Két nép-nemzet véres háborúja – egy fogoly hercegnő, aki rabtartójába szerelmes, egy ifjú hős, aki szerelme és kötelessége közt őrlődik – az isteni/vallási rend vasszigorának kitett lét. Jóllehet a Bajor Állami Operaház Aidájára és a Mainzi Állami Színház Idomeneójára való kritikusi kiruccanást nem a tematikus kapcsolatok követése ösztönözte (hanem az egyéni, zenerajongó preferenciák önkénye, illetve a megfizethetőség): de a két mű szüzséje az őket elválasztó évszázadnyi távolsággal és az alapvető műfaji stílusváltozások szakadékával együtt is legalább olyan hatásosan cseng egybe, mint amennyire fájóan aktuális.

Elīna Garanča, Erwin Schrott, Arsen Soghomonyan, Jelena Sztihyina és Köpeczi Sándor az Aidában, r.: Damiano Michieletto, Bajor Állami Operaház. Fotó: Geoffroy Schied

Damiano Michieletto Aidája 2023 májusában, Alexander Nerlich Idomeneója 2024 szeptemberében debütált. A műsorválasztás mindkét intézmény számára kellően profilba illő (s a négy-öt évre előre tervezett évadok korában bármennyire releváns is, nyilván nem egyszerűen az aktualizálás lehetőségéről szól). Az Aida megkerülhetetlen eleme egy, a münchenihez hasonló nagy repertoárszínház műsorának: egyszerre a rendelkezésre álló erőforrások bőségéből adódó lehetőség és reprezentációs kötelesség; Michieletto Christof Nel 2009-es rendezését váltotta, időszerű vérfrissítésként. A bajor gigásszal szemben a mainzi társulat szerény méretű (nem önálló operaház, hanem a helyi színház zenésszínházi „tagozata”), évadtervük azonban határozottan ambiciózus: a megbízható klasszikusok (Carmen és társai) mellett kevésbé ismert, elsősorban modern és kortárs művek sorát (Glass: Az Usher-ház vége, Venables: 4:48 Pszichózis, Honegger és Ibert: A sasfiók, valamint Udo Zimmermann a Scholl-testvérek történetét feldolgozó Fehér Rózsáját) játsszák – a két szélsőség közt pedig Offenbach Szép Helénáját és 2011 óta először Mozart korai remekművét, az Idomeneót.

Mindkét rendező értelmezésében a háborús trauma kérdése, az egyéni és a társadalmi sérülések-torzulások vizsgálata áll a középpontban. Az Aidában a háború a mindennapi életet meghatározó jelen, mely minden egyéni sorsra kihat, míg az Idomeneóban már a múlt: főszereplői annak a fiatal generációnak a tagjai, mely a trójai háborúnak nem aktív résztvevőjeként, csak elszenvedőjeként lép fel, egyszerre kell hadviselő szüleik örökségével megbirkózniuk és a jövőjükkel számot vetniük.

Michieletto olvasata lehántja az Aidáról az orientalista maskarádé álcáját, eloszlatja a nagyoperai honvédő háború dicsfényét, a hazafias vitézség ragyogását. Rendezésének meghatározó elemei a háborús láz tömegpszichózisa és a hadviselésben megnyomorodó katonák és civilek sorsa – a háború mindenkori árnyoldalai. Paolo Fantin díszlete a Nílus-part helyett szürke-fehér, kopár, szétlőtt tornaterembe kalauzol: itt húzódnak meg az egyiptomi polgárok és vezetőik egyaránt, halvány, szürke-barna ruháikban (Carla Teti jelmezterve) űzött árnyakként bolyongva a rideg térben.  A kietlenséget és a beteges, nyomott hangulatot végig hatásosan fokozza Alessandro Carletti kiváló világítástervezése (s annál meghatóbb a néhány pillanat, amikor meleg fény önti el a színpadot – például a Celeste Aida alatt). Üde színfoltot csak néhány, látomásként megjelenő alak ad: mindenekelőtt a boldog, ártatlan múltat képviselő, sárga ruhás kislány-Aida.

