Jászay Tamás: Erőltetett menet

Jan Fabre: Vér vagyok – Nemzeti Színház
kritika
2025-01-28

Vannak előadások, amelyekben valószínűleg jobb benne lenni, mint nézni őket. Jan Fabre-nak az ezúttal Budapesten újrahasznosított, amúgy mindjárt negyedszázados Vér vagyokját nézve azonban még ezt sem merem teljes bizonyossággal kijelenteni.

Valljuk csak be: ezt nem láttuk jönni – Jan Fabre-nak 2024 telén a Nemzeti Színház nagyszínpadán van bemutatója! A továbbiakban az elsőre elég jól hangzó mondathoz fűzök lap alji jegyzeteket, a többit meg a megtekintéssel heroikus küldetést vállaló reménybeli nézőkre bízom. (Persze az igazi profik meg se nézik, úgy nyilatkoznak róla habzó szájjal. Ehhez a kifakadáshoz csak annyit fűznék, hogy nem az itt leírtakkal van gond, hanem azzal, hogy az előadás simán rossz. Esetleg még avval a nyilvