, alkotói ambíciói egybecsengenek – ennek az oka nem egy véletlen mintázat, hanem Hatházi András, és kollégái, akikkel létrehozta ezeket.

A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház K. Gedeon tündöklése és bukása című előadása nyitotta a fesztivált a komplex hálózatok elméletének tudományterületén világhírűvé vált fizikus, Barabási Albert László könyve, A képlet színpadi változatával. Az adaptációt Hatházi András és Deák Katalin készítette, és Hatházi András rendezte. Az előadás (és a cím) Brecht Mahagonny felemelkedése / tündöklése és bukása című darabjára utal, amelyet stíluskereső tanulmányként szoktak értelmezni. A Rettegés és ínség a Harmadik Birodalomban című színdarabját ugyan vagy tíz évvel később írta, az előadás során nekem többször is eszembe jutott. És bár A képlet színpadi változata tartalmilag merőben eltér a fent említettdaraboktól, valami mégis áttetszett a vészkorszak társadalmi dinamikáival foglalkozó anyagokból az érvényesülés, sikeressé válás élet-halál fontosságú kérdéséről tán éppen azzal, hogy a közeggel, a világgal, amiben élünk, érdemben nem foglalkozott – mint ahogy a rettenetes történelmi helyzetek mélye felé haladva mind életszerűbb, hogy a bajokról hallgatunk, nem pedig beszélünk róluk. Izgalmasan játékosnak találtam a vállalást. Ahogy a másik előadást is, amely Hatházi játszott figurája által képviselt dilemmáról szól, A sarlatán címmel. A szöveget Tom Dugdale és Hatházi András írta, előbbi rendezte, utóbbi a címszereplő volt már amennyiben szokás szerepet így illetni egy kamaratandrámában. Ezt az előadást a fesztivál a Magyar Dráma napjára időzítette, amivel szép ziccert is adtak az akkor már uszkve egy órája folyó hagyományosan zárt formájú előadás kinyitásához – Hatházi azzal a kérdéssel fordult a közönséghez, hogy mi is a színház, ki mit ért alatta. Az előadás aztán a nyitás után a kezdeti formához visszatérve ért véget.

Figura Stúdió Színház: K. Gedeon tündöklése és bukása. Fotók: Kelemen Kinga

A K. Gedeon tündöklése és bukása lendületes zenei aláfestéssel kezdődött, illetve azzal, hogy be- és átmentünk a nagyszínpadon az érkező közönséget figyelő rendező mellett még a játéktéren kívül, majd keresztülkacskaringóztunk a díszleten tüllfátylak, jelmezes színészek közt, ahol lopott mosolyokon, flitterhangulaton át a kis nézőtérre jutottunk (díszlet- és jelmeztervező: Hatházi Rebeka). Már állapotban voltunk, észnél kevésbé – nekem például egy jó zenétől teljesen el tud menni a józan ítélőképességem, akkor is, ha ezzel pontosan tisztában vagyok –, felteszem, mások is valami ilyesmiért járnak színházba, hogy mindezt másokkal együtt éljék át. Ahogy kedves kollégám a másik előadásban meg is válaszolta Hatházi András kérdésére, hogy a mi a színház: szórakozás. Amikor ez elhangzott, alighanem mindenki számára világos volt, hogy szórakozni nemcsak hehegve szoktunk – bár az se feltétlenül kutya –, az is szórakozás, ha mélyen elgondolkodunk, egy történet, egy állítás tükrébe nézünk. Egyáltan: tudatában kell lennünk, hogy színházba menni olyan szerencsés társadalmi státust jelent, ami nem mindenkinek adatik meg. A játék érzékletes személyes szakmai elemekkel, színes, könnyed, kedvteli módon használt színházi eszközökkel adta elő a könyv lényegi dilemmáját: a siker nemcsak a teljesítménytől függ. Annyi minden más mellett elhangzott az is, hogy kevesen járnak színházba, alig van kinek előadásokat játszani. Arra vonatkozóan azonban aztán nem tettek fel kérdéseket, vajon mi lehet ennek az oka. Problémásnak találom a kérdésfeltevés hiányát, mert arról kaptunk képet, ők mennyire eltökélten csinálják – a hiány által pedig keletkezett egy olyan sugalmazás, mintha a nem-színházba-járásról azok tehetnének, akik nem járnak színházba. Ez viszont aligha állja meg a helyét – illetve ez lényegesen bonyolultabb probléma, minthogy egy ilyen témát^[1] választva egyszerűen ignorálják. Nyilván elfogadtam azt, hogy az előadás a színházat vizsgálva inkább a színházcsinálókra fókuszált, de nekem Barabási Albert könyvének szándékából ez nem tűnt ilyen egyoldalúnak.