A rendezés azonban nem a múlt derűjét, hanem a jelen sivárságát viszi színre. Az etiópok betörését bejelentő hírnök karján takaróba csavart kis holttesttel lép be. Míg a pap helyett bőrkabátos, gengszter-szerű agitátorrá átvedlett Ramfis szítja a lesokkolt közösség harci kedvét, s mennydörög a kar háborút és az ellenség halálát követelő Guerra, guerra, morto allo stranierje, az egyetlen reflektor fénye nem az énekeseket, hanem az immáron a gyerekkoporsó mellett kuporgó, hangtalanul zokogó fiatal anyát világítja meg. A győztes nagyhatalom diadalmenete – a rendezés kulcsjelenete – Michieletto kezei közt az erőszak csonkoló–nyomorító hatásának sötét tablóképeivé válik: a vidáman zengő fanfárok hangja a mankóval, tolószékben, remegő tagokkal bevonuló katonák menetének szolgál aláfestésül, a kitüntetések átadása alatt levetített rövid videó (a rocafilm munkája) a hazatérő katonák merev, üres tekintetét, vérbe borult arcát, az őket kirobbanó örömmel üdvözlő civilek körébe való beilleszkedésre való képtelenségét mutatja. A pólóra–alsóneműre vetkőztetett etiópiai foglyok vállára Aida pokrócot merészel teríteni: az egyiptomiak jó része pillanatokon belül le is szaggatja azt róluk, még Ramfis hatékony közreműködése se kell ahhoz, hogy lincshangulat dúljon a színpadon. A felvonás végén (ahogy korábban a hadba vonulók isteni áldásért fohászkodó Nume custode e vindice kórusa alatt is) fekete pernye hull alá a győztesekre és legyőzöttekre egyaránt: a harmadik felvonásra már piramisként tornyosul az égő világ hamuja, maga alá temetve csaknem a teljes színpadot. A fináléban a színpad megemelésével és fenti lezárásával valóban sírkamra hatását kelti már ez a kietlen tér, látomásként jelenik meg Radamès előtt a menyasszonyi ruhát viselő Aida, boldogabb idők kísérteteivel együtt. A szerelmesek álomszerű utolsó találkozásánál még szívfájdítóbb a színpad előterében megtörten kuporgó, békéért könyörgő Amneris – kevésszer hathat ilyen felkavaróan az operát lezáró Pace t’imploro frázisa.

Elīna Garanča az Aidában, r.: Damiano Michieletto, Bajor Állami Operaház. Fotó: Geoffroy Schied

Azonban bármennyire is ügyesen, jó érzékkel dolgozza ki Michieletto a monumentális, megrázó színpadi képeket, koncepciója és kivitelezése is hagy maga után kívánnivalót. A háborúellenes–pacifista megközelítés kézenfekvően adott, időszerű, és tisztelendő. Michieletto szemléletmódja azonban, mely nem csak egy ellenségei által lerohant ország önvédelmére vetíti ki háborúkritikus mondanivalóját, de ezt az Ukrajnára tett egyértelmű áthallásokkal teszi (az első, gyermeki áldozat megjelenése 2023-ban még élesebb emlékként idézhette fel a nézőkben a Mariupol ostroma során meggyilkolt, 18 hónapos Kirill Jackóról készült kórházi képsorozatot), a béke helyett behódolást elváró pacifizmust látszik képviselni – szándékosan vagy sem. A tiszta esztétikai szempontoknál maradva pedig szembetűnő a színészvezetés alapvető hiánya, melynek következtében az aprólékosan felépített, lehengerlő erejű színpadi képek kellő drámai tartalom nélkül maradnak. Ez részben természetesen minden repertoárelőadás rákfenéje: a fellépők jó része először esik be a rendezésbe, a próbaidő minimális, a koncentrált felkészülést pedig a legrosszabb esetben tovább nyirbálják a párhuzamos elköteleződések. A végeredményt azonban nem szépíti: a rendezés jószerint csak fokozza a tablókban bővelkedő első két felvonás statikusságát, a harmadik és negyedik felvonások bensőséges, érzelmileg felfűtött jeleneteiben pedig magára hagyja a saját eszköztárukból dolgozva nem mindig boldoguló énekeseket.

Nehéz így megérteni például azt, hogy miért dobog két szív is Arsen Soghomonyan szürke, esetlen Radamèséért. Soghomonyan Giuseppe Giacominiéra hajazóan sötét, torokból képzett tenorjával vokálisan kellően harcias alkat, stabilan, dinamikai finomhangolások nélkül harsogja végig az operát, de sem a karizmatikus vezért, sem az érzékeny szerelmest nem képes értékelhetően megjeleníteni. (A gesztikus merevségből ugyan lehetne szcenikai erényt is faragni, de ehhez rendezői közreműködés, és nem csak játékmesteri polírozás lenne szükséges.) Meggyőzőbb Jelena Sztyihina Aidája: az orosz énekesnő játszotta a 2023-as premieren is a szerepet, magabiztosabban mozog a rendezés keretei közt; alakítása ha nem is kiemelkedően elmélyült, de érzékletes és szuggesztív. (Hogy még többre is lenne képes, azt Michielettóval való korábbi közös munkája, a vérfagyasztó 2021-es milánói Salomé bizonyítja.) Sztyihina kiejtésén (és általában: érthető szövegformálásán) lenne ugyan mit javítani, tiszta fényű, átható erejű s elképesztően lágy pianissimókra képes szopránja átragyog a rendezés kilátástalan sötétségén is. Riválisa Elīna Garanča Amnerise, az előadás éke, énekesek közt az egyetlen vérbeli színpadi lény. Persze maga a szerep is hálásabb a maga érzelmi szélsőségeivel, Garanča mindenesetre rutinból, zsigeri erővel játssza a hatalma tudatában magabiztos, gőgös, féltékenységében és kicsinyességében ugyanakkor mélyen emberi nagyasszony szerepét: Radamèsszel való konfrontációja, majd az ítélet-jelenet alatti fokozatos összeomlása az előadás legkiválóbb, vérfagyasztó erejű alakítása. Ugyanez mondható el énekesi teljesítményéről: a vokális anyag értő, kifinomult, és magabiztos megformálása a drámai szerepekhez való megkérdőjelezhetetlen affinitásáról tanúskodik. Nem bizonyul számomra hasonlóan lenyűgözőnek a 2015-ös cardiffi feltűnése óta nagy Verdi-bariton-reménységként számon tartott Amartuvshin Enkhbat: a voce ugyan szép, selymes, telt, és kellően sötét, de korántsem lehengerlő erejű, Amonasrójának megformálásában egy bizonyos fokú felületesség érződik. A premier óta a főpap szerepéről Egyiptom királyáéra váltó Köpeczi Sándor átható basszusával magabiztos, tiszteletre méltó alakítást nyújt, nem körözi le Erwin Schrott macsó külseje ellenére igen kulturált hangvételű Ramfise. Francesco Ivan Ciampa kiválóan egyensúlyoz grandiozitás és intimitás, sötét, lehengerlő hangorkánok és éteri, bensőséges pillanatok közt, a Bajor Állami Operaház zenekarát és kórusát csak dicséret érheti megrázó erejű előadásukért.

Vaszil Szolodkij Idomeneóban, r.: Alexander Nerlich, Mainzi Állami Színház. Fotó: Andreas Etter

Míg az Aida feltartóztathatatlanul halad a (Michieletto olvasatában egyetemes) katasztrófa felé, az Idomeneóban a szüzsét meghatározó tragédiák során túl felsejlik a traumák feldolgozásának és a megújulásnak a lehetősége is. Alexander Nerlich rendezését a trójai háború áldozatainak árnyai, a lemészárolt királyi család tagjai kísértik: Idomeneót gyilkosukként, Iliát az utolsó túlélőként; az anyagyilkos Elettrát fúriák veszik körül. A véres múlt terhével birkózó főszereplők között az egyetlen „tiszta” emberként jelenik meg Idamante. Az esetlen, jószívű tinédzserként fellépő herceg számára nem testhezálló az apai örökség – sem a túlméretezett egyenruha, sem a hadizsákmányként elhurcolt rabok, Trója „szerencsétlen maradéka”. Első államférfiúi tette a foglyok felszabadítása, mely nem csak személyes szimpátiáit, hanem – a rendezés fontos alapozó gesztusaként – népe akaratát is kifejezni látszik. A gyászos feketében megjelenő krétaiak békére vágynak: az azt biztosító Idamantét végig szeretettel veszik körül, a felszabadított trójaiakat örömmel üdvözlik, az ellenük felszólaló Elettrát látványos közutálattal fogadják.

Ebbe a boldogabb jövő küszöbén álló társadalomba érkezik vissza Idomeneo – felnyírt hajjal, összemázolt arccal, a háborúhoz szokott ember durvaságával, érzelmi kommunikációra képtelenül. Nerlich bevett nyomvonalakon haladó, pszichologizáló olvasata nem az érett–megfáradt, összeomlás szélén álló, neurotikus figurát rajzolja fel (vö. Richard Croft alakításával – láss csodát – Michieletto rendezésében): a szerepet éneklő, harmincas évei elején járó Vaszil Szolodkij szerencsétlen, űzött tekintetű Idomeneója az amerikai filmek jock-figuráira hajazó nyegle, bumfordi fiatalember, aki saját balsorsával küszködve sem fogja fel igazán, milyen mélyen roncsolta őt a háború, s eszköze sincs ezeknek a sebeknek a begyógyításához. Eskütétele, mely saját megmeneküléséért egy ismeretlen életét ajánlja fel, ebben az olvasatban a háborús létmódba való bezártságának lenyomata: ölj, vagy téged ölnek meg.

A következetes lélektani megközelítéssel ambivalens viszonyban áll az áldozati vérre szomjazó Neptun ábrázolása: a rendezésben sajátos keverék, Idomeneo doppelgängere/rossz szelleme (a szereposztás szerint „Idomeneo árnya”) és leküzdhetetlen, démoni erő elegye. Nem egyszerűen Idomeneo traumájának megtestesülése (noha a rendezés túlnyomóan erre mutat: tengeri szörny helyett a Neptun által mintegy zsinóron rángatott Idomeneo maga válik a Krétát fenyegető monstrummá), hanem teljes környezete felett is hatalommal bíró figura. Ez a hatalmi pozíció, valamint az „árny” az egész előadás során megfigyelhető, Idomeneo kiszolgáltatottságát a végletekig kiélvező kaján rosszindulata nehezen teszi érthetővé, hogy miért hatja meg a magát áldozatként önzetlenül felkínáló Idamante és Ilia példája, és miért engedi el az utolsó pillanatban az addig kínzott prédáját.

Ez a rendezés egyik neuralgikus pontja. A másik a szerepformálások elnagyoltsága. Az előadássorozat legvégére eljutva természetesen már nem olyan feszes a játék, mint hónapokkal előtte a bemutatón lehetett; a többnyire jó érzékkel, következetesen megrajzolt karakterek kivitelezése tendenciózusan sablonos gesztusrendszerrel történik, jelentősen tompítva az egyébként tiszteletreméltó rendezés minőségét.

Mert a néhány szükségtelen, esetlenül megoldott fordulattól (Arbace nehezen érthető puccskísérlete, Elettra öngyilkossága és bosszúszomjas árnyként való újraéledése, illetve a trójai árnyak nem túl fantáziadús mozgatása) eltekintve Nerlich rendezése tisztességes munka, jól átlátható konfliktusrendszerrel, ötletes szcenikával, ügyesen mozgatott kórussal. (Örülne az ember, ha csak ennyit el tudna mondani a Magyar Állami Operaház vonatkozó teljesítményéről.) Thea Hoffmann-Axthelm díszletterve remekül használja ki a színteret. Meghatározó eleme a színpadot három oldalról lezáró falak sora: teljesen leeresztve egy óceánjáró hajó fedélzetét idézik, fel-le mozgatásukkal pedig kaméleonszerűen alakul át a színpadkép – a királyi palota börtönszerű szobájává, kies tengerparttá, Idomeneo hánykolódó hajójává, a harmadik felvonásban egészen felemelve pedig templomszerű oszlopcsarnokká. A háttérben felállított kivetítőn füstpamacsok és felhők kavarognak változó megvilágításban (Frederik Wollek világításterve lényegre törő és drámai), egyszerű, de nagyszerű atmoszferikus látványelemként. Zana Bosnjak modern, visszafogottan stilizált jelmezeiben eklektikusan vegyül a katonai/kommandós uniformis a fantasy felé hajló vizuális elemekkel (Idomeneo és „árnya”), valamint a klasszicizáló kosztümre (Ilia, Elettra) visszautaló mintázatokkal.

Julietta Aleksanyan az Idomeneóban, r.: Alexander Nerlich, Mainzi Állami Színház. Fotó: Andreas Etter

A szereposztás egészében a mainzi társulat tagjaiból áll össze. Vaszil Szolodkij padlógázzal énekli végig az előadást: sötét, átható erejű lírai tenorja a fortéban van otthon, finomhangolásnak, árnyalásnak helye nincs, vokális és szcenikai megjelenítésében egyaránt drabális Idomeneót farag. Dicséretére váljék ugyanakkor, hogy nagyáriájának, a végzetes esküje miatt érzett keserű haragjának hangot adó  Fuor del marnak nyaktörő futamain nem átküzdi magát, hanem markáns rugalmassággal, kiemelkedően abszolválja azokat – nem várt öröm ez az este során.

