Feszült odafigyelést igénylő és fanyarul vicces előadást nyújt a világhírű színházigazgató és a műkedvelő diktátor magánbeszélgetése.

Fotók: Rácz Gabriella

Az élete végére és pályája csúcsára ért színházi ember, a kevéssé járatos néző számára is ismerősen hangzó Sztanyiszlavszkij és az ereje teljében lévő Sztálin elképzelt találkozása óvatos párbeszéd. A kölcsönös udvariasság mögött feszült sakkjátszma zajlik, miközben színházról, színészi technikáról, valamint művészet és hatalom viszonyáról folytatnak barátságosnak látszó eszmecserét. Słobodzianek A zseni című darabjának alaphelyzete már eleve sugalmazza, hogy a történelmi szituációnak áthallása legyen. Ezt a várakozást fokozza az is, hogy felütésként a háttérre vetítve azt látjuk, ahogy Fekete Ernőt és Máté Gábort túlhangsúlyozottan éppen színészből szereplővé maszkolják, Fekete Ernőre bajuszt ragasztanak, himlőhegeket pettyeznek, Máté Gábornak pedig egyenesen pantomimes erősségűre fehérítik a szemöldökét (ezek a sarkított attribútumok a színpadi megjelenésükkor már realisztikus mértékűre szelídülnek). Mindennek ellenére, ha van párhuzam, az a nézőben születik meg, Ascher Tamás rendezése nem nyújt ehhez semmilyen túl nyilvánvaló fogódzkodót.

Fekete Ernő pattogó beszédmodora, öblös nevetései eleinte egy furcsán emberi, már-már groteszkül rokonszenves Sztálint rajzolnak. A diktátori backstage hanyagul jóindulatú benyomása akkor változik meg, amikor az addigi figyelmeztető szemvillanásokat szinte átmenet nélkül követi a nyílt kegyetlenség. Innentől már kiszámíthatatlan vadállatnak kell látni, ez helyre is teszi. Ugyanaz az esemény (az ideológiai véleményeket fogalmazó kritikus vallatásnak álcázott „megbüntetése”), amely beváltja az akár tudatalatti elvárásainkat a zsarnokról,  aláássa Sztanyiszlavszkij addig felépített figuráját: hogyan tud elégtételt találni és hajszál híján tevőleg is részt venni egy másik ember megalázásában?

Máté Gábor beszéde és gesztusjátéka mindvégig összezavaróan inkongruens, ráadásul csapongó, motyorászó beszédstílusa hatékonyan rejti el a kulcsmondatokat, ami folyamatos feszült figyelemre készteti a nézőt. Fekete Ernő már kezdettől teljes természetességgel és főleg minimális mimikai mozzanatokkal is képes feszültséget kelteni, de a színházigazgató tanácsai mentén folyamatosan fokozódni látszik ez a hatás, szivacsként szívja magába az ötleteket, hogyan legyen még fenyegetőbb. Máté Gábor Sztanyiszlavszkij szerepében végig színpadi ember: jelzésértékű a megijedése, minden rezdülése és szava kimódolt, hol ellenállás, hol behódolás tükröződik a szavaiban, mialatt kitartóan játszik Sztálin kegyét élvezve – ahogy a karizmatikus zsarnok is játszik vele. Ki itt a zseni, Sztanyiszlavszkij vagy a zseniként emlegetett Mejerhold, az egykori tanítvány, akinek Sztanyiszlavszkij szakmai lehetőségeket szeretne kijárni a diktátornál, pedig már az élete sincs biztonságban, esetleg maga Sztálin? Mégis inkább a művésznek a hatalomhoz való viszonya jelenik meg, és nem fordítva: Sztanyiszlavszkij akar valamit, Sztálinnak viszont úgy tűnik, ez az egész csak egy kis éjszakai időtöltés álmatlanság ellen, vagy egyenesen műélvezet. Előre tudja, mit akar a másik, és eljátssza, hogy gondolkodik rajta. A reakciója kívülről mégis kiszámíthatatlan, a kérdés inkább az, miért és hogyan kér kegyelmet, érvényesülési esélyt művésztársainak a hatalom által becsben tartott művész.

