Kovács D. Dániel nehéz örökséggel szembesült, amikor a Liliom megrendezésére vállalkozott az Örkény Színházban. A mű a XX. század első felének egyik legnépszerűbb, igen gyakran játszott, mondhatni agyoninterpretált szövege, melynek az utóbbi időben különösen erős színházi értelmezései születtek, gondoljunk itt Babarczy, Thalheimer, Schilling, Telihay, Bodó Viktor és legújabban Mundruczó Kornél rendezéseire. A Liliomról tehát ebben az értelemben nagyon nehéz újat mondani, de a történet, a dramaturgia és a mondatok hatása annyira erős ma is, hogy az újrafelfedezés késztetése mégis folyamatos. Az elmúlt időszak nagyszabású Liliom-olvasataihoz képest ez a mostani rendezés mintha valamivel kevesebbet vállalna, mint amire számítani lehet, és ezért nem is szolgál annyi meglepetéssel. Ám amit végbevisz, az olyan magától értetődő módon illeszkedik ahhoz, amit a műről eddig tudtunk, hogy a produkció a maga következetes, áttekinthető mivoltában mégis üdítő és meggyőző.

Fotók: Horváth Judit

 

A rendezés kérdései két irányból indulnak: egyrészt a szöveg térdramaturgiája, másrészt a színészi játékmód felől. A szöveg olvasata szempontjából az előadás legfőbb újítása az, hogy végleg leszámol annak kísérletével, hogy a történetet a drámában megírt háttér, vagyis a Városliget kontextusában értelmezze. A távolodást a szövegbeli háttértől az eddigi magyar játékhagyomány csak sugallta, vagy megkerülte, megvalósulni eddig csak Thalheimernél láttuk egy absztrakt enteriőr képében. A rendezés ezzel szemben úgy hagyja el a Ligetet, hogy választ helyette egy másik konkrét helyszínt, mégpedig egy pláza parkolójának félreeső szegletét, ahol egy játékterem üvegajtaja és a szemközti tűzlépcső között van néhány talpalatnyi hely, épp elég arra, hogy négy-öt ember tudjon találkozni (látvány: Giliga Ilka). A kontraszt nagyon szembeötlő, hiszen nagyon távol kerülünk a Városligetnek a mégoly átironizált idilljétől is, a megoldás mégis revelatív. Megmutatja a korábbi absztrakciós kísérletek végső következményét. Ha nem tudjuk a Ligetet többé külvárosként szemlélni, akkor ez a történet ma a senkiföldjén játszódik. Ott, ahol nem történik semmi, nem lakik senki, olyan helyen, ami nem tartozik semmihez, teljesen átmeneti, tehát nincs szem előtt. Egyszerűen egy betonfalakkal körülkerített és egyetlen oszlop által ritmizált, kicsit ívelt kerületű teret látunk, amely szürke, egysíkú, és semmilyenségében provokatív. Ez a tér lett Liliom és Juli társadalmi helyzetének a metaforája. Ők olyan helyen laknak, ami tényszerűen ugyan ott van a városban, de a közösség számára lényegében nem létezik. Néha megjelenik egy karbantartó ember, hogy a fotocellás ajtó működését ellenőrizze, néha arra sétál egy-két rendőr, csak a rend kedvéért, de ez minden. Ez a díszlet aztán magától értetődően értelmeződik át a pláza egy másik helyévé, ahova Liliom és Ficsúr rabolni mennek, vagy éppen a másvilág várószobájává. Itt találkozik két ember, akik véletlenül meglátnak valamit a másikban, és egymásba szeretnek. Liliom itt nem a vurstli körhintájának kikiáltója, hanem egy játékteremben csalogató, Juli nem cseléd, hanem egy kallódó, állami gondozásban élő kamasz, Hugó pedig nem hordár, hanem ételfutár. A háttér megváltoztatása mindezen kívül egyetlen komolyabb dramaturgiai módosítást von maga után, ez pedig az, hogy a félresikerült rablás célpontja nem a gyári munkásokat kifizetni készülő zsidó, hanem a plázabéli bankautomatába pénzt szállító vagyonőr (Csuja Imre), aki mellesleg ugyanaz, aki a történet elején razziaszerűen meglepi Juliékat, csak időközben nyugdíjba ment, és kénytelen volt mellékállást vállalni. Ezek a megoldások olyan természetességgel simulnak a szövegkönyvbe, hogy ha nem ismernénk a drámát, aligha tűnnének fel. Azt az egyszerűséget sugallják, ami a rendezés alapállítása: ezt a történetet teljesen érvényes módon el lehet mesélni a mai Budapest világában, két elveszett ember szinte túlzottan is ismerős sztorijaként.