Az nagyon nyilvánvaló a két előadásból, hogy Hatházi Andrást a színház mibenléte is foglalkoztatja. A gyergyói előadás első jelenetében matematikai egyszerűséggel eljátsszák nekünk, mi a színház: színészek, megtanult szöveg, mindig megtörténő cselekmény, nézők, akik teljes mértékben hagyatkoznak az előadásra. Mindezt a társulat tagjainak egyéni és közös élményei-tapasztalataiként kapjuk meg – már itt jelen van az a matematikai magától értetődő egyszerűség, ami mellett nincs egyetlen felesleges pont sem, hiszen tudjuk, az már jelentéssel bírna. Igaz, a kabaré-formát később értjük meg, de még ez is belefér a matematikai feladvány metaforájába, mint a tüllfátylak, amelyeken át látjuk, mit tesznek zárójelbe. A színészek elárulják, hogy az előadásuk célja az, hogy hassanak ránk, nézőkre, és kíváncsian várják is ezt a hatását. Tamás Boglár, Sosovicza Anna, Barabás Árpád, Dávid A. Péter élénken figyelmesek, lendületesek, jó ritmusban vannak, a személyességüket feloldják ebben a hagyományos színházi formákban, a kabaréban.

Figura Stúdió Színház: K. Gedeon tündöklése és bukása

A gyergyói előadásnak számtalan jó pillanata volt, mert hagyatkozott a színészekre: a gyakorlottabbak erős bizonyossággal és kedvvel játszottak velünk, a pályakezdő Sosovicza Anna pedig nagy bizalommal állt közéjük, a kételyeivel is játszva. Egyetlen nyűgöm volt, amikor a figyelemreméltóan friss szövegben (dramaturg: Deák Katalin) elhangzott a galambbal sakkozni kitétel, amitől én rángást kapok – már annakidején első hallásra is szellemtelennek tetszett, de úgy voltam vele, hogy amíg hetedikes kisfiúk ismételgetik tornaöltözőből kifelé jövet, addig nem számít, mert csak kinövik, azonban rejtély, miért nem tud kiveszni a felnőttek közbeszédéből, pláne hogyan és miért kerül bele egy ilyen figyelemreméltóan eredeti színházi szövegbe.

Utólag kötöm össze Hatházi András drámaírói, színészi és rendezői dilemmáját: őt alighanem az foglalkoztatja leginkább, miként tud hatni a színház a nézőire, illetve akár a készítőire – amit meg tudunk érteni, hiszen ez az emberi viszonyok közt ugyancsak ez a legfontosabb, legkockázatosabb és legkétségesebb is.

A sarlatánban Hatházi felvetése és szándéka ugyancsak izgalmas, bár akként fog bele, mint egy rossz tanár, aki feltesz egy kérdést, majd miután senki nem válaszol, felszólít néhány diákot – és ez alighanem még a Sarlatán szerepből indul, aki diákjaival láthatólag nem különösen empatikus. Nekem legalábbis ez állt össze az elsőadás első feléből, amit a tanárt alakító Hatházi András, s a Sirályt próbáló hallgatók, Balázs-Bécsi Eszter és Nagy Gellért játszottak. Ezek a szerepek, ez a játék attól volt érdekes, hogy valóságközeli volt: a hétköznapokhoz képest más az időkezelése egy színiegyetemistának és tanárnak is, a Sirályban látható szereplőknek is, illetve a fentiekről egyben gondolkodó csapatnak is, akik ezt az előadást létrehozták. A nyitás vagány volt a Sirály-próbarészletek után, amelyeket, ugye, szerepük szerint színészszakos egyetemisták mutattak be egyik tanáruknak – így csempészték át elénk Csehov abbéli dilemmáját, hogy Arkagyina, Trepljov, Nyina vagy Trigorin mennyire tehetséges, mennyire alkotott, illetve mennyire alkothat jelentőset, és egyáltalán, mi lehet a színház mibenléte és jelentősége. Azon méláztam előadás után, vajon ki, milyen módon dolgozhatott ebben a munkában: a két fiatal színész egyszerűen kézbe kapta-e a rendező és színészkollégájuk által megírt szöveget, vagy netán rájuk bízták a kanonizált alapanyag, a Sirály szellemében a színházi útkeresést.