A fókusz a két nagy ember beszélgetésén van, ezt a titkár jövés-menése, Sztálin magányos vedelése és hasonló, egy-két perces intermezzók körítik. A titkár Poszkrjobiscsev szerepében Kocsis Gergely csupa szikár, pengeszájú rejtély, nehéz megmondani, hogy félelem vagy erőszak bújik meg a fegyelmezettsége mögött, mindkettő elfér ott. Elek Ferenc a megkínzott Kerzsencevként nyomorult kisembert játszik, aki az egyáltalán nem vicces mindazonáltaljait úgy viseli, mint egy túl szűk ruhadarabot vagy valamilyen fogyatékosságot.

Biztosan előnyösebb helyzetben van az a néző, akinek van kiindulási alapja az elhangzottak értelmezéséhez, de a színházról és a kultúrpolitikai helyzetről szóló dialógus racionális értelmezése csak egy szelete az előadásnak, talán nem is a legfontosabb. Nem ez az, ami lebilincselően hat, hanem sokkal inkább a nonverbális komponens, a két színész arc- és gesztusjátéka, hanghordozása, ami megpendíti az egy-egy szavuk mögötti gondolatfolyamot, és valószínűleg ettől ilyen izgalmas a párbeszéd. A szituáció feszültsége pedig külön gyújtóst ad a humornak, és úgy tűnik, mégsem a drámaiság uralja az előadást, hanem a – persze többnyire fekete – humor. Még abban is, ahogy az előadás befejezéseként felvetítik az előadásban szereplők és megemlítettek későbbi sorsát, a kiszámíthatatlanság savanyú humora tükröződik: a megrendelt gyilkosságok, tragikusan korán befejezettek életek sorában utolsóként a Sztálin szeretőjeként elhíresült Vera Davidova szerepel a maga szép, hosszú életével.

Khell Zsolt díszlete statikus tér, amelyben csak az éjszakai időpontot jelző falióra tűnik stílusban kiugrónak, egyébként az egyszerre oltárt és ravatalozót idéző, születésnapi művirághegyeket leszámítva a berendezés, a bútorok, a kristályüveg poharak is korhű hangulatot keltenek, ahogy első blikkre Szakács Györgyi egyenruha- és öltönyséma jelmezei is. A realista látványt a néhány órányi cselekmény egyes rövid epizódjait tagoló, a teljes teret igénybe vevő vetítés viszi stilizáltabb irányba. Kiveri a szemünket a vörös, az, hogy a giccesen szabályos grafikájú rózsák betöltik a vásznat, még értelmezhető a darabhoz konkrétabban, majd a szemük helyén szélforgókat viselő arcok és arcok részleteiből mintázott szélforgók, néptáncosok fekete-fehér videórészletei és főleg az ezt kísérő, orosz hip-hopból és indusztriális zajokból építkező zene már mintha a korszellem darálását jelenítenék meg (videó: Koltay Dorottya Szonja, zene: Vajdai Vilmos).

A legizgalmasabbak azonban az egész díszletben a falon sorakozó, teljesen üres képkeretek az alattuk lévő, kivehetetlenül apró betűjű feliratokkal. De hát mit is lehetne egyáltalán bekeretezni és kitenni a falra, amikor minden, ami valódi érték vagy individuum, az itt legfeljebb titokban megtűrhető.

Mi? Tadeusz Słobodzianek: A zseni
Hol? Katona József Színház, Kamra
Kik? Rendező: Ascher Tamás. Szereplők: Fekete Ernő (Sztálin), Máté Gábor (Sztanyiszlavszkij), Kocsis Gergely (Poszkrjobiscsev), Elek Ferenc (Kerzsencev), Díszlet: Khell Zsolt. Jelmez: Szakács Györgyi. Dramaturg: Török Tamara. Zene: Vajdai Vilmos. Fény: Pető Gergő. Videó: Koltay Dorottya Szonja.

Facebook Comments