A rendezés minden komolyabb tárgyi ráfordítás nélkül naturalista lesz. Minden, ami a színpadon történik, az ábrázolt társadalmi hely és helyzet szükségszerű következménye. Fontos kiemelni, hogy a Liliom két hagyományos értelmezési kulcskérdését, a társadalomba való beilleszkedés képtelenségét, és a párkapcsolati erőszak problémáját sem helyezi előtérbe az olvasat. Mindkettő fölmerül ugyan, de egyszerűen csak mint a történet jellemzője. Látjuk Liliomot odacsapni Juli felé, megtörténik Lujza megütése, Muskátné egyes vonaglásaiból lehet sejteni, hogy amikor Liliom szeretkezik, az durva szokott lenni, de ezek csak érintőlegesen jelennek meg. Az pedig, hogy Liliom nem megy vissza Muskátnéhoz dolgozni, és nem vállal házmesteri állást, egyszerűen tényként hangzik el, mint olyasmi, aminek a magyarázatával nem is érdemes próbálkozni. Az ezen a ponton kínálkozó elítélő moralizálást két dramaturgiai megoldással teszi ironikussá a rendezés. Az egyik az, hogy a félresikerült rablási kísérletnél a vagyonőr erkölcsi prédikációt tart Liliomnak, hogy miért nem hajlandó dolgozni és tisztességesnek lenni, hiszen lám, ő is munkát vállalt nyugdíj mellett, és becsülettel szenvedi, hogy soha nem fizették meg rendesen. Csakhogy a betoldott monológ hitelét aláássa, hogy közben ott hever a lábuk előtt Ficsúr holtteste, akit a volt rendőr az imént lőtt agyon, figyelmeztetés nélkül, a támadás első jelére. A másik megoldás, amely átironizálja az erkölcsi megközelítést, az, hogy a Liliomot anyagilag támogató és egyúttal folyamatosan szidalmazó Hollunderné alakja az őket alakító színészen keresztül (Znamenák István) párhuzamba kerül a Fogalmazó figurájával a másvilágon, akinek az erkölcsi ítéleteit emiatt Hollunderné szidalmainak elegánsabb változataként hallgatjuk végig.

A tér és a társadalmi vonatkozásrendszer dramaturgiai átértelmezésén túl a legerősebb újraolvasó gesztusok a színészi játékhoz kötődnek. A Liliom értelmezésének mindig is az egyik kulcsproblémája volt az evilági cselekmény és a másvilágon játszódó jelenet viszonyának a meghatározása és súlyozása és technikai megvalósítása. A korábbi Liliom-előadások mindezt alapvetően kétféleképpen oldották meg. Vagy megkísérelték aláásni a másvilág transzcendens jellegét, és így közelítették a földi valósághoz, egyszerűsítve az átmenetet, vagy épp ellenkezőleg: fölerősítették a két létszint közötti stiláris ugrást, a történtek végső megfejthetetlenségére koncentrálva. A mostani előadás talán legfőbb erénye, hogy megfelelő arányban vegyíti a kettőt, és ezért sokkal kevésbé problematikus az átmenet evilág és másvilág között. Ez nagyrészt a színészi játékon múlik. A rendezés egyfelől nem hajlandó tudomást venni azokról a dramaturgiai szakadásokról, amelyek a dráma egyes képei között megjelennek, hanem nagyon feszes ritmusban, gyors mozgásokkal, pergő szövegmondással, egyhuzamban végigmeséli a történetet, úgy, hogy az időbeli ugrások alig tűnnek fel. (Szünet nincs!) Ehhez az kell, hogy a játék ritmusa megfelelően legyen kidolgozva, ami pedig azon alapszik, hogy a társulat ritkán látott összehangoltságban játszik. Az előadás okos módon nem hajlandó igazodni a szövegben előírt szünetekhez és azok arányaihoz, hanem egy-egy pillanat van, amikor megállunk, aztán rögtön megyünk tovább. Amikor Mari (Kókai Tünde) a történet elején otthagyja Liliomot és Julit kettesben, csalódása csak épphogy megnyújtja egy kicsit azt a pillanatot, amikor visszanéz. Muskátné (Szandtner Anna) visszatérése, amikor visszahívná Liliomot dolgozni, épp csak egy fél pillanatnyi meghökkenést okoz. Liliom (Tasnádi Bence) és Juli (Józsa Bettina) egymásra találása nincs hosszú csendekkel tarkítva, és nem poétikusan lassú, hanem csak csendes, de viszonylag gyors. A hallgatás erejét pótolja az a vizuális tapasztalat, hogy a betonfal peremének támaszkodnak, és lényegében nincs helyük leülni, ezért az egész jelenet eleve egy furcsa átmenetiségben zajlik le, ahol a közelségnek és a távolságnak nincsenek pontos határai. Emelett jellemző, hogy az előadásnak nincs szüksége nagy gesztusokra, Liliom megcsapja Julit és megy tovább, Hollunderné behozza a kért  holmikat, és megy vissza. Alig hangzik el megemelt hangerejű mondat az előadásban, a mozdulatok íve kicsi: fel is tűnik, ahogy Juli nem találja, hogyan ölelje meg Hugót, akinek hátizsák van a hátára kötve. A Liliom halála körüli helyszínelés gyorsan és zavarosan történik. Az egyetlen igazán nagyszabású gesztus a vagyonőr pisztolyának velőtrázó durranása, ami leteríti Ficsúrt.

