A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház honlapja szerint „ez a színház arany korszaka, van mire büszkének lenni”.[1] Az állítás első felét eltúlzottnak érzem, a jelző helyett inkább az „ígéretesen ívelő” szerkezetet használnám, a másodikkal viszont maradéktalanul egyetértek.

Színház a városban

Bizonytalan vagyok a Móricz Zsigmond Színház játszóhelyeinek számát illetően. Ortodox módon azt mondanám, három plusz egy: az évad közben a 369 nézőre méretezett nagyszínpad, a 100-100 férőhelyes Krúdy Kamaraszínház és a gyerekelőadások többségének otthont biztosító Művész Stúdió, valamint a nyári szezon szórakoztató előadásait, vendégprodukciók mellett hagyományosan a következő évad előbemutatóját kínáló ezer fős Rózsakert Szabadtéri Színpad. De vannak további, nem elsősorban színházi, hanem más előadó- vagy alkotóművészeti, illetve gasztronómiai funkcióval bíró épületek is, amelyek a színház kezelésébe tartoznak. Ilyen a frissen felújított, szomszédos Szindbád Színháztörténeti Rendezvénytér, amely helyet ad a jegyirodának és a szervezésnek, egy 3D-vetítést és VR-élményt is bekapcsoló, ám fókuszt nélkülöző színháztörténeti tárlatnak – de megengedő vagyok, és inkább örülök a létrejöttének –, art mozinak, bisztrónak, és mivel egykor ez volt a helyőrségi művelődési otthon, egy rögzített színpadú, de szabadon berendezhető terem is található benne. Szintén a színház üzemelteti a Bencs-villát, ahol portrébeszélgetéseket, irodalmi és zenés esteket tartanak, de az épületben, amelyet igénybe lehet venni egyéb rendezvényekre, még akár esküvői fotózásra is, működik kávézó és kiállítóterem. Nem tudom, és nem is tisztem utánajárni, ezt a bővülést vágyta-e a színház menedzsmentje, vagy kötelező feladatként teljesíti, sem azt, milyen arányban áll a befektetett és a nyereségként elkönyvelt emberi és anyagi erőforrás.

Pregitzer Fruzsina és Jenei Judit a Kurázsi mama és gyermekeiben., r.: Keresztes Attila. Fotó: Juhász Éva

Az ilyen „egyebek” a potenciális bevételek mellett jól kiegészíthetik egy színház alapfunkcióját, a helyszínek teret adhatnak műfaji kísérleteknek, a művészek egyéni kezdeményezéseinek, egyszóval erősíthetik a brandet. Mert még egy városi színház is, amely a település és megyéje életében az állandóságot képviselve a színházat jelenti, branderősítésre szorul. Például azzal az egyszerű, de fontos döntéssel, hogy a bemutatók plakátjai és más kreatív anyagai nem grafikai vagy tipográfiai ötletekre, hanem az adott előadások fő(bb) szereplőinek fotóira épülnek. A történetet meghatározó és az adott karakterre jellemző gesztussal azonnal orientálják a potenciális nézőket, továbbá a „mi színházunk, a mi művészeink” kötődést is erősítik. A képek fekete-fehérek, e két szín az arculati layoutban is visszatér. Az 2021/22-es évadban a zöldnek az az árnyalata egészíti ki, amely a város logójában található. A tetszik/nem tetszik ízlésdichotómia mentén én komornak és kevéssé játékosnak találom az összképet – a jegyeken viszont meglepően jól mutat, talán azért, mert dominál a zöld, a feketét pedig szürke árnyalatok helyettesítik –, de az azonosíthatóság, az egységesség és a lokalitás mindenképp dicséretes. Ha hozzátesszük, hogy a logóbeli figura sárgája a színház honlapján – 2020/21-ben ez használták a plakátokon, szórólapokon –, kékje pedig a társulati portréfotók hátterében köszön vissza, megállapíthatjuk, hogy Nyíregyházán igazán ügyelnek a részletekre. És nem csupán a külcsínben, de a belbecsben, azaz a repertoár összeállításában is.

