Martin McDonagh 1993-ben írta Az inishmore-i hadnagyot, amelynek főszereplője, Padraic, az ír függetlenségért harcoló kora huszonéves, aki annyira zakkant, hogy még az IRA se vállalja be. (De a vele nagyjából egykorú haverjai se sokkal jobbak.) A megoldás ilyen esetben egy még radikálisabb eszközöket használó csoporthoz csatlakozás, aztán ha ott is ideológiai ellentétek merülnek föl, jöhetnek az egyre szakadárabb, következésképp egyre kisebb szervezettek. (Ennek röhejességét ha máshonnan nem, a Brian életéből biztosan ismerjük.) Ha a fotelforradalmárság helyett tettekkel bizonyító Padraic mindeközben fanatikus macskatulajdonos is, az a tőle távol élő kis kedvenc váratlan és titokzatos halálakor nem a legideálisabb kombináció. Annyira nem, hogy eszünkbe sem jut, a gonosztevő is ember, inkább az állati ösztöneit emlegetjük, miközben azt látjuk, lemészárol négy embert és két macskát.

Fotók: Weöres Sándor Színház / Mészáros Zsolt

A legújabb kori ír történelem ezen időszakában – egy évvel a később ideiglenesnek bizonyult tűzszünet, és öt évvel a konszolidáció felé komoly lépést jelentő a nagypénteki egyezmény aláírása előtt – Észak-Írországot idiotisztikusan erőszakos nacionalistákkal színpadra vinni nem volt életbiztosítás, még egy Londonban született írnek sem. (Lehet, hogy helyesebb úgy: neki pláne nem.) A bemutatóra így aztán 2001-ig kellett várni, amit a National és a Royal Court visszautasítása után Royal Shakespeare Company Stratford-upon-Avonben vállalt be. (Különben meg a lehető legjobb helyen: a Titus Andronicusban is sprickol annyi vér és repül annyi levágott testrész, mint Az inishmore-i hadnagyban.) Visszhang volt, és nem csupán a ritkuló, ám meg nem szűnő robbantásoké, a téma miatt nem kicsi, ám ellentmondásos, épp úgy, ahogyan azt retrospektíve elképzeljük.

Nálunk veszélytelen volt a bemutató, gyorsan lett belőle magyar premier, mindjárt kettő: Alhangya címmel a Vígszínházban, Az inishmore-i hadnagy címmel Kaposváron. Azóta is hol így, hol úgy tűnik fel Hamvai Kornél szövegével a magyar színházakban (Upor Lászlóé a Pogánytánc kötetben olvasható); melléjük rögzítsünk még egy harmadik, csupán egyszer, Komáromban használt címverziót, a Macskabajt. Nem lett belőle olyan stabil repertoárdarab, mint a Leenane szépe, de ebben az állításban nincs értékítélet a McDonagh-életmű tekintetében, a többi darabjára ez ugyanúgy igaz. Jegyezzük meg, nemcsak felénk nincs agyonjátszva, bár az okokat természetesen másban kell keresni a csatornán innen és túl. Annak ellenére, hogy 2014-ben a The Daily Telegraph minden idők legjobb drámái szavazásán a top 15-be került – jelentsen ez bármit –, legutóbb, tizenévnyi szünet után, három éve vették elő a terror brutalitását szatirikusan ábrázoló darabot a West Enden, művészeti mellett üzleti alapon, lekopott politikai felhangokkal, hogy a közönség láthassa brillírozni a sorozatban nevet szerzett fiatal színészt.

Bár nem láttam a darab mindegyik magyar előadását, de azok alapján meg merem kockáztatni, a rendezői döntések alig számottevő kivétellel a kisrealizmus felé vitték a rémbohózatot. Szombathelyen Nagy Péter István is ezt az irányt választotta. Jeli Sára Luca díszletében a nagyvárost Inishmore fogja közre: balra egy Guinness-automata, közte a popular elektronics second hand cégtáblájú bolt, jobbra Donny, Padraic apjának lakása, utóbbiak részletgazdag, lepusztultságukban mégis bájos berendezéssel. A használtcikk-üzlet kirakatában levő tévék korabeli híradórészleteket, utcai harcokat, az egyik és a másik oldal demonstrációit, tárgyaló politikusokat mutatva kontextualizálnak. Amellett, hogy a történt térbeli és időbeli elhelyezését segíti az automatábóli történő vásárlás után ír szteppbe fogó, símaszkja, kombatruhája miatt nemtelen valaki, a nyitány azonnal megnyitja az irónia zárójelét.

A bolt zárt üvegajtaja mögött a pitiáner drogdíler James-t (Gyulai-Zékány István) próbálja jobb belátásra téríteni Padraic (Domokos Zsolt), hogy legalább a katolikus gyerekeket kímélje árujával. Meggyőzésének eszközei körömtépéstől mellbimbólevágásig egyneműségükben is változatosak. Az arcokat közelről, a már említett tévéképernyőkön látjuk, mintegy dogmásítva Tarantinót, a rendező kamerához való vonzódásáról ismét tanúbizonyságot téve. Ezt a sajátos idillt szakítja meg az utcai telefonkészülék csörgése, a vonal másik végén a távoli sziget, és egy rossz hír – a néző tudja: kegyes, a hírt adó szemszögéből kegyesnek gondolt hazugság –, Padraic Kistomi nevű macskájának gyengélkedése. Padraic összeomlik, a kezénél fogva fellógatott James pedig szenvedésből, halálfélelemből és könyörgésből együttérzésre vált, hiszen egyik macskamániás a másik macskamániáshoz még egy ilyen helyzetben is megértéssel közelít. Ez életmentőnek bizonyul, és mint kiderül, szintén hazugság.