Az előadás egyes elemei annyira nyilvánvaló folyamatossággal követik egymást, hogy csak fokról fokra artikulálódik bennünk a felismerés, hogy a történet alapvető motivációi homályban maradtak. Miért szereti egymást Liliom és Juli? Ki ez a két ember? Miért kellett erre a sorsra jutniuk? Kinek van igaza? Van társadalmi igazság? Ki lehet ezt fejezni? A megválaszolatlanságból adódó feszültség fokozatosan gyűlik, és mire eljutunk Liliom haláláig, addigra teljesen párhuzamos az, ahogy Liliom nem érti a másvilágot, és ahogy a néző nem érti, amit addig látott. A rendezés ezzel oldja fel a két létszint közti átmenetet, csodálatos színészi megvalósításban. A Fogalmazó végtelenül egyszerű, már-már prosztó módon magyarázza az erkölcsi tanulságokat, amelyek egészen idétlenül hatnak a tálalás miatt. A másvilágon Liliomnak nincs pontos helye a térben, mint a drámában, hanem eleinte az üvegajtó mögött várakozik baloldalt, miközben elhalmozzák kérdésekkel, és körbeveszi őt egy idegenszerűségében is gyönyörű Bruckner-introitus hangzásvilága. Később Lilioma galmazó előtt téblábol, mintegy támadóan ritmustalanul, és adott ponton fölmászik a betonfal időközben lejjebb eresztett tetejére, és föntről tárgyal a lent álldogáló Fogalmazóval. Liliom látványosan idegen test ezen a helyen, és ez segít visszamenőleg tudatosítani, hogy reakcióinak mögötteseit földi életében se értettük. Tasnádi Bence játéka nagyon szépen mutatja azt a kettősséget, ami Liliom alakjának a tulajdonképpeni izgalma. Egy típusfigurát látunk, gúnynévvel, bevett gesztusokkal, elvárt viselkedésformákkal, miközben főhősként szeretnénk meglátni benne azt, ami egyéni és összetéveszthetetlen. Nem lehet meghatározni az életkorát. Lófarkat visel, mint egy huszonéves, de hosszú évek rutinjával helyezkedik a munkaadója és a saját érdekei között, a szerelemben tapasztalt, de érzelmileg nagyon naiv, azaz körülbelül huszonegy és közel harmincöt év között bármi elképzelhető. Hasonlóan megfejtetlen marad Juli viszonyulása a történtekhez. A korábbi előadások legalább valamiféle rejtelmességet mutattak Juliban annak kapcsán, ahogyan költőivé tették a történetet. Itt erre nincs idő, tehát azt kell rögzítenünk, hogy Juli tetteire a néző nem ismeri meg a magyarázatot, és kész. A reakciók visszafogottak, Juli hangja nem színez, gesztusai nem mutatnak túl önmagukon, ruhája jellegtelen. Egyszerűen csak ott marad Liliommal, mert ott akar maradni. A félmosolyai bájosak, de a hanghordozás végig komoly, a testtartásban pedig végig érzékelhető a kérlelhetetlen öntörvényűség. A néző csupán értetlenül csodálja, hogy ez ebben az arányban hogyan lehet ennyire egyszerű. A transzcendencia megközelíthetetlensége tehát ugyanabból a forrásból fakad, mint ami miatt ezeknek az embereknek a sorsát nem értjük meg. A földi jelenetekben időnként felbukkan egy fotós, akiről utólag kiderül, hogy képeket rögzített az égi nyomozáshoz, de jellegzetes módon Liliom és Juli első találkozásukkor elzavarták. Ezért a párról nem készült közös kép, vagyis a kapcsolat egész alapja nyomozati értelemben felfejtetlen marad. A fényképpel való nyomrögzítés metafizikája allegorikusan végigvonul a szövegen, és összegabalyodik Hollunderné foglalkozásával, aki fényképész. A másvilági nyomozás vezeti rá a nézőt, miért a t helyszínelés félhomályban zajló, ironikus helyzetével kezdődött az előadás. Ekkor válik ugyanis nyilvánvalóvá a fényképezés párhuzama a megértéssel. A lencse egyaránt rögzíti a múltat, és tükrözi a jelent, de egyszerre csak az egyik érvényesülhet, hasonlóan ahhoz, ahogy a fotocellás ajtó  áttetsző üvegfelületét körbeveszik az áthatolhatatlan, de stabil betonfalak. A megértés kategorikusságának és spontaneitásának vibráló feszültsége adja az előadás elhelyezhetetlen köztességét humor és tragikum között.