Tasnádi Csaba 2015-ös távozása után, Schlanger András rövid regnálását követően 2016-tól ideiglenesen (egy évre) a jelenlegi igazgató, Kirják Róbert került a színház élére. A terep nem volt neki ismeretlen: már Tasnádi mellett is gazdasági vezetőként dolgozott. 2017. február elseje óta már második ciklusát tölti, mivel rajta kívül más nem pályázott a teátrumra. Sediánszky Nóra a kezdetektől művészeti tanácsadóként dolgozik mellette. Ő idén több előadásban közreműködött dramaturgként, fordított és rendezett. Göttinger Pál 2017 és 2019 között volt a színház főrendezője, de azóta is vissza-visszatér. Horváth Illés egy vendégszínészi és egy vendégrendezői munkát követően 2019 nyarán lett művészeti vezető Nyíregyházán, idén – magára vállalva az évad oroszlánrészét – rendezett nagyszínpadon és kamarában, gyerekeknek és felnőtteknek, zenés és még zenésebb előadásokat plusz egy szilveszteri műsort.

Nyíregyházán tizennégy bemutatót tartottak, az előző évadról átkerült tíz produkció. Kivételes eset volt, járványügyi vis maior, de enélkül is meglehetősen nagy repertoárról beszélünk. Nem azonos arányban játszották ezeket az előadásokat: ahogy az ebben a szezonban országszerte általános tendenciaként megfigyelhető volt, a stabil(abb) közönségérdeklődést kiváltó szórakoztató, eszképista műveket tűzték többször műsorra. A Móricz Zsigmond Színházban a Covid előtti években tartósan 100 ezer fölött volt a nézőszám, a 2021/22-es évadban kb. 79 ezren látták az előadásokat, és a bérletesek száma is jóval elmaradt a járványt megelőző évi adatoktól.[2]

Így neveld a nézőidet

Nyíregyházán nincs bábszínház. A színház szélesre tárta az életkori ollót, és már a nagyobbacska óvodásokkal is foglalkozik, nem csupán az alsó tagozatosokkal és a kiskamaszokkal. Több évadon átívelő tapasztalatom, hogy bár törekszenek a zenés produkciókra, a legtöbb városi színházzal ellentétben mégsem A dzsungel könyve, a Valahol Európában, a Légy jó mindhalálig és A Pál utcai fiúk rotációja jelenti a kínálatot. Ami még szembetűnőbb: nem kizárólag a társulat fiatal és/vagy mellőzött idősebb tagjaira osztják ki ezeket a darabokat amolyan előadásszám-teljesítő penzumként. Nyíregyházán e tekintetben közteherviselés van, ami kiegyenlített minőséget eredményez.

A 2021/22-es évadban a Művész Stúdióban három előadásos ovisbérletet hirdettek. Ebben szerepelt a visszajáró vendég Ziránó Színház előadása Mosonyi Alíz Szekrénymeséiből, a ziránós Varga Péter nyíregyházi színészekkel vitte színre Veres András meséjét, A púpos lovacskát, Sediánszky Nóra pedig adaptálta és megrendezte – az előadásba az eredeti szerzőpároshoz hűen a zenét és a táncot is integráló – A fából faragott királyfit. A nagyszínpadon a gyermekbérletben két előadást játszottak: a Dargay-rajzfilmtől erősebben ihletett, de a Jókai-kisregényt sem feledő Szaffit, amelyet Horváth Illés rendezéséhez szintén Sediánszky Nóra írt színpadra, valamint A csillagszemű juhászt Szálinger Balázs változatában, Vidovszky György rendezésében. Életkorilag ezt a két összeállítást teljesen rendben levőnek tartom.

A nagyszínpadon volt még egy ifjúsági bérlet is, amely, gyanítom, felsősöknek szólt. Érzésem szerint a Szaffi ennek a korosztálynak izgalomban, sztoriban, poénban, zenében, vizuálisan már kevés, az egyébként remek Idétlen időkignek viszont problémafelvetésében semmi köze a kiskamaszokhoz. Ezzel Nyíregyháza követi a legtöbb városi színház műsorpolitikáját, mint ahogy abban is, hogy a középiskolásoknak szóló bérletben a kötelező olvasmány kategórián túl kizárólag „felnőttelőadások” szerepelnek, a 14–18 éveseknek életkorilag releváns, a nézővel valódi viszonyba lépő történetek hiányoznak.

Stúdióbeli bónusz volt az évadban az Alszanak a halak?, ami nem kevés rizikóval járó vállalás. Jens Raschke alapvetően kiskamaszoknak szóló darabja arról mesél, hogy egy tízéves kislány hogyan dolgozza fel rákban hatévesen meghalt öccse elvesztését, s hogy ezen felül még nehezített legyen a pálya: műfaját tekintve monodráma. A választás annak ellenére, hogy nem zenés mesejáték, mint az előbb felsoroltak, minden tekintetben telitalálat. A rendező, Pregitzer Fruzsina és az előadó, Fridrik Noémi rendkívüli érzékenységgel közelítettek az alapanyaghoz, a témát nem könnyítették el, ugyanakkor az előadást áthatja az emberismeret, az életszeretet és a derű. Azt viszont nagyon pontosan érezték, hogy ez az előadás némi előkészítést kíván. Jó érzékkel tetettek be egy tévét a Művész Stúdió előterébe, amelyen diszkrét hangerővel, végtelenítve ment egy rövidke film, benne szakértők beszéltek a halálról, az elengedésről.

Valószínűleg nem független ez attól sem, hogy a színházban 2011 óta működik színházi nevelési program. Ennek fókuszában a megyére jellemző kulturális esélyegyenlőtlenség áll, amelyet erősen árnyalnak a regionális különbségek, így nem csupán korosztályosan, de módszertanilag is differenciált kínálatra van szükség. A programot Tanyik Zsófia fogja össze, a társulat több tagja, köztük Illyés Ákos, Jenei Judit, Kuthy Patrícia évek óta részt vesz benne. A fő cél a színházra nevelés, a színházra szocializálás, aminek része például az óvodákban a jelmezes játék, a középiskolásoknak a Kurázsi mama és gyermekei előadása előtt tantermi felkészítő és feldolgozó óra, az érettségi előtt állóknak a szóbeli megnyilvánulást segítendő beszédtechnikai foglalkozás. Színházpedagógiai szakvégzettséggel rendelkező művész nincs a társulatban. A színház tájékoztatása szerint a projekt az elmúlt évben tizenhárom intézményt (három nyíregyházi és nyolc megyei középfokú oktatási intézményt, valamint két óvodát), mintegy hétszáz gyereket ért el.[3]

A nézőszocializációhoz tartozik – bár nem elsősorban a fiatal közönség színházra szoktatása szempontjából – két nagy hagyományú fesztivál. A 2022-ben huszonegyedik alkalommal megrendezett, „a vidámság és derű országos seregszemléjeként” definiált VIDOR, amely a könnyű műfajra koncentrálva, a színházi mellett zenei fókuszával játszik komoly szerepet a város kulturális életében. A rendre augusztus utolsó és szeptember első napjaiban sorra kerülő rendezvény amellett, hogy országos ismertségű művészeket visz Nyíregyházára, akár arra is lehetőséget teremt, hogy a fesztivál versenyelőadásait a közönség mintegy benchmarkként nézze a helyi produkciókhoz és színészekhez képest (akik ebben az összemérésben, szögezzük le, igen jól teljesítenek). Az egytagozatú színház fontos vállalása, hogy 2003 óta minden év februárjában otthont ad a Táncfarsangnak, amely évről évre széles spektrumból kínál ízelítőt.