McDonagh remek érzékkel találta meg az analógiát, és csúsztatta egymásba a macskák és az észak-ír függetlenség ügyét, hogy mindenféle szélsőségekről mutasson példázatot. Azokról, amelyekről nem lehet empátiával vagy minősítés nélkül beszélni. Arról a feltétel nélküli vakhitről, amelynek teljesen mindegy, mi a tárgya, jellemzője viszont az, hogy képviselői annyira ostobák, hogy a világ bonyolult kérdéseire nem tudnak maguk választ keresni, és csak felülről kapott, végletekig leegyszerűsített útmutatás alapján működnek. Az ideális zsoldosokról és öngyilkos merénylőkről, akik azért sincsenek tisztában tetteik súlyával, mert az érzelmi fejlődésben valahol az óvodás-kisiskolás szintjén maradtak.

McDonagh viszont nem kezd pozitivista moralizálásba, marad bornírt, úgyhogy simán lehet röhögni a wannabe terroristákon, akikre egyetlen komolyabb szervezet sem tart igényt, ezért maguknak alakítanak sejtet. A kilőtt szemű teheneken, a boksszal átfestett, majd rosszkor, rossz helyen levő, és ezért szomorú véget érő macskákon esik meg a szív, nem azokon, akik egymást lövik halomra. Akkor sem, ha azt az állatvédelem vagy a drogprevenció jegyében teszik, mert világértelmezésük igencsak sajátos.

Domokos Zsolt csupa ideg, csupa feszültség Padraic. Nincs egyetlen nyugodt mondata, mozdulata. Az egyik pillanatban esztelenül agresszív, a másik pillanatban esztelenül szentimentális. Mindkettő naivitásából táplálkozik, és bármelyiket kiválthatja belőle a haza is, a macska is. Remekül működik Szerémi Zoltán és Ujvári Bors bohóckettőse. A lepukkant, lelassult és lelustult Donny tökéletesen tisztában van fia gyenge pontjaival és őrültségeivel, számára Davey pótolja a nem közveszélyes gyereket. Utóbbi kap egy stigmát a hosszú haja miatt – találó a hollófekete, lenőtt focistafrizura paróka, amit Ujvári Bors hord –, ami dafke ellenállást szít benne, oda nem tartozását a moonwalkkal is mutatja. Az életen mélázó, érzelgéstől mentes furcsa páruk szavaiban bátor, sőt vakmerő, tetteiben viszont gyáva. Előbbi cinikus, utóbbi már csak életkora miatt is gyerekes. Ők még megijednek, ők azok, akik nem ölnek, ezért a többiek, akik viszont önként és lazán, lúzernek tartják őket. Pedig a terroristának lenni se életbiztosítás, ahogy a szerző által mellékelt ábra mutatja. Herman Flóra Mairedje agyatlanságban és macskamániában felér férfi- és harcosidoljához, elszántságban, agresszivitásban meg is haladja őt.

McDonagh-nál a terroristák nagyjából egykorúak, Szombathelyen viszont a melák Christyt, a mindenbe beleszóló Brendant és az infantilis Joeyt a középgenerációba tartozó Róbert Gábor, Némedi Árpád és Balogh János játsszák. (Róbert és Némedi nem első alkalommal.) Ettől a három figura kap egy újabb olvasatot: Padraic többre vitte náluk, ők egyszerű, provinciális szakadárok maradtak, a fiatalok mindenben meghaladták őket.

Tarantino- és McDonach-filmeken edződve a végletekig pörgetett brutalitás, a fröcskölő művér és az élet- (vagy inkább halott-)hű karok, lábak, illetve az abszurd események realisztikus játékmódja rendkívül szórakoztató előadást eredményeznek. Rémes a sztori, persze, de mégis bohózat. Azon ne gondolkozzunk, van-e ehhez közünk, vegyünk inkább példát a macskák öntörvényűségéről.

Mi? Martin McDonagh: Az inishmore-i hadnagy (Hamvai Kornél fordítása)
Hol? Weöres Sándor Színház, Márkus Emília-terem
Kik? Rendező: Nagy Péter István. Szereplők: Szerémi Zoltán (Donny), Ujvári Bors e. h. (Davey), Domokos Zsolt (Padraic), Herman Flóra (Mairead), Gyulai-Zékány István (James), Némedi Árpád (Brendan), Róbert Gábor (Christy), Balogh János (Joey). Fordító: Hamvai Kornél. Hamvai Kornél fordítása alapján a szövegkönyvet készítette: Tóth Réka Ágnes, Nagy Péter István. Dramaturg: Tóth Réka Ágnes. Jelmeztervező: Szabados Luca. Díszlettervező: Jeli Sára Luca. Koreográfus: Gyulai-Zékány István.

Facebook Comments