Prikazovics Júlia: Csillagos ötös
A kritikusok szeretnek kötözködni, ezért is színházi kritikus és nem színházi simogató a szakma neve, de van úgy, hogy az ember bármennyire próbálkozik, nem tud belekötni egy előadásba – ilyen a Katona legújabb sufnis bemutatója, a Sárszeg is.
Nem is tudom, kinek a munkáját dicsérjem elsőként, de talán kezdjük azokkal, akik Kosztolányi Aranysárkány című regénye alapján az előadás szövegkönyvét írták: Antal Bálint és Törley-Havas Sára kiváló munkát végzett, hiszen az alapműből csupán motívumokat kiragadva tűpontosan felépítették 2024 Sárszegét, ami egy minilenyomata a mai magyar oktatási rendszer számos aspektusának kezdve a tanárok (nem)megbecsültségétől a diákok jövővel kapcsolatos bizonytalanságán át egészen addig, hogy a gazdasági tényezők hogyan kúsznak be szinte észrevétlenül az iskola közegébe. Rendkívül kidolgozott, jól követhető, mégsem didaktikus kapcsolati hálót festenek fel, amiben – bár ennek maga Kosztolányi is mestere – a cselekedetek motivációja egy kis extra figyelemmel tökéletesen felfejthető.
Antal és Törley-Havas átirata talán azért is tud ekkora hatással lenni a nézőre, mert a nyelvezete friss, fiatalos; annak ellenére leképezi a mai 18-19 évesek nyelvhasználatát, hogy mentes a szlengtől. Elsőre ez talán nem tűnik annyira különösnek, de a szöveg így korosztálytól függetlenül mindenki számára érthetővé és élvezhetővé válhat – másként fogalmazva: a nyelvhasználat senkit nem rekeszt ki, így a középiskolások éppúgy élvezhetik, mint a mai szlenggel érthető módon hadilábon álló középkorúak vagy idősebbek; ilyen szempontból pedig rengeteget számít, hogy az alkotóknak erre is volt gondja. Fontos még kiemelni Törley-Havas Sára dramaturgi teljesítményét, hiszen a szöveg minden egyes szava a helyén van, illeszkedik a rendezői koncepcióhoz és az, hogy az előadás egy pillanatra sem ül le, szintén nagyban köszönhető a remek ritmusváltásoknak.
És ha már ritmus: Antal Bálint rendezése nem csak a szövegre támaszkodik. A mozgás, a gesztusok és elejtett pillantások éppen olyan fontos tényezők, s mindezek együtt adják a produkció kitűnő ritmusát. Ehhez hozzátartozik a közösen skandált és az egyénileg mondott szövegek váltakozása. Hogy ez stilizálttá teszi-e az előadást? Igen, azzá. Vagyis mesterkéltté? Nem. Akármennyire is az a trend manapság, hogy a színpadi szöveg legyen minél természetesebb, valósághűbb, mintha nem is színházban, hanem az életben lennénk, ami nem jelenti azt, hogy ma csak ilyen előadást lehet csinálni vagy hogy egy produkció csak ettől lehet fiatalos, ad absurdum kortárs.
Az alkotók kiválóan reagálnak arra a jelenségre is, hogy a fiatalabb generációknak sokkal több ingerre van szükségük mint a korábbiaknak, és ezek az ingerek akkor tudnak igazán hatni, ha különböző csatornákból érkeznek. Ez (is) lehetett az oka annak, hogy a rendező a mozgásra ilyen nagy hangsúlyt fektetett, legyen szó a már az ültetéskor zajló bemelegítésről, majd tornagyakorlatokról, esetleg táncról. Ebben pedig tökéletes partnerei voltak a Katona színészei, akik a lehető legtermészetesebben mesélnek a diákok jövőbeli terveiről, miközben békaugrásban haladnak végig a középre helyezett kispadon.