A két fiatal szerelmes, Ilia és Idamante szerepében kiválóan teljesít Julietta Aleksanyan és Karina Repova, csengő, egészséges ifjú lírai hangokkal, kiforrott, intelligens szólamformálással, és – müncheni kollégáikkal ellentétben – tiszta és értő, minden szónak kellő drámai súlyt adó dikcióval. Számomra valahol – görög sorstragédia ide, Sturm und Drang viharjelenetek oda – azon áll vagy bukik egy Idomeneo, hogy az adott előadás képes-e kiállítani egy kedves, szerethető fiatal párt, a jövő letéteményeseit. Mainzban ez maradéktalanul teljesül. Aleksanyan Iliája önmarcangoló, elfojtott szerelemével küzdve is kemény, öntudatos lány: a Se il padre perdei csaknem megmosolyogtató vehemenciával elmondott szerelmi vallomását a távoli kedveshez már felszabadultan szóló Zeffiretti lusinghieri fénylő szárnyalása, és Repova Idamantéjával ragyogó összhangban előadott szerelmi kettőse koronázza meg. Repova tavalyi, lenyűgöző alakítása Weinberg Passagierinében volt részben az, ami az Idomeneo megnézésére ösztönzött. Noha a szopránba hajló szerep az énekesnőnek most érezhetően kicsit magasan fekszik, a vokális anyag kezelése érzékeny, árnyalt, kiváló stílusú; Idamantéja őszinte, gyerekes hevével végtelenül szerethető figura. A Passagierinben hasonlóan emlékezetes partnere, az érett szoprán szerepek mindenese Nadja Stefanoff: Elettrája a rendezésnek köszönhetően ritka antipatikus figura: egyszerre infantilis és forrongó fúria. Stefanoff kellően jó színész ahhoz, hogy Nerlich a szerepről alkotott, már-már karikaturisztikus elképzelését kiválóan megtestesítse, ugyanakkor jóval méltóságteljesebb alkat is, hogy érződjön: többet is adhatott volna a szerepnek. Meleg, tiszta szopránja a felső regiszterben kissé fáradtan, de acélos eltökéltséggel szól, a vészterhes Atreida első dühkitörése, a viharjelenetbe torkolló Tutte nel cor áriájában kellő szenvedéllyel dühöng, a finálébeli őrülési jelenetének koloratúra futamait tisztességgel abszolválja. Idomeneo árnyaként David Jakob Schläger úgy keríti hatalmába a színpadot, akár valami gonosz kobold, előadói teljesítménye izgalmasabb, amikor nem énekel, mint amikor igen. A tucatnyi kórusbetéten vitézi erővel, meggyőzően küzdi át magát a ház énekkara, kiválóan teljesít rövid szólóikban a trójai és görög párosokat megszólaltató két-két kórista.

Hermann Bäumer zenei igazgató lendületesen, kiváló érzékkel vezeti az előadást, a mozarti partitúra zenei szerkesztése, drámai súlypontjai iránti jelentős érzékenységéről tesz tanúbizonyságot. A mainziak zenekara az első két felvonásban ugyan némileg recseg-ropog, a karmester minden igyekezete ellenére is kissé tompa volumenű – a harmadik felvonásban azonban hirtelen elképesztően gazdag tónusúvá, lehengerlő erejűvé válik a játék, a krétaiak az Idomeneo esküjére tett vallomására reagáló kórusának (O voto tremendo) vérfagyasztó megszólalásánál érzem, hogy azért mégis érdemes néha ezer-egynehányszáz kilométert utazni egy operáért.

Mi? Giuseppe Verdi: Aida
Hol? Bajor Állami Operaház
Kik? Jelena Sztihyina (Aida), Arsen Soghomonyan (Radamès), Elīna Garanča (Amneris), Amartuvshin Enkhbat (Amonasro), Erwin Schrott (Ramfis), Köpeczi Sándor (A Király). Rendező: Damiano Michieletto. Díszletterv: Paolo Fantin. Jelmezterv: Carla Teti. Világítás: Alessandro Carletti. Videóvetítés: rocafilm. A Bajor Állami Operaház zenekarát és kórusát vezényli: Francesco Ivan Ciampa.
Mi? Wolfgang Amadeus Mozart: Idomeneo
Hol? Mainzi Állami Színház
Kik? Vaszil Szolodkij (Idomeneo), Karina Repova (Idamante), Julietta Aleksanyan (Ilia), Nadja Stefanoff (Elettra), Myungin Lee (Arbace), David Jakob Schläger (Neptun papja / Idomeneo árnya). Rendező: Alexander Nerlich. Díszletterv: Thea Hoffmann-Axthelm. Jelmezterv: Zana Bosnjak. Világítás: Frederick Wollek. A Mainzi Állami Filharmonikusokat és a Mainzi Állami Színház Kórusát vezényli: Hermann Bäumer.