Csíki Játékszín: A sarlatán

Azért rágódtam ezen, mert a nyitásnál látványosan passzív helyzetbe voltak rakva, Balázs-Bécsi Eszter bent se volt, Nagy Gellért pedig bent ült, de ő úgy maradt ki a nyitás pillanatában a helyzetből, mintha nem is lenne ott – ezzel nem is tudom, melyiküknek volt szerencsétlenebb helyzetbe hozva, hiszen a dilemma, amit előtte bemutattak nekünk, szerepük szerint nekik is pont olyan fontos lehet, mint az inkább már kertészkedő, mint színházat csináló tanárnak. Ez a hiányérzet is csak erősítette az értetlenségemet, hogy ez a tanár miért nem empatizál a hozzá valamiért ragaszkodó diákjaival: ennyire csak a szenvelgő önsajnálatra futja, hogy nem leli örömét a fiatalokkal való együttműködésben?

A tanár / Hatházi András első kérdése tehát az volt a nyitáskor: mi a színház. A második megszólaló néző azt mondta, az épület. Erre Hatházi visszakérdezett, hogy akkor tehát mindegy is, mi történik benne, a színház az épület? – amire a néző még kissé ijedten-tétován helyeselt, amit Hatházi azzal kommentált, hogy „ez egy igényes nézői hozzáállás”. A közönség fel is nevetett ezen. A színész pedig fordult a következő nézőhöz-kollégához: önnek mi a színház? Szórakozás, felelt amaz. Csak szórakozás? kérdezett vissza Hatházi, majd a Rómeó és Júliára utalva szegény tizennégy éves gyerekeket emleget, akik meghalnak. Arra már nem figyeltünk, mit reagált a színházba szórakozni járó kolléga, mert Hatházi továbblépett a következő emberhez. A felszólított nézők által mondottakat aztán egy-egy szóval idézte vissza, ami formailag tökéletes drámás módszertan – a megvalósításának minősége azonban kívánnivalókat hagyott. Hatházi az idézett mondattal – leírom, hátha nem egyértelmű – leforrázta, megszégyenítette a játékba belépő nézőt, és  nagy szerencse volt, hogy az illető ezt annyira nem vette rossz néven, hogy később még hajlandó volt újra megszólalni, bár azt lehetett érzékelni, hogy kissé fejbe ütötte, ahogy lekezelték, mert elég hosszan csöndben figyelt. Ezt persze mindenki igazodási pontnak is vette, hogy ezek szerint vannak helyes és helytelen válaszok – ilyen helyzetet soha nem állít elő egy jó drámapedagógus, hiszen a nyitásoknak, a részvételi formáknak nem lehet célja az, hogy a játékba lépő néző megszégyenüljön.

Hatházi második kérdése így hangzott: És megkapják mindig a színháztól, amit elvárnak? A bizonytalan csöndben néhány bátor néző azért megszólal, majd a konklúzió után a színész azt kérdezte akkor már csuklóztatva: Nem kapják meg, amit a színházban keresnek – de a végén tapsolnak, nem? Ekkor már nem nevetett senki. Egy néző zavartan azt mondta: sometimes. Hatházi ezt túl általánosnak minősítette, majd újra, harmadszor is megkérdezte: megtapsolják azt, ami nem jó? Hallgattunk, és nagyon figyeltünk, mire megy ki a játék. Hatházi folytatta: ezzel elfogadják, hogy ugyanazt a szart fogják megkapni máskor is, pedig én azt szeretném, hogy jelezzenek nekem vissza, álljanak fel, menjenek ki, ha nem tetszik. Ha engem megdicsérnek azért, ha én rosszul csinálok valamit, következőben is rosszul fogom csinálni azt a valamit, mivel korábban már dicsértet kaptam érte. Áltatják magukat?

