Viszonylag hirtelen lett a gyermekvédelem egy erősen átpolitizált terület, s úgy tűnik, a kérdésben való állásfoglalás is lassacskán a politikai hitvallás kifejezésének eszközévé válik. A téma kétségtelenül fontos, ám ebben a nagy közéleti felhajtásban éppen azok tűnnek el, akikről ténylegesen szólnia kellene a gyermekvédelemnek: a gyerekek – az Exit Generáció című előadás ezt az űrt tölti be. A Loupe Színházi Társulás produkciója nem az állami gondozottakra fókuszál, témája mégis a gyermekvédelem, csak kissé másként értelmezve. James Fritz darabja azt kutatja, hogy a szülők hogyan védik a bajba keveredett gyermeküket. Remek időzítés.

Már nem álmodok velük. Fotó: Éder Vera

Egy fontos társadalmi témát boncolgató előadás esetében égető kérdés, hogy a társulat mit szeretne elérni vele. Török-Illyés Orsolya a Már nem álmodok velük. legelején egyértelműen megfogalmazza a célt: ha az előadás végére a nézők egy kicsit másként gondolkodnak, megérte. Egyszerűnek tűnik ez az igény, hiszen az alkotók nem száznyolcvan fokos fordulatot kérnek vagy remélnek tőlünk, csak egy kicsi változást, ezt azonban sokkal nehezebb elérni, mint gondolnánk, főleg a már említett politikai csatározások kereszttüzében. Amit ez az előadás adni tud, az egy plusz nézőpont, ami, ha a gondolkodásmódot megváltoztatni nem is, de árnyalni feltehetően tudja. A produkció, bár témája súlyos, szövege pedig nagyon is valódi – nem véletlen, hiszen Zsigó Anna, Hárs Anna és Farkas Ádám a gyermekvédelmi rendszer szereplőivel készített interjúk szó szerinti felhasználásával állította össze –, mégsem nyomorpornó. Nem tolakodó, s bár bizonyos pontokon kissé hatásvadász, összességében mégis inkább egy látleletet kíván adni. A tárgyilagosság abszolút fölényben van az érzelmességgel szemben, a színészek játékmódja is visszafogott, az elmondottak tartalmával, nem pedig formájával hatnak. Ebből a hangvételből egyedül a zene lóg ki (zeneszerző: Pálos Péter), önmagában ez is jó, csak valahogy a hangulathoz nem illik, elidegenítő mázat képez és túlságosan színháziassá teszi a produkciót.

Zsigó Anna és Hárs Anna dramaturg az interjúk alapján készült előadást interjúszerű helyzeteket teremtve írta színpadra. A szereplők egymás után mesélik el történeteiket, majd a többiek kérdeznek tőlük, akár egy riporter az interjúalanytól. Nem teljesen tiszta, hogy ilyenkor a kérdezők pontosan milyen szerepben is vannak. Tényleg riporterek? Vagy sorstársak? Pszichológusok? Furcsa helyzetek ezek, annál is inkább, mert a kérdések csináltnak, már-már erőltetettnek hatnak, kikényszerített szituációk a szituációtlan produkcióban, amelyben a szereplők nem együtt, hanem egymás mellett léteznek. Szintén tisztázatlan az események kamerával való rögzítésének funkciója. Talán ez is az interjúhelyzetet imitálja? Ha igen, ez mit tud adni azon túl, hogy leköveti az előadás elkészülésének folyamatát? Vagy a felvétel csak egy aktuális színházi trend követése?

Már nem álmodok velük. Fotó: Éder Vera

Farkas Ádám rendező jól használja a nagy építőkockákból álló játékvárat (látvány: Juhász Nóra), ügyesen helyezi el benne a színészeket. Azonban a középen tornyosuló díszletelemen kívüli színészmozgatás igencsak nehézkes, s sokszor az az érzésünk lehet, hogy a produkciónak túl nagy a Jurányi színházterme. Bár ez egyes pillanatokban furcsa módon még jól is jön, hiszen a megrázó élményeiket mesélő szereplők elveszettsége, kicsisége így még szembetűnőbb. A produkció edukációs célokat is zászlajára tűz: Szamosi Zsófia gyermekotthonban dolgozó nevelőként fontos jogi és pszichológiai szempontokról beszél, s bár a sok információt képtelenség mind megjegyezni, a gyermekvédelem komplexitását kiválóan megmutatják az alkotók ezekkel az ismeretterjesztő jelenetekkel.

