A két nagy budapesti gyermekszínház évadnyitó bemutatói igencsak eltérnek egymástól. Az egyik nagyszínpadra készült, a másik a Kolibri szűk pincéjébe. Az egyiket hat, a másikat tizennégy éves kortól ajánlják. Az egyik egy bibliai történetet dolgoz fel, a másik a jelen és a közeljövő világába vezet. Az egyik bábszínház, a másiknak már a színlapjáról kiderül, hogy a szokásosnál jóval nagyobb szerepet kap benne a technika: kis túlzással mintha egy techcég telefonjegyzékét olvasnánk a szoftverfejlesztőtől a webdesignerig. De ha már a szerkesztő 2in1 kritikát kért, az ember akaratlanul is úgy nézi a két előadást, hogy közös pontokat keres. Ilyen lehet, hogy mindkettő olyan szereplőt hoz helyzetbe, akiről inkább elfeledkezni szokás, és az ő szemszögén keresztül mutat meg egy történetet.

Budapest Bábszínház: Az utolsó bárány. Fotó: Piti Marcell

A Budapest Bábszínházban Ulrich Hub karácsonyi meséje ugyanis ott kezdődik, hogy a pásztorok – ahogy a dal mondja – elmentek örvendezni Betlehembe. Kutyástul, de nyáj nélkül, így a bárányok magukra maradtak. Mikor aztán meghallották, hogy a városban egy fürtös hajú, hosszú szempillájú baba született, aki majd megmenti a világot, ők is útnak indultak, hogy megnézzék ezt a csodálatos kislányt – mert ugye ilyen külsővel mi is lehetne más, gondolják. Ettől kezdve a mese tulajdonképpen egy road movie, melynek során a hét bárány megy, megy, és különböző kalandokba keveredik.

Cseri Hanna idén végzett bábrendező első nagyszínpadi munkája friss és üde, mint a színpad Virág Vivien által tervezett zöld mezős alapszíne. Tulajdonképpen nem is a bibliai történet áll a középpontjában, hanem a hét bárány közössége. Nem a végeredmény, a kisdeddel való találkozás a fontos, hanem az, hogy az út során többet tudjanak meg egymásról és saját magukról. Hogy terelgetett nyájból – szabad akaratukból – közösséggé váljanak. A kötött bundájú, gyömöszölni való bárányok mind-mind külön egyéniségek a pösze fogszabályozóstól az ufó-hívőn keresztül a náthásig. És ahogy egy igazi közösségben, vannak belharcok, szimpátiák és antipátiák, majdnem szerelmek és külön szövetségek. Plusznak meg ott van még a mindig a sor végén kullogó utolsó bárány is a maga mizantrópiájával és enyhe depressziójával. Aki végigéli a közösségtől való elszakadást, a hiány állapotát és a visszatalálást. Mindezt persze a hat pluszos korosztály számára is átélhető módon.

Budapest Bábszínház: Az utolsó bárány. Fotó: Piti Marcell

Az utolsó bárány azonban azok közé az előadások közé tartozik, amelyen a szülők is jól érzik magukat, köszönhetően az időnként inkább nekik szóló nyelvi humornak és a zenének. A zeneszerzőként is ismert rendező ugyanis az előadás fontos alkotóelemévé tette a zenét és a zenészek színpadi jelenlétét. Akik színészek, és mindig az adott jelenetnek megfelelő, karakteres jelmezekben tűnnek fel. Hol földönkívüliek, hol reggie zenészek, hol farkasok.

A csapatot a színház tapasztalt színészei mellett frissen végzett bábszínészek alkotják. Akik az utóbbi két évben rendezőjükkel együtt megtapasztalták, milyen az, amikor kényszer hatására választani kell a terelődés és – annak minden kockázatával – a szabad közösségteremtés között. Most látható kedvvel és energiával játszik együtt az egész társaság. (A tapsrendnek van egy nagyon szép pillanata, ahogy az utolsó bárányt életre keltő L. Nagy Attila úgy simogatja meg a bárányát, mintha valóban élne, és megköszönné neki a megérdemelt sikert. Talán nem túl patetikus belemagyarázni ebbe a pillanatba, hogy az előadás a fiatal bábos nemzedék műfaj iránti elkötelezettségének bizonyítéka is.)

Ezzel az előadással sikerült az adventi időszak szokásos penzumelőadása helyett valami teljesen mást létrehozni. Mint amikor egy ártatlan kinézetű cukorkát bontogatsz ki, aztán kiderül, hogy robbanós.

Kolibri Színház: Áruló. Fotó: Bárdi Gergő.

A Kolibri Pincében minket, nézőket is bevonnak a történet alakításába, amely azt a kérdést feszegeti, hogy milyen célból és milyen határig fogadható el az emberek megfigyelése. És ha már a Pegazus programok korában élünk, az alkotók sem a kőkorszaki, kézfeltartással szavazós módszert választották a bevonásunkra, még ha ilyen kicsi nézőtéren akár működhetne is. Mindenki kap egy okostelefont, amelyen nemcsak a szereplők haladása követhető nyomon, de bizonyos pontokon szavazni is lehet, hogyan folytatódjék a játék, a kivetítőn pedig rögtön látható, hol áll éppen a szavazás. Murphy persze itt is működésbe léphet, ahogy ezt a bemutatón meg is tette, néhány perc múlva egy technikai malőr miatt újra kellett kezdeni az előadást.

A kütyüzés és a szabadulójátékokra hajazó építkezés nyilván közel áll a kamasz célkorosztályhoz, az animáció és a nézői közreműködés élménye plusz izgalmat, érdekességet visz az előadásba. A PlayOn! nemzetközi együttműködésnek, amelynek keretében az előadás Vidovszky György rendezésében (a covid miatt három éves csúszással) létrejött, éppen az a célja, hogy az interaktivitásra és a digitális technikákra épülve szólítsa meg ezt a korosztályt. A kérdés, hogy tényleg érdemben befolyásolhatjuk-e a történéseket, vagy csak látszatdöntéseket hozhatunk? Választásaink egy része (mi legyen a neve az egyik szereplőnek, milyen színű legyen a ruhája) nem érint lényegi kérdéseket. Másik részüknél az derül ki, hogy a történet megköveteli, hogy a kisebbségi állásponttal is ugyanúgy foglalkozzanak. Így ezek az eldöntendő kérdések inkább csak előkészítik a végső döntést: a totális megfigyelés árán elért rendre, vagy a szabadságunkra szavazunk, úgy, hogy utóbbit egy meglehetősen gyanús szervezet védené meg – állításuk szerint legalábbis. Nincs tehát igazán jó döntés, van viszont egy kiváló vitaalap.

Kolibri Színház: Áruló. Fotó: Bárdi Gergő.

Az előadás – rajtunk keresztül – egy pizzafutár kezébe adja a döntést. És ebből a szempontból a hároméves csúszás nagyon is belebeszélt az eredeti darabba. Hiszen ma, a covididőszak és az ételfutárok által szervezett tüntetések után ez a karakter tulajdonképpen korunk hőse lett, a minden körülmények között megélni akaró kisember, aki képes kiállni a jogaiért. Így jóval összetettebb jelentése lesz az „én csak egy pizzafutár vagyok” mondatnak is, amit folyamatosan ismételget. Nizsai Dániel szép ívet leíró játékkal hozza a kezdetben kívülállóként kimaradni akaró, majd a bevonódást és végül a döntés felelősségét is vállaló futárt. Tisza Bea a megfigyelőprogramot kidolgozó cég vezetőjeként és anyaként ellentmondásos karaktert alakít, ahogy Krausz Gábor szabadságpártiságát hangoztató aktivistájáról is nehéz eldönteni, mennyire hihetünk neki. Végül azonban mindkét karakterről elhihető, hogy meggyőződéssel képviselik a saját álláspontjukat – így már nem ellen- vagy rokonszenveink alapján kell döntenünk, hanem az általuk képviselt elveket mérlegelhetjük. Nyirkó Krisztina energikus, kamaszindulatokkal teli karaktere pedig lendületben tartja a játékot.

Felnőtt nézőként mindig nehéz megsaccolni, hogy működik majd egy előadás a gyerek- vagy kamaszközönség előtt. Az utolsó bárányt a bemutató után, gyerekközönséggel láttam, kiválóan teljesítette ezt a tesztet. Az Árulónak is jó esélye van erre.

Mi? Ulrich Hub: Az utolsó bárány
Hol? Budapest Bábszínház
Kik? Játsszák: Podlovics Laura, Csarkó Bettina, Márkus Sándor, Bartha Bendegúz, Tatai Zsolt, Barna Zsombor, L. Nagy Attila, Pethő Gergő, Spiegl Anna, Ács Norbert, Teszárek Csaba, Szolár Tibor, Kemény István, Beratin Gábor. Ító: Ulrich Hub. Fordító: Érsek-Obádovics Mercédesz. Bábszínpadi adaptáció: Cseri Hanna. Látvány: Virág Vivien. Rendező asszisztens: Bánky Eszter. Rendező: Cseri Hanna.

Mi? Eck Attila – Vidovszky György: Áruló (Esther Richardson és Cecilie Lundsholt Traitor című eredeti műve alapján)
Hol? Kolibri Pince
Kik? Játsszák: Tisza Bea, Nyirkó Krisztina, Krausz Gábor, Nizsai Dániel. Díszlet, jelmez: Pajor Patrícia, Herman Anett. Szoftver fejlesztés: Ben Kirman. Webdesign: Gidró Nándor. Zene: Monori András. Technikai kivitelezés: Farkas István. Admin: Fekete Balázs / Keszte Bálint. Videófelvétel: Bárdi Gergő, Albert Kinga. Klipek: Krausz Attila, Ab Ovo Stúdió. Színházi nevelési konzulens: Gyevi-Bíró Eszter. Rendezőasszisztens: Hajsz Andrea. Rendező: Vidovszky György.