A Szegedi Nemzeti Színház két őszi bemutatója első látásra mind műfaját, mind vélhető célját tekintve távol áll egymástól – mégsem nehéz hasonlóságokat találni köztük. Mindkettő szöveg- és színészcentrikus előadás – még ha az alapművek szövegéhez való viszonyuk eltérő is. És mindkettőben kulcsszerepet játszik az átváltozás. Igaz, az átváltozás gyökeresen más irányú a két esetben. Eliza, a virágáruslány legalább részben a saját akaratából avanzsál kikezdhetetlen úri dámává, míg Iván cárnak és Ivan Vasziljevics házfelügyelőnek eszük ágában sincs változni, a meghökkentő szerepcserére csupán a fránya időgép kényszeríti őket.

Iván, a rettentő. Fotók: Tari Róbert / Szegedi Nemzeti Színház

Utóbbi persze nem igazi változás. Az Iván, a rettentő egyik legfőbb humorforrását éppen az jelenti, hogy antihősei belülről nem alakulnak át, sőt, alkalmazkodni sincs kedvük a megváltozott körülményekhez. Bulgakov harmincas években játszódó szatírájában a szűkös körülmények között élő feltaláló, Tyimofejev időgépet készít, amelyet azonban még nem tud kellőképp kontrollálni. Egy váratlan incidenst követően a szerkentyű önállósítja magát, és a sztálini Moszkva lakói néhány évszázaddal korábbi, ám nem kevésbé véres korszakban találják magukat. Gondjaikat tetézi, hogy a Tyimofejev munkálkodását folyton-folyvást akadályozó, kis hatalmával agresszíven visszaélő, eltökélt bolsevik házfelügyelő a megszólalásig hasonlít Iván cárra. Az így kialakuló káosznak és a gép tökéletlenségének köszönhetően Ivan Vasziljevics és a besurranó tolvajként a történetbe keveredő Miloszlavszkij a XVI. században rekednek, míg a cár a sztálini Moszkvába teleportálódik. Mindez persze nem kevés további bonyodalmat okoz, ami jó lehetőséget teremt a szerzőnek arra, hogy a korabeli orosz társadalom számos, veszélyesen mulatságos alakját felvonultassa, hierarchikus viszonyait görbe tükörben ábrázolja és a történelmi allúzió segítségével a zsarnokság természetének ontologikus összetevőit is megmutassa.

A szegedi bemutató rendezője, Fábián Péter pedig úgy készítette el a saját színpadi változatát, hogy a mű cselekményét, szerkezetét, viszonyrendszerét nem (vagy csupán elenyésző mértékben) változtatta meg, magát a szöveget viszont alaposan átírta. A dialógusokról nem nehéz ráismerni Fábián Péter alkotói vénájára; alapvetően ugyanazokkal az eljárásokkal frissíti, alakítja át a bulgakovi szöveget, amelyeket korábban saját (illetve Benkó Bencével közösen írt) darabjaiban is alkalmazott. Megszámlálhatatlanul sok irodalmi idézet, eredeti kontextusából kimozdított verssor szerepel a szövegben, hol eredeti, szó szerinti formájában, hol többé-kevésbé kifordítva. Ezeknek egy része (mint a „Ha majd a bőség kosarából/Mindenki egyaránt vehet” kortalan és soha be nem teljesülő óhaja) szorosan kapcsolódik az alapmű mondandójához, de a többsége inkább a szituációk humorát gazdagító, sziporkázó geg. Szójátékok, módosított jelentésű szófordulatok mellett sok olyan bulgakovi motívum, történetcserép is felvonul, amely a szerző más műveihez kapcsolódik; A Mester és Margarita csak érintőlegesen idéződik meg, ám a Kutyaszív főszereplője, Gömböc önálló figuraként is megjelenik.