A közösség példás történetei

A 2021/22-es évad nem gyerekrepertoárja ígéretes elegy, egyszerre képviseli a már emlegetett állandóságot és jelöl ki egy új, másféle témákra koncentráló irányt. A Szente Vajk-féle szakszerűség az általa íróként jegyzett Legénybúcsúval tért vissza többedik alkalommal a Móricz Zsigmond Színház nagyszínpadára, a színrevitelt ezúttal rendezőként Nagy Sándor jegyezte, aki a budapesti játékszínbeli ősbemutatóban játszott. Az előző évadból átkerült az Édes Charity, amely Magyarországon a zenés műfajban témája, ismertsége, visszafogottabb slágeressége – megkockáztatom, másfél ilyen szám ha van benne, a Big Spender és a The Rhythm of Life – miatt nem tekinthető biztonsági választásnak, majd következett a felhőtlen szórakoztató vonulatba szintén csak részben passzoló Idétlen időkig, Danny Rubin és Tim Minchin musicaljének magyarországi bemutatója.

Bár vannak körök, ahol az Idétlen időkig című filmet komoly kultusz övezi, nem vagyok benne biztos, hogy ezekből a rajongói klubokból Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében sok lenne. Talán az ismeretlenség miatt fogadta némi hűvös értetlenség az első jelenet többszöri ismétlését. (A történet arról szól, hogy televíziós időjós főhősünk Amerika egyik világvégi kisvárosában, a háta közepére nem kívánva a kiküldetést, időhurokba kerül. Ebből próbál kievickélni, kétségbeesésében egészen addig jutva, hogy inkább végezne magával, csak szűnjön meg az átok.) A nézőtéri oldódásnak nem csupán a gumiarcú, neurotikus – bónuszként: énekelni is tudó – komikus zsánerét tökéletesen hozó Gulácsi Tamás az oka, hanem az is, hogy az abszurd vígjáték derűsebb kicsengést kapott, és az alapművekből hiányzó drámaisággal töltötték meg. Személyiségfejlődéssel tették hitelesebbé a férfi főszereplő, Phil karakterét, önreflexióval erősítették meg a női főszereplőt, Ritát. Arra is ügyeltek, hogy a meglehetősen nagy számú közreműködői gárda ne csupán tömeget képezve, staffázsként legyen a színpadon: a színpadi kisváros lakói egyénített sztorit és arcot kaptak, amihez jelentős mértékben járult hozzá Barta Viktória karakteres koreográfiája.

A nyíregyházi zenés előadásokat muzikális és jó mozgású társulat prezentálja. Erről a Duna Televízió jóvoltából ország-világ meggyőződhetett, ugyanis innen közvetítették a szilveszteri műsort. Horváth Illés rendezte az óévbúcsúztatót, amelyhez finoman és okosan merített a 2010-es évek első felében Neil Patrick Harris által vezetett Tony- és Emmy-gálákból. A színház aktuális zenés repertoárját néhány klasszikus operettszámmal kiegészítő műsorban a szűkös műfaji korlátokon belül a korszerűségre és a lehetséges legnagyobb szabásra törekedtek. A feladatot a társulat sikerrel abszolválta.