Csíki Játékszín: A sarlatán

És akkor megszólalt a korábban megszégyenített néző (aki azt válaszolta az első kérdésre, hogy a színház az épület): nem! S innentől elindul egy rettenetesen izgalmas párbeszéd. A néző a kolduláshoz hasonlította a színházat, amit általános derültség fogadott, amire az illető kibontotta, hogy az interakció a lényeg mindkét helyzetben. Hatházi megkérdezte, hogy nem gondolja-e, hogy azzal, hogy pénzt ad a koldusnak, fenntartja a koldulást. A néző azt felelte: nem, nem gondolok erre, hanem örülök, hogy ezzel előre mozdítok valamit. Ekkor Hatházi azt mondta, ő úgy látja, nem történik semmi változás, és visszatért a tapsok, tapsolók felelősségére. Az illető nézőazzal vágott vissza, hogy ő ezt személyes problémájának tartja, és nem akar azzal provokálni, ha neki személyesen nem tetszik valami, hogy tüntetőleg ne tapsoljon vagy kivonuljon. Végül hozzátette, lehet, hogy hülyeséget mond. Hatházi erre (végre) jól reagált, hogy nem, nem mondott hülyeségeket, de ő azt keresi, hogyan kellene a színházban találkozni. A férfi azzal válaszolt, hogy találkozunk, én is érzek valamit, a többiek is éreznek valamit, és lehet, hogy nem ugyanazt érezzük. S akkor Hatházi újra rákérdezett: miért tapsoljuk meg, ami nem tetszik. Ekkor a férfi megadta magát és azt mondta, azért, mert sznob vagyok.

Ezután szólalt meg az első sorból a színházba szórakozni járó kolléga, hogy most szeretne ő kérdezni: ez most színház-e. A válasz igen volt, de itt kerekítette és zárta le Hatházi a nyitást azzal, hogy megnézhetnénk ennek a gyakorlatát is, amiről beszéltünk.

S visszatértek az előadás történetéhez, ami nemsokára véget is ért, függetlenül attól, ami a kinyitáskor történt – ami persze előre jól végiggondoltan feltétlenül a színházról meg életről szólt, ahogy Csehov Sirálya is.

A továbbiakban azonban mérsékelten tudtam figyelni, mert azon gondolkodom, hogy lehet, igaza van Hatházinak, mi, nézők tehetünk arról, hogy annyi „szart” tesznek elénk, lévén eddig is megettük illedelmesen késsel-villával, nagy eséllyel ezután is meg fogjuk. Közben az egyetemisták elmentek próbálni? beszélgetni? a világ háta mögé kertet ápolni elvonult tanárjukhoz, aztán ha jól rémlik, ugrottunk is egyet időben. Tulajdonképpen arra eszméltem, hogy egy andalító zenei bejátszás szól és tapsolunk. Lelkes voltam, mert egy (ha nem tévedek, teljesen rendes, civil) szuper nyitott, kíváncsi, bátor nézőnek köszönhetően valódi közös keresgélés-gondolkodás történt – amit kétségkívül Hatházi provokált ki.

Túlzott merészség, vagy szimplán hülyeség lenne ebből a két előadásból olyan állítást megfogalmazni, hogy Hatházi András rendezőként inspirálóan és felszabadítóan dolgozott, íróként-színészként pedig kevésbé, mert azzal kapcsolatban kevesebb dolog derült ki a számomra, hogy milyen volt a két munkafolyamat, mintsem, hogy megítéljem: egyetlenként mindenért ő felel. A nézőt, a kritikust pedig méltán érdekli, pláne a vállaltan színház-színházcsinálás témájú előadásoknál, hogy valójában hogyan is születtek ezek az alkotások, a csapatnak egyenenként és együtt mi volt a feltett szándéka, sikerült-e azt valóra váltani, előadásról-előadásra milyen korrekciós lehetőségeik vannak, ki lesz a következő közönsége és így tovább.

Mi? K. Gedeon tündöklése és bukása
Hol? Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós – 13. dráMA
Kik? Barabási Albert László A képlet című könyve alapján színpadra alkalmazta Hatházi András és Deák Katalin. Szereplők: Dávid Péter, Sosovicza Anna, Barabás Árpád, Tamás Boglár. Látványtervező: Hatházi Rebeka. Videó: Ferenczi Zoltán. Rendező: Hatházi András.

Mi? A sarlatán
Hol? Csíki Játékszín, Csíkszereda – 13. dráMA
Kik? Szereplők: Hatházi András, Nagy Gellért, Balázs-Bécsi Eszter. Díszlet- és jelmeztervező: Hatházi Rebeka. Rendező: Hatházi András.

* „A siker kollektív mérőszám… nem vizsgálhatjuk önmagukban, minden mástól függetlenül a teljesítményünket és az eredményeinket. Sokkal inkább a környezetünket kell górcső alá vennünk, és arra összpontosítanunk, hogy a többi ember hogyan reagál a tevékenységeinkre.” (Barabási Albert László A képlet című könyvéből)

^[1] Csehov: Sirály, Második felvonás, Trigorin