A Nemzeti Táncszínház most hideg. Nagyon. Bozsik Yvette legújabb darabjának, a Tayos-nak számos látogatója sem tudja belehelni. Egy hölgynéző ugyan az előadás előtt figyelmeztető kérdéssel céloz a várható hőmérsékletre, valahogy mégsem hiszek benne, hogy a Táncszínházban meg találnék hűlni. Mesebeszéd. Merészen leadom a kabátot, sálat. Bízom. Hamar kiderül, hogy hiba volt, mert bent a cipőm talpát is kirázza a hideg. Ezen kívül még egy hibát elkövetek az este folyamán: valamiért elolvasom a színlapot, és megtudok dolgokat a Tayos című előadásról, előre.

Fotók: Horváth Judit

Kötél feszül a sejtelmesen sötét tánctérben. A padló fölé belógó térelem/háló sűrű levélzetű fa vagy valamilyen természeti képződmény rajzolatát idézi, melyet a megvilágítás a talajra is duplikál. Körülbelül ugyanabban a pillanatban, hogy a szemünk elé tárul a fent leírt látvány, eldördül a zene. Valóban dördül, mert az embernek az elevenébe vág a minden átmenetet nélkülöző kezdés: in medias res ott vagyunk valahol, amiről ha nem olvastam volna a színlapot, nem tudnám, hogy micsoda, és csak a vízszintesen húzódó kötelek, a terephatású díszletelemek, illetve a balról felbukkanó és a kötelek közt csimpaszkodó emberalak mozaikjaiból próbálnám összerakni az előadás hátteréül/keretéül szolgáló valóságdarabkát, melyet a bensőnkig lüktető hanghatások tesznek erősen érzékletessé, kiszakítva a nézőt az intellektuális úton való megértés folyamatából. Utaznék is szívesen a fény- és hanghatásokkal, melyeknek a tánc, a mozgás adhatna tartalmat/irányt/célt, de percekig nem történik semmi más, mint hogy újabb emberalakok húzódzkodnak be a térbe a köteleken. A megjelenők számával egyenes arányban nő a védősisakok száma és a néző dilemmája, hogy a hosszan elnyújtott, mozgás és tánc tekintetében visszafogott expozíciót követi-e majd gazdag kibontakozás.

A történetszálat továbbra sem ereszti el a koreográfus, valószínűleg egy barlangba érkezik a két nőt és négy férfit számláló felfedező csapat, melynek kutató vizsgálódását megakasztja valami pontosan meg nem nevezett „dolog”, amitől táncolhatnékjuk támad. Nem akármilyen helyre kerültek, jelzi az előadók mimikája, játéka. Persze, mivel olvastam, tudom, hogy ez az a barlang, az ecuadori Tayos, ahol olyan rendkívüli lények laknak, mint a zsírfecskék, s ahol különleges, az emberiség előtt sokáig rejtett leletek is találhatók (utóbbiak felkutatására állítólag a NASA is küldött több felfedező expedíciót Neil Armstrong vezetésével), de hogy a történeten felül miként telik meg tartalommal a szenzációs lelet, azt nem látom. Közben a kép is változik, a korábbi anyagszerűséget és a fizikai síkot hangsúlyozó terephatást különös, kékes homogenitás váltja fel. Sátrak kerülnek elő, a kutatók megpróbálnak nyugovóra térni. Nézőként nincs ellenemre a mese, még jól is esik, ha érett fejű felnőttek társaságában belecsöppenhetek egy másfajta realitásába, ahol belső törvényszerűségek teszik rendezetté a kaotikus világot, a bevonódás azonban – legalábbis részemről – felemásan sikerül: mikor az egyik fejlámpás kutató körbehordozza tekintetét a barlangon, a minket, nézőket is végigsimító fénycsóvával azt fejezi ki, hogy részei vagyunk a barlangnak, a barlang különös világának, lények vagyunk, akik a sötétből figyeljük a nem várt látogatókat. Bizonyosan épp ilyen különös lény az estéről estére változó nézők serege, melyet az előadóművészek estéről estére próbálnak felfedezni, kutatni, már ha kapnak ehhez elég támogatást, és nem lehetetleníti el a munkájukat a pénzmegvonás… Ily módon tehát bevonódunk a játékba, de mikor különösebbnél különösebb alakok sorjáznak a színpadra, sajnos kiejt magából a „Yetiből”, a Yeti nevelt lányaiból, a Főpapból, a Főpapnéból és gyermekéből, valamint a hétrőfös szakállú Koponyányi Monyóból álló realitás. Gyermekké szelídítetten is szükségét érzem az összefogó értelemnek, amennyiben nem varázsolódik elém teljes, önerejénél fogva talpon maradó, önmagát hitelesítő és igaz mesevilág. A szövegrészlet, melyet az egyik civil előadó olvas föl, a maradék meselevegőt is elszívja az előadástól azáltal, hogy megkísérel valamiféle irányt szabni képzelőerőnknek. Nem marad számomra más, mint hogy elszórakoztatom magam az alakok keltette furcsa asszociációkkal: a két-kupolás frizurát viselő Papnő alakjában Bozsik Yvette legendás Emijét látom, és többször támad az az érzésem, mintha A csodálatos mandarin férfi-nő kapcsolata átszínezve, megszelídítve éledne újra Tayos barlangjában.

Bozsik Yvette vonzódik a különöshöz, nem áll tőle távol az, ami furcsa, ami megmagyarázhatatlan, jellemzője az önirónia és a humor. A Tayos fedőneve a koreográfusi koponya körül tett last minute-utazásnak. A Bozsik Yvette bőröndjébe sebtében került alakok és képek meglepőek, de összevisszaságuk nem segít eligazodni az úticélt illetően.

Mi? Bozsik Yvette Társulat: Tayos
Hol? Nemzeti Táncszínház
Kik? Táncosok: Hasznos Dóra, Samantha Kettle, Bujdosó Anna, Hortobágyi Brigitta, Tóth Rebeka, Gombai Szabolcs, Vati Tamás, Krizsán Dániel, Darabont Áron, Deák Kristóf, Sikó Koppány, Szeri Martin, Iványi Mirkó Dorián. Zene: Philippe Heritier. Jelmez: Bati Nikoletta. Tér: Vati Tamás. Fény: Pető József. Kreatív producer: Iványi Marcell. Koreográfus munkatárs: Krizsán Dániel. Koreográfus: Bozsik Yvette.

Facebook Comments