Krimiből három volt repertoáron. A Várj, míg sötét leszt Mészáros Tibor, a Váratlan vendéget Guelmino Sándor rendezésében játszották. Műsoron maradt egy ősbemutató is: az előző évad végéről áthozott Bogáncsvirág, amelynek író-rendezője, Göttinger Pál a társulat mellett az ún. ír drámák ismerője is. Göttinger „képzeletbeli ír darabja” nem stílus- vagy ujjgyakorlat, hanem adott színészeknek jó érzékkel személyre szabott kihívást és játéklehetőséget kínáló dráma. Egy eldugott, északnyugati szigeten napjainkban játszódik a történet, amelyben egy fiatal lány próbálja felfejteni, hogyan haltak meg a szülei. A modern külvilágból érkezik egy aprócska, alig megközelíthető, emiatt egyre fogyó közösségbe – elég hozzá az ember egy keze, hogy megszámolja a sziget lakóit –, amely a saját ritmusa és rítusai szerint éli a maga életét. A darab az alkoholizmustól a jövőtlenségig olyan problémákat is érint, amelyek akár az északkelet-magyarországi kisfalvakéival is párhuzamba állíthatók, de a szociografikus olvasat elhagyható, a sztori megmarad ismerősségében is távoli mesének, már csak azért is, mert a szerző erősebben koncentrál az örökölt sors és a traumaláncolat megszakíthatóságának kérdésére. Nagyvonalú volt a színház ajánlata az író-rendezőnek, aki mindkét minőségében érezhető empátiával készítette el a Bogáncsvirágot. Nincsenek az előadásban hókuszpókuszok, a lassú folyású, régimódi krimi az elvárt fordulatok mellett a színészekre, különösen Tóth Károly történet- és előadásvivő erejére épül.

Bármennyire is távol áll egymástól az Édes Charity, az Idétlen időkig és a Bogáncsvirág világa, mindegyik történet kicsi, zárt, társadalmilag vagy földrajzilag periférián levő közösségekről, egymáshoz lazábban vagy szorosabban kapcsolódó, egymásba kapaszkodó, egybefonódott sorsú emberekről szól. Bár egyik sem a helyi identitásra épít, a szórakoztató, a hétköznapoktól elringató faktoron túl mégiscsak azt artikulálják, hogy szükség van a közösségekre.

Morális sorvezetők

Horváth Illés nemegyszer vizsgálta már a hatalom birtoklásának kérdéseit, a zsarnokság elleni harc módjait és kimenetelének lehetőségeit tőlünk távoli időben játszódó kortárs magyar drámán keresztül. Ezúttal Tasnádi István Kleist-átiratát, a Közellenséget választotta. A Krúdy Kamarában élt a szerző által felkínált varietéformával és a parabolajelleggel. Nem a történelmi időbe helyezte a „zenés bosszúhadjáratot”, az előadás azonban vállalt anakronizmusaival együtt is mentes maradt a jelent célba vevő kiszólásoktól. Paradox módon épp amiatt, hogy megmaradt a Kolhaas-történet általános érvénye, a rendező erősebb bevonódást kínált a nézőknek.

Az absztrakt fogalmazás és az érzékiség – ami a Kanca és a Csődör, illetve Kolhaas és Lisbeth kapcsolatára, illetve a nyikhaj Tronkai Vencelre és hozzá hasonlóan amorális udvartartására más-más módon és előjellel jellemző – pontos egyensúlyban van a színpadon. A stilizált díszletben és mozgásvilágban a színészi játék egyfajta naiv ösztönösséggel mutatja meg a jól-rosszul működő, de kizárólag belső morális iránytű által irányított karaktereket. Egy érdekességet jegyezhetünk fel az előadás kapcsán: Kallheimet Széles Zita alakította. A nemváltás annak, aki a darabot nem ismeri, fel sem tűnt, a döntés érvényességét a színészi képesség motiválta, de olvashatjuk úgy is, hogy a karakter egyetemessége kapott ezzel hangsúlyt.

Viktor Pelevin tudományos-fantasztikus groteszkjével, A rovarok életével – amelyre megkockáztatom a szürreális és/vagy a mágikus realista, sőt akár a szatirikus allegória megjelölést is – debütált a Móricz Zsigmond Színházban Kovács D. Dániel. Végtelenül kiábrándult a pelevini társadalomkép, igaz, a keserűségnek erről a pontjáról nézve végtelenül szórakoztató is. Ebben a különös, krími állatmese-univerzumban legyek, hangyák, szentjánosbogarak, lepkék, csótányok élnek, ám ahogy Pelevin, úgy Kovács D. Dániel is elbizonytalanítja a nézőt, hogy nem saját emberi világunkat látjuk-e szokatlan perspektívából. A moralizálástól mentes, hallucinatív trip minden átmenet és magyarázat nélküli metamorfózisokkal játszik ide-oda emberi és antopomorf között, szándékoltan billegtetve az előadás világát realitás és álom határán. Érzésem szerint ez volt a nyíregyházi nézők számára a leginkább komfortzónán kívüli előadás, mintha Bodó Viktor M vagy mégsemjének szelleme segítette volna az alkotókat. A kamaraszínházi őrületben a társulat és vendégei ensemble-ként vettek részt, közülük Szabó Márta és Széles Zita értették leginkább a hiperrealizmus, a parodisztikus semmitmondás és az elemelt – de nem stilizált – elegyéből táplálkozó komplex játéknyelvet.