Szerencsére egyre több olyan produkció születik Magyarországon, amelyben nem cél egy adott szereplő kiemelése, hanem mindenki együtt, egyenrangúan dolgozik azért, hogy egy produkció megszülessen, s ehhez mindenki nagyjából ugyanazokat a feltételeket is kapja, tehát mindenkinek van lehetősége előtérben lenni vagy a háttérből figyelni és kommentálni az eseményeket. Utóbbi esetben gyakran a színészek egy-egy pillantással jelzik, hogy az általuk játszott szereplő éppen mit gondol az eseményekről – Tóth Zsófia ennek abszolút mestere. Amikor a néző már épp elkezdene azon gondolkodni, hogy mi lett az Ádám (Pásztor Dániel) és Fanni (Tóth Zsófia) közt az előadás elején említett vonzalommal, ő egy tizedmásodperc alatt, egyetlen szerelmes pillantással tudtunkra adja, hogy részéről ez a vonzalom még mindig fennáll – Pásztor viszont nem reagálja le, és tessék, máris tudjuk, hogy ez a szerelem bizony egyoldalú. Szintén emlékezetes jelenet Ádám pénzes vállalkozó apjával folytatott telefonbeszélgetése egy buli kellős közepén. Az apa szigorú szavait követve egyre hangosabban és hangosabban halljuk a technót, remekül leképezve az Ádám lelkében az adott pillanatban uralkodó káoszt (zene: Lelkes Botond). Egyik percben küzd a sírással, majd hirtelen elsötétül a tekintete. Hiába nem tudjuk, hogy épp mi zajlik a fejében, mimikája, pillantása, a fények és a zene összjátéka gyakorlatilag mindent elárul. Nem aggyal, lélekkel értjük meg őt – és tud-e ennél többet adni a színház?
Az Erős Hanna és Zatykó Borbála által tervezett látvány nemcsak (ki)szolgálja a produkciót, de plusz jelentést is ad neki. A fekete-fehér díszlet és jelmezek interakcióba lépnek a látottakkal, s elültetik a néző fejében a kérdést, hogy biztosan minden fekete-fehér-e a történetben. Érdekes megoldás, hogy a tanárok jelmeze kilóg ebből a kétpólusú világból: Rajkai Zoltán kék ingben, sötét zakóban és barna nadrágban a komolyság és a játékosság patikamérlegen kimért egyenlő arányú elegyével alakítja Novák Antalt, a látszólag szigorú, mégis csupaszív, de kissé idealizált, amolyan Mr. Keating es tanárt. Gloviczki Bernát szintén kék zakót, illetve napszemüveget vesz, mikor az új igazgatót játssza, s ez az átalakulás arra is remek példa, hogy milyen egyszerűen és természetesen csúszik át egyik jelenet a másikba az előadás egészében. Gloviczki is könnyen vált, kellő iróniával fordul Fóris igazgató karaktere felé, aki így – rendkívül ízlésesen – önmaga paródiájává válik.
Szívszorító jelenet, amikor az egyik tanítványa, Marci (Jakab Balázs) meglátogatja a lelkileg tönkrement (tönkretett…) Novákot. Jakab kamaszként sétál be a jelenetbe és felnőttként távozik. Hasonló nagy változást mutat meg Kanyó Kata az általa játszott Hannában. Kanyó nagy energiákkal dolgozik, benne van egy lázadó kamasz minden dühe, igazságérzete, szenvedélyessége, nyitottsága, jövő miatti aggódása, majd hirtelen felnövése. Az pedig, hogy ebben a felnövésben a Béres Bence játszotta Vince nem feltétlenül partnere, sokkal igazabbá és valóságosabbá teszi a mai társadalmi normák szerint meglehetősen korai terhesség történetét. Semmi cukormáz, semmi csoda.
Egy kis cukormáz azért mégis jut a végére, amikor Rajkai Zoltán a színpad közepén állva elmondja az előadásban korábban már elhangzó Harsány kiáltások tavaszi reggel című Kosztolányi-verset, de ez még jól is esik; a spenót után szívesen megesszük desszertként.
Mi? Sárszeg, Kosztolányi nyomán írta Antal Bálint és Törley-Havas Sára
Hol? Katona József Színház, Sufni
Kik? Szereplők: Rajkai Zoltán, Béres Bence, Gloviczki Bernát, Jakab Balázs, Kanyó Kata, Pásztor Dániel, Tóth Zsófia. Látvány: Erős Hanna, Zatykó Borbála. Dramaturg: Törley-Havas Sára. Zene: Lelkes Botond. Asszisztens: Hornung Gábor. Rendező: Antal Bálint.