Mindemellett a szövegkönyv egyértelművé teszi azokat az aktuális áthallásokat, amelyeket az előadás felerősít. Az első felvonás kulcsjelenetében a szereplők egyszer csak a jelenben kötnek ki, bennünket, nézőket szólítanak meg, és persze eltérő reakciókat vált ki belőlük a tény, hogy a nagy Szovjetunió már nem létezik. De a kérdés, hogy akkor ugye már nem egy elmebeteg agresszor vezeti az országot, némi nézői kuncogás mellett a levegőben marad. Később megjelenik Vili bácsi, a grúz vendégmunkás, azaz a verhetetlen Sztálin-imitátor, aki nemcsak vérfagyasztó (humorú) beszélgetést folytat Iván cárral, de oly csókot is vált vele, mint a közelmúlt egyes kommunista vezetői. Az előadás végén pedig leveszi magáról a Sztálin-maszkot, hogy ama bizonyos mai vezetőt megidézve üljön le a tárgyalóasztalhoz, amelynek túlsó vége egyelőre üres. Azt már a nézőre bízzák, hogy kinek az érkezését is várjuk az üres helyre…

Iván, a rettentő

Talán a fentiekből is érezhető, hogy az előadás gegjei, játékötletei szervesen következnek a szövegből. Érvényes ez a felhangzó, a szovjet érát idéző, és tagadhatatlanul atmoszférateremtő erővel bíró dalokra is – nem csupán az olyan örök klasszikusokra, mint a Podmoszkovnije vecsera, hanem Alla Pugacsova slágereire, a Millió rózsaszálra, vagy a nálunk talán kevésbé ismert Arlekinóra, amelyet Gömböc előadásában hallgathatunk meg. Ami viszont hiányzik a produkcióból, az a verbális poénokat kiegészíteni vagy éppen helyettesíteni képes vizuális ötletek, gegek sora, amelyeknek alkalmazása nemcsak felgyorsíthatná a tempót, de talán alkalmat adhatna a szellemes, ám néha túlburjánzó, a játék előrehaladását lassító szövegpoénok ritkítására is. A látvány pragmatikus elgondoláson alapszik: Szabó Ferenc díszletében függöny választja el a különböző helyszíneket. Nem egészen az idősíkok szerint, mert ugyan a Tyimofejev körüli események a függöny előtt zajlanak, Iván cár pedig a függöny mögött-felett trónol, de ugyanezen a hátsó szinten jelenik meg Tyimofejev szomszédjának lakása. Jeli Sára Luca jelmezei a moszkvai sík szereplőin a fekete-fehér-szürke árnyalatait variálják, mintegy a rendszer kilátástalanságát szuggerálva, amivel éles ellentétet képeznek a cári viselet látványosabb, élénkebb színű darabjai. 

Ha a vizuális fantázia nem is, a színészi alakítások többnyire azért gondoskodnak arról, hogy a kisebb döccenők ellenére is szórakoztatóan, jó ütemben peregjen a játék. Gömöri Krisztián villámgyorsan alakul át hatalmaskodó házmesterből hatalmával gátlástalanul visszaélő cárrá, mindkét szerepben mindvégig mulatságos, de igazán emlékezetessé Ivan Vasziljevicset teszi azáltal, hogy a házmester-lélek mélyebb rétegeit is prezentálni tudja. Az ő karakterének vaskosabb humorát remekül egészíti ki Vicei Zsolt mindig talpra eső Miloszlavszkijának blazírtabb, intellektuálisabb humora és a Tyimofejev alakjában az életidegen, holdkóros értelmiségi karikatúráját megrajzoló Rédei Roland játéka. Szilágyi Annamária az erőteljes kontrasztra építve teremti meg a nyomasztóan közönséges, nagyhangú Házmesterné és a fenséges, szinte szürreális jelenségként előlépő Cárné egymást ellenpontozó karaktereit. Menczel Andrea (Zinaida) egyfajta kortalan művészi attitűdöt karikíroz, amely magánéleti pózzá válik, Kárász Zénó (Jakin) pedig a ragadozó természetű rendező alakját rajzolja el élesebben. Szegezdi Róbert (Spak) sajátos, egyedi humorral hozza színre a rendszer alig látható, ám alig nélkülözhető elemét, míg Poroszlay Kristóf több kisebb szerepe közül a Hadirokkant a leginkább emlékezetes, mintegy figyelmeztetve arra, hogy nem egészen vicc az, amin nevetünk. Turi Péter nemcsak bámulatos mozgáskultúrával játssza el Gömböcöt, de a bulgakovi kutyalelket is megmutatja. Jakab Tamás frenetikus humorú, de a nevetést torokra fagyasztó Sztálin-portréja pedig az előadás ikonikus képe marad.