Az előadás a Korniss-féle dramaturgiai változatnak megfelelően az öngyilkosság után előre veszi a másvilági színt és a visszatérést, és csak utána mutatja meg Liliom halálát, és ezáltal Juli reakcióját még a túlvilághoz képest is megemeli. Az előadás azzal zárul, hogy Liliom holtteste fölött Juli elmondja emblematikussá vált monológját, közben többször megüti a holttestet, ezzel kiélve azokat az indulatokat, amelyeket korábban magába fojtott, aztán fölülteti a hullát, leguggol mellé és beállnak egy közös fényképhez, hogy pótolják azt, ami elmaradt, s a vaku villanásával gördül le a függöny.

Jellemző, hogy ebben a nagyszabásúnak szánt zárójelenetben sűrűsödik össze az a kevés, ami az előadásból kifogásolható. Korábban erényként került szóba, az előadás pergő ritmusa, és az, hogy nem áll meg a cselekmény soha. Ez időnként túlságosan így van, ugyanis amikor mindenképpen meg kell állni, akkor az előadás mintha nem igazán találná a formákat arra, hogy hogyan lenne ez szerencsés.  Az előadás közepe táján ilyen pillanat, amikor Liliom tudatára ébred annak, hogy gyereke lesz. Ekkor a színészi reakciók szögletesnek és egy kicsit ordenáré módon érzelmesnek tűnnek, ahogy elkerekedett szemmel ismétli Tasnádi Bence a mondatokat, és túlartikuláltan szuggerálja a közönségnek, hogy nem érti, mit érez. A zárásban pedig még erősebben kiütközik, hogy az a lassú kifejtett érzelmes monológ, ami olyan emblematikussá teszi Juli alakját az értelmezéshagyományban, mennyire nem illik ennek az előadásnak a közegébe. Ez a Juli eddig a némaságával és a megközelíthetetlenségével tudott hatni. Maga a zárlat pedig a vaku felvillanásával és utána a függöny lecsapódásával túlságosan pillanatszerű, úgyhogy mire a néző tudatára ébredne, hogy vége az előadásnak, már túl is vagyunk rajta.

Összességében a rendezés azok közé az interpretációk közé tartozik, ahol az átkontextualizálás fókuszáltabbá és feszesebbé tette az előadást. És bár például kérdés, hogy a Molnár Ferenc-féle nyelvi formák illenek-e igazán ehhez a megjelenített környezethez, vagy ott sem ártana némi frissítés, illetve helyenként túlhajszolt és ezért elnagyolt egyes pillanatokban a színészi játék, a korábbi nagyobb ívű produkciók mellett egy fontos forrása lehet ez az előadás a Liliomról való közös mai töprengésünknek.

Mi? Molnár Ferenc: Liliom
Hol? Örkény Színház
Kik? Rendező: Kovács D. Dániel. Dramaturg: Bíró Bence. Látvány: Giliga Ilka Szereplők: Tasnádi Bence (Liliom), Józsa Bettina (Juli), Kókai Tünde (Mari), Szandtner Anna (Muskátné), Borsi-Balogh Máté (Ficsúr), Vajda Milán (Hugó), Znamenák István (Hollunderné, fogalmazó), Jéger zsombor (Hollunder ikrek), Pásztor Dániel (Esztergályos, Szeráf), Csuja Imre (Linzmann). Gellért Dorottya e.h. (Lujza), Baranyi Emma e.h., Juhász Bence e.h., Kerek Dávid e.h., Gellért Dorottya e.h., Liber Ágoston e.h., Nemes Tibor e.h., Szász Gabriella e.h. (Orvosok, rendőrök, angyalok képében). Látvány: Giliga Ilka. Fénytervező: Baumgartner Sándor. Zene/Sound Design: Bartha Márk. Zenei Konzulens: Kákonyi Árpád. Media Design: Bartha Máté. Dramaturg Gyakornok: Marton Orsolya. Asszisztens: Érdi Ariadne. Ügyelő: Dávid Áron. Súgó: Kanizsay Zita.

Facebook Comments