A rovarok élete, r.: Kovács D. Dániel. Fotó: Juhász Éva

Idén a nagyszínpadra egy klasszikus jutott, a Kurázsi mama és gyermekei. A Brecht-darabot a Nyíregyházára tíz éve kisebb-nagyobb rendszerességgel visszajáró Keresztes Attila rendezte. A bemutató 2021 októberében volt, az előadás alá 2022. február 24. után akaratlanul is bekúsztak a mindennapok. A Nyíregyházához képest szó szerint is a szomszédban zajló háború árnyékában protest songként kellett volna megszólalni minden dalnak, ehelyett csupán egy-egy mondat vagy helyzet kapott erősebb relevanciát.

Brecht megmutatja, hogyan dehumanizál a túlélési ösztön, de melléteszi kontrasztként azt is, akiből kiölhetetlen az emberség és az áldozatkészség. Keresztes Attila túl sokáig és túl hosszan koncentrál az előbbire, nem fokozza, hanem a kezdettől ugyanazzal az erővel, ugyanazzal a feltartott ujjú, illusztratív didaxissal ismétli az elrettentő példát. A komort nyomasztóval, a kiúttalant reménytelennel ábrázolja, aminek egyenes következménye, hogy a néző egyre inkább eltartja magától a történetet, szaturálódik a világával, végül teljességgel érzéketlenné válik rá. Nem feltételezem, hogy Keresztes Attila azt szerette volna leképezni, hogyan tapadtunk rá kezdetben a percről percre tudósításokra és az Ukrajnából érkező hírekre, mára pedig maximum az atomerőművet érintő cikkek címét olvassuk el. Nem hiszem, hogy az immunissá válás potenciális folyamatával akart szembesíteni. Elszalasztott lehetőségnek tartom az előadást, már csak azért is, mert a színlapon, sőt a színpadon is abszolút ideális a szereposztás, különösen Pregitzer Fruzsina a címszerepben, Kosik Anita pedig mint a néma Kattrin. De a rendező részéről hiányoznak az árnyalatok. Mindenkire ugyanolyan menthetetlenül rávetül a közönségesség, mindenki ugyanazt képviseli, hiába világlanak ki a mocskosra festett arcokból a szemek, a tekintetek hidegen, titoktalanul égnek.

Családtörténetek

Talán még soha nem hangzottak ennyire erősen és tragikusan a fák kivágását emlegető mondatok, ám az elárverezett birtokot nem lélektelen nyerészkedésből áldozza be, és osztatja fel a nagy haszon reményében nyaralóparcellákra Lopahin. Törekvő, igyekvő, a rangban fölötte állóknak akar bizonyítani ez férfi, aki mintha a múlt démonai elől menekülne. A letarolt cseresznyéskert az ő terápiája, ezzel felejtené a traumákat. Tünetileg másképp kezeli magát, de valójában ugyanezt a menekülő életstratégiát követi Ranyevszkaja is. Czukor Balázs ugyanakkor nem a kapitalizmus- és életvitel-kritika, hanem az identitáskeresés és az önazonosság lehetséges megtalálása köré rendezte a Cseresznyéskertet a Krúdy Kamarában.