A Loupe Színházi Társulás 4:12 című produkciója a szülői lélek komplexitását vizsgálja. Az érettségi előtt álló Jackkel szakít a barátnője, majd kikerül a netre egy szexvideó kettejükről. A volt barátnő és annak családja a fiút vádolja a feltöltéssel, aki viszont tagad. Izgalmas fogás, hogy az előadásban egyszer sem bukkan fel maga a fiú, így a néző kizárólag a többi karakter elmondásaira támaszkodhat, ha szeretné megismerni vagy megérteni őt.

Gryllus Dorka aggódó anyát játszik, aki kezdetben foggal-körömmel védi fiát, sőt szinte védekezésből támad, majd, ahogyan szépen lassan feltárulnak előtte a történet részletei, az igazságosztó szerepét vállalja magára. Igazán jó a dinamika Gryllus és az apát játszó Lengyel Tamás között, apaként amolyan teszetosza figurát hoz Lengyel. Egyértelmű, ki viseli a nadrágot, Gryllus széles és magabiztos gesztusaival szinte leuralja a kezét tördelő, csaknem összetöpörödő apát. Az előadás a kettejük különböző megküzdési stratégiára koncentrál, közelebbről azonban csak az anya karakterét figyelhetjük. Azt a folyamatot mindkét színész játéka szépen építkezve egyértelművé teszi, ahogyan a szülők fiúkkal való elfogultsága fokozatosan alábbhagy. Ennek egy mellékesnek tűnő, de végső soron mégsem elhanyagolható momentuma, mikor a fiú Instragram-profiljára rácsodálkozva tudatosul bennük, hogy a barátoknak Jack teljesen más képet mutat önmagáról. Kívülről nézve ez persze nem meglepő, mondhatni teljesen természetes magatartás egy kamasztól, ez az aprónak tűnő felismerés azonban mégis döntő jelentőségű a szülők viszonyulása szempontjából, mely kapcsán a fő kérdés az, hogy Jacket még ártatlan és védelemre szoruló gyereknek vagy a tetteiért felelősséget vállalni köteles felnőttnek tekintik.

4:12. Fotó: Gordon Eszter

A díszlet egyszerű, Szolnoki Minna látványtervező két lépcsőt helyezett a nagy vetítővászon elé. Az Exit Generáció produkciójával ellentétben itt nem élő felvételt látunk, hanem rövid videókat, fotómontázsokat (fény- és vetítéstervező: Mohácsi Júlia). Látványelemnek nem rossz, de meglennénk nélküle. A dupla vászon nem csak vetítőfelületként funkcionál, egyes jelenetekben a játéktér része a vászon mögötti vagy a két anyag közti terület. Az árnyékok szép képeket eredményeznek, de a vetítéshez hasonlóan különösebb jelentést nem hordoznak (rendező: Horváth János Antal).

A két előadásban közös pont még a szituációk hiánya; mindkét esetben közvetítő szerepet töltenek be a karakterek, akik elmesélnek egy vagy több történetet, legyen az a sajátjuk vagy valaki másé. A 4:12 sztorija fordulatos, de az nemigen derül ki, hogy mi az, ami miatt éppen színpadon kell megvalósulnia, azaz mit ad hozzá a történethez a színház mint forma. A jelenetek igencsak rövidek, a produkció olyan, mint egy pörgetős füzet, amiben gyorsan váltják egymást a képek. A vetítés is leginkább ezt az elvet követi, az előadás vége felé az anyát nézzük, ahogy a Jackkel kapcsolatos gyerekkori emlékeket idézi fel, mialatt kivehetetlen, inkább egy hangulatot mintsem konkrét eseményeket idéző fotókat látunk a vásznon, s ezek a zene üteméhez igazodva egyre gyorsabban váltják egymást. A közben elhangzó dal ismerősen cseng, hiszen ebből hallottunk részleteket korábban, a jelenetek közti változásokkor. Szó szerint összeáll a kép, no meg a hang is.