My Fair Lady

A My Fair Lady természetesen másképpen színész- és szövegközpontú produkció, mint az Iván, a rettentő. Míg Fábián Péternél ennek alapjait a bulgakovi szöveg átírása, aktualizálása jelenti, addig a musicalt rendező Barnák Lászlónál az eredeti librettó és dalszövegek alapvetően tradicionális interpretálása. A szegedi My Fair Lady a műfaji hagyományokhoz precízen igazodó, azokat igényesen megvalósító előadás, amelynek alkotói nemcsak e keretekkel vannak tisztában, hanem azzal is, hogy mit bír el a műfaj, és hogyan tehető érdekessé és szerethetővé ez a mára kissé elnyűtt történet, amelynek sokszor hallott slágerei önálló életet is élnek, és amelynek az alapműtől – azaz G.B. Shaw Pygmalionjától – elütő happy endjét sokan, sokszor kritizálták. Barnák László rendezése nagy volumenű, azaz jelentős számú színpadi személyzetet (színészeket, kart, táncosokat) mozgató, igényes látványvilágú, a szó jó értelmében konzervatív produkció. Ugyanakkor nem próbál önmagán túlnőni, feleslegesen szemet kápráztatni, lehengerlően monumentális lenni. Hagyományos musical comedy-t látunk, a kortárs musical színjátszás divatos popos külsőségei nélkül, a mű megszólaltatásához szükséges nagy létszámú zenekarral. És a Szegedi Szimfonikus Zenekar sem harsog, nem nyomja el az énekeseket, akik maguk sem kívánják vokális képességeiket látványosan prezentálva túlságosan kiengedni a hangjukat. (A színészi hangok képzettsége és szépsége között persze mutatkozik némi különbség, de nincs olyan szereplő, akit vokális adottságai ne tennének alkalmassá a szerepre.) Hajdu Anita koreográfiája egyfelől igazán látványos tömegjeleneteket hoz létre (amivel nemcsak lendületessé, dinamikussá teszi a betétszámokat, de jelentőséget is ad a színpadi sokaságnak), másfelől helyenként szellemes ötleteket, néha akrobatikus elemeket hoz a játékba.  A látványvilág is illeszkedik a műfaji követelményekhez: Papp Janó rendkívül sokszínű jelmezei nemcsak az egyes karaktereket jelenítik meg találóan, de együttesen, a maguk sokféleségével szinte egy korszak szociális rétegzettségét is leképezik (és nemcsak maguk a ruhák, hanem a roppant változatos kiegészítők: kalapok, sálak, kendők, nyakkendők és nyakláncok is). Túri Erzsébet díszlete pedig nemcsak illúziókeltő, de mai rálátást, értelmezési síkot is hozzárendel a játékhoz. Higgins gondosan berendezett polgári lakása – melybe még az operettek egyik legfontosabb kellékének, a magas lépcsőnek a kicsinyített, kanyargós mása is belefér – ugyanis egyértelműen kalitkát formáz, érzékletesen jelezve azt a díszpinty szerepet, amelyet alkalmi tanárai-nevelői Elizának szánnak. S noha Barnák rendezése nem kívánja a műfaji határokat feszegetni vagy mai szempontból átértelmezni a történéseket, a színészi játék is érzékelteti e sajátos tanár-diák, férfi-nő kapcsolat érzéketlenségét, a férfiúi empátia teljes hiányát.

Annak persze, hogy az előadás következetesen hű az alapműhöz és annak világát autentikusan teremti meg a színpadon, természetes következménye, hogy a produkció is ott igazán erős és magával ragadó, ahol maga a musical is az: Eliza tanulási folyamatának megkezdésétől (vagyis attól a ponttól, amikor már többé-kevésbé túljutunk a rémes tájszólást elsődleges humorforrássá emelő kezdő jeleneteken) a lánynak a Higgins házából történő távozásáig. Noha én egyáltalán nem gondolom, hogy a My Fair Lady súlyos hibája volna az, hogy Shaw-tól elszakadva végül Eliza és Higgins egymásra találásával zárul – ha tetszik, ha nem, a zenés szórakoztató műfajoknak megvannak a maguk törvényei –, az tény, hogy a lány érthető távozása és kevéssé érthető visszatérése között eltelő időt a szerzőknek nem sikerült tartalmassá tenniük. Nemigen emlékszem olyan My Fair Lady-bemutatóra, amely ezen érdemben változtatott volna – Barnák László rendezése sem ilyen, így a vége felé ezúttal is óhatatlanul leül kicsit a játék. 

My Fair Lady

De mindaddig fokozatosan ível felfelé az előadás, amiben nemcsak a már említett, mértékadó és mértéktartó rendezői koncepciónak és a színvonalas látványtervezői, koreográfusi, zenekari teljesítményeknek, hanem a színészi alakításoknak is fontos része van. Fekete Patrícia Elizája a szokottnál is szutykosabb és érthetetlenebb beszédű virágáruslányból válik elragadó, arisztokratikus megjelenésű nővé. Meggyőzően, finom eszközökkel, szinte realisztikusan kidolgozva mutatja azt a folyamatot, ahogy a lány bizalma felébred Higgins iránt, majd szeretetté, ragaszkodássá változik, hogy aztán szembesülve a professzor kóros empátiahiányával, érzéketlenségével a távozás mellett döntsön. Emellett a dalokat klasszikus primadonnaként tolmácsolva a műfaji kívánalmaknak is maradéktalanul eleget tesz. Borovics Tamás magától értetődő természetességgel hozza Higgins nárcizmusát, összes rigolyáját, megcsontosodott önzését – nyilvánvalóvá téve, hogy a professzor reménytelen eset –, ám azt is hatásosan érzékelteti, ahogy a maga számára is érthetetlenül is beleszeret tanítványába, amit addig-addig igyekszik önmaga előtt is titkolni, míg csaknem késő lesz. Pálfi Zoltán Pickeringként nemcsak a Higgins kontrasztjaként funkcionáló jómodorú urat hozza precízen, de azt is sejteti, hogy ez a jó modor és kedvesség inkább csak külsőség; empátia dolgában az ezredes sem áll sokkal jobban a professzornál. Ottlik Ádám (Doolittle) nagy energiákat mozgósítva, színesen és a sok poénlehetőséget maximálisan kiaknázva, de minden fölösleges túlzástól óvakodva adja a darab klasszikus ziccerszerepét. Borsos Beáta nemcsak Pearce-né reflexióit, de Higgins iránti érzelmeit is pontosan közvetíti, Krausz Gergő pedig olyan éretlenül rajongó kamasznak láttatja Freddyt, ami kizárja, hogy Eliza valós alternatívának tekinthesse a fiút. Fekete Gizi súlyt tud adni Higginsné kevéssé hálás szerepének. S noha a további, kisebb epizódszerepek végképp nem mondhatók hálásnak, alakítóik ugyanazzal a szakszerű precizitással simulnak a játékba, mint a kar és a tánckar tagjai. A My Fair Lady valóban társulati teljesítmény; nem különleges, formabontó, műfaji kereteket feszegető vállalkozás, hanem formátumos, igényes, szórakoztató színház.  És ebben is hasonlít a maga módján szintén igen szórakoztató Iván, a rettentőre.

Mi? Mihail Bulgakov – Fábián Péter: Iván, a rettentő
Hol? Szegedi Nemzeti Színház
Kik? Fordította: Elbert János. Dramaturg: Gaál Anna. Díszlettervező: Szakács Ferenc. Jelmeztervező: Jeli Sára Luca. Zeneszerző: Vinnai András. Rendező: Fábián Péter. Szereplők: Gömöri Krisztián, Szilágyi Annamária, Vicei Zsolt, Rédei Roland, Menczel Andrea, Szegezdi Róbert, Kárász Zénó, Poroszlay Kristóf, Turi Péter, Jakab Tamás.
Mi? Alan Jay Lerner – Frederick Loewe: My Fair Lady
Hol? Szegedi Nemzeti Színház
Kik? Fordítók: G. Dénes György, Ungvári Tamás. Dramaturg: Varsányi Anna. Díszlettervező: Túri Erzsébet. Jelmeztervező: Papp Janó. Zenei vezető: Kardos Gábor. Koreográfus: Hajdu Anita. Énekmester: Vajda Júlia.  Rendező: Barnák László. Szereplők: Ács Petra/Fekete Patrícia, Borovics Tamás, Pálfi Zoltán, Ottlik Ádám/Szívós László, Fekete Gizi, Krausz Gergő/Polák Ferenc, Borsos Beáta/Csorba Kata, Molnár Erika, Rácz Tibor, Taletovics Milán, Bánvölgyi Tamás, László Gáspár, a Szegedi Szimfonikus Zenekar, a Szegedi Nemzeti Színház énekkara és tánckara.