A hazaérkezés ünnepi feketéje a kertet, múltat gyászoló árnyalatot kap, de az elutazásra felöltött fehér sem a reményteli újrakezdés színe. Egy hosszú asztal és egy régi szekrény a díszlet, az üvegajtón túli kilátás valójában a házbelső, s ahogy nem tudni, hol a színpad, kint-e vagy bent, a nyugalom és a lassúság is csak látszólagos, az elfojtásokat palástolja. Mindenki kétségbeesetten keresi a kapaszkodót a gyökértelenségben – pénzzel, munkával, szerelemmel, szexszel, infantilizmussal, de valahogy soha nem a megfelelő helyen és emberrel –, és senki sem képes szembenézni a helyzetével. A már-már hisztérikusan őszinte kitöréseknek nincs következménye, a megnyugtató élethazugság maszkja hamar visszakerül. A dolgozás a magunkon való munkát is jelenti, ebben az előadásban a belső bizonytalanság a cselekvésképtelenség és a rossz döntések oka. Rátétektől mentes, sűrű előadás érzékeny alakításokkal.

Az Augusztus Oklahomában nagy megbecsülésnek örvend a magyar színházakban (is), hiszen közel egyenrangú szerepeket biztosít hét színésznőnek. (Játszanak benne férfiak is, de ők itt nem vihetik a prímet.) Nyíregyházán erős a női szakasz, így kerülhetett elő Tracy Letts darabja, ami, ha szigorúan vesszük, eggyel növeli a színre vitt krimik számát. Az íróiskolákban hitelesített recept szerint sűrűlnek az elhallgatások, családi titkok, a szerző példaszerűen alkalmazta mindazt, amit a görög drámák, Csehov, Albee, O’Neill, Tennessee Williams darabjai és a déli családregények tanulmányozásával elsajátított, a dramaturgiai fordulatok menetrendszerűen érkeznek. Mégsem tud arról meggyőzni, hogy elég érdekesség, változatosság és mélység van a karakterekben. Archetípusok, akik híján vannak a formátumnak, szörnyetegségüket kiszívta az Osage County-i nap. Ha túl komolyan veszik őket a színészek és a rendezők, az előadás átmegy szépelgésbe, és egyértelművé válik, itt bizony a szituációk és a figurák is híján vannak az árnyalatoknak és a dinamikának. Ne kerülgessük tovább: virtigli giccses melodráma az Augusztus Oklahomában. Nyíregyházán viszont rendet vágtak ebben az érzelmi zűrzavarban, és képesek voltak humorral, és ami még fontosabb: távolságtartással tekinteni az alapanyagra, ami azonnal megteremtette a drámai feszültséget. Szikszai Rémusz – szintén visszatérő rendező – vezetésével a tizenhárom önreflexiótól sem mentes színész nem vette a megérdemeltnél komolyabban a darabot. Nem emeltek ki párhuzamokat – a The Tiger Lillies aláfestőként használt zenéjével távolítottak a széteső család tagjaitól és problémáitól, miközben a dalok szövegével paradox módon megvastagítottak motívumokat –, és ettől a demisztifikálástól, a súlytalanítástól azonnal komolyan vehetővé vált a történet.

A csillagszemű juhász, r.: Vidovszky György. Fotó: Trifonov Éva

Otthonosság és egyensúly

Nyíregyháza földrajzi helyzetéből következik, hogy kevés a fiatal alkotó. Ténai Petra 2020-ban, egy évvel később Jenővári Miklós, illetve szakmai gyakorlata után Staub Viktória szerződött ide. A 2021/22-es évadban hat kaposvári színészhallgató kapott lehetőséget, akiket helyzetbe hoztak a Szaffiban. Majd Kovács Vecei Fanni a Közelleneség Kancájaként, Tar Dániel a Bogáncsvirág Normanjeként, Tary Patrícia a Cseresznyéskert Ányájaként, Urbán-Szabó Fanni az Idétlen időkig női főszerepében bizonyíthatott. Hozzájuk képest nehezebb dolga volt Simó Koppánynak és Szeri Martinnak, ők kisebb epizódszerepekhez jutottak, amelyek közül A csillagszemű juhász két Darabontjában volt megmutatkozásra elég mozgásterük. Az egyetemistákon kívül általában ritkán érkeznek ide vendégek. Az évadban Zakariás Máté három, Géczi Zoltán két, Kaszás Mihály, Tenki Dalma és a korábban tag Martinkovics Máté egy-egy szerepre szerződtek. Közülük főszerepre Zakariás Mátét (A csillagszemű juhász) és Géczi Zoltánt (Közellenség) hívták.