4:12. Fotó: Gordon Eszter

Fókuszát tekintve mind a két előadás társadalmilag fontos, ám színházi szempontból egyik sem kiemelkedő. Elgondolkodtatók, ez igaz. Ugyanakkor a kettőt egymás mellé téve azt is vizsgálhatjuk, hogy két független, de teljesen más szemléletet képviselő csapat hogyan tálal egy társadalmilag jelentős, és súlyossága miatt kényelmetlen témát. Az Exit Generáció nehezen emészthető dokumentarista előadása szűkebb, a Loupe könnyen befogadható, közönségbarát produkciója szélesebb réteget szólít meg, és ez a két társulat kommunikációjában is megmutatkozik. Az Exit Generációé olyan, mint bármelyik másik független színházé, csak és kizárólag a produkciókra koncentrál, azokat hirdeti honlapján és közösségimédia-felületein. A Loupe erősen marketing alapú kommunikációja viszont meglehetősen szokatlan a magyar független színházi szférában. A Marczibányi Téri Művelődési Központ aulájában már érkezéskor szembetűnő a társulat logójával ellátott ruhákat és egyéb tárgyakat árusító stand és a fotófal. Az végképp zavarba ejtő, ahogyan Lengyel Tamás a tapsrendet megszakítva buzdítja a nézőket a merch-vásárlásra, arra, hogy vigyük az előadás hírét, osszuk meg a Facebook-oldalunkon a véleményünket, akkor is, ha nem tetszett, a posztot pedig illusztráljuk egy fotóval, amit itt és most készítünk róluk a telefonunkkal. De persze, ha szeretnénk, az aulában lévő fotófalnál akár közös képet is készíthetünk a művészekkel. Ez a kemény marketingmonológ nem jön teljesen a semmiből, a kezdés előtt levetített trailerekből is sejteni lehet, hogy a csapat komolyan veszi az önpromóciót. Annak megítélése, hogy ezt a jó ízlés határain belül teszik vagy sem, egyéni preferencia kérdése, az mindenesetre tény, hogy ez a tapsrend közbeni intermezzo látszólag kényelmetlen a színészeknek, a nézőket pedig határozottan kizökkenti: megszakítja az előadás elengedésének folyamatát, belerondít a látottak feldolgozásának első lépésébe. És akkor megint ott tartunk, hogy nem arról van szó, amiről vagy akiről igazán kellene.

Mi? Zsigó Anna-Hárs Anna-Farkas Ádám: Már nem álmodok velük. – Exit Generáció
Hol? Jurányi Ház
Kik? Játsszák: Simkó Katalin, Török-Illyés Orsolya, Szamosi Zsófia, Dénes Viktor. Látvány: Juhász Nóra. Dramaturg: Zsigó Anna, Hárs Anna. Zeneszerző: Pálos Péter. Asszisztens: Gazder Adél. Technikus: Kiefer Tibor, Ujvári Zsolt. Rendező: Farkas Ádám.
Mi? James Fritz: 4:12 – Loupe Színházi Társulás
Hol? Marczibányi Téri Művelődési Központ
Kik? Játsszák: Lengyel Tamás, Gryllus Dorka, Váradi Gergely, Trill Beatrix. Fordította: Horváth János Antal. Zeneszerző: Farkas Virág “Zazie”. Dramaturg: Balassa Eszter. Látványtervező: Szolnoki Minna. Fény-és vetítéstervező: Mohácsi Júlia. A rendező munkatársa: Fazekas Anna. Rendező: Horváth János Antal.