Fizikailag és színészileg is jó karban van a társulat érett és a középkorosztályba tartozó, illetve a harminc közepi generációt képviselő magja (Horváth László Attila, Horváth Margit, Pregitzer Fruzsina, Szabó Márta, Széles Zita, Tóth Károly; Fridrik Noémi, Gulácsi Tamás, Illyés Ákos, Kosik Anita, Kuthy Patrícia, Nagyidai Gergő, Rák Zoltán). A vezető művészek és a kiegészítő szerepeket játszók is sokféle karakterűek és alkatúak, ám következetesen és arányosan, évadonként két-három jelentős feladattal terhelődnek. Többségük itt kezdte a pályát, színvonalas munkájuk alapja az egy vagy több évtizedes összecsiszoltság, a kialakult közös nyelv. Biztos ízléssel dolgoznak, ahogy azonban a repertoár tematikailag óvatos, nem elsősorban a körülöttünk aktuálisan zajló világra reflektáló, társadalmi kérdéseket vizsgáló, nem a színházi fogalmazásmód újragondolásáról szól, úgy eszközeiket tekintve ők is – ki szűkebben, ki meg tágabban, de – komfortzónán belül maradnak.

Elkezdtem visszakeresni az emlékeimben az első nyíregyházi előadásélményeimet, a pontosításban pedig az OSZMI Színházi adattára és az Arcanum segített. A Ványa bácsit, a Halleluját, A mandátumot, a Harlekin millióit, az Őrült nők ketrecét budapesti vendégjátékon, stúdiószínházi fesztiválon, Vidéki Színházak Találkozóján láttam, belőlük érzetek, képek, jelenetek maradtak meg: Csoma Judit, Szabó Márta, Kerekes László, Gazsó György ezeknek a villanásoknak a szereplői. Nyíregyházára a 2005/06-os évadban kezdtem járni, és akkor hat előadást láttam. Azóta követem több-kevesebb rendszerességgel, évadonként átlagosan három-négy előadással, az itt folyó munkát.

Ez azt jelenti, hogy a 2021/22-es évadban huszonnyolc tagú társulat harmadával 15-20 éves színpadi ismeretséget ápolok, a másik harmadot kitevő harmincas, kora negyvenes generáció pályájának alakulását a kezdetektől kísérem. És miközben történtek-történnek változások – mint mindenhol máshol, itt is a fiataloknál, a mindenkori egyetemistáknál érzékelhető magasabb fluktuáció –, mégis az állandóság jut először eszembe a nyíregyházi színházról. Ez a stabilitáson és az összeszokottságon túl azt is jelenti, hogy a társulat szaktudással, megbízható színvonalon teljesíti vállalásait. Ezek – egyébként hagyományosan – híján vannak a közéleti reflexiónak, nem kacsintanak ki, az általánosságoktól az aktuális és/vagy konkrétumok felé nem mozdulnak el, de biztosítják a minőségi kikapcsolódást, és próbálják fenntartani azt, amit általános polgári műveltségnek mondtak egykor. És ez, szögezzük le, manapság nem kevés.

 

[1] „Történelmi évadot zártak”, https://www.moriczszinhaz.hu/hirek/tortenelmi-evadot-zartak (hozzáférés: 2022. július 15.)
[2] Uo.
[3] A tájékoztatásért köszönet Tanyik Zsófia művészeti titkárnak.

 

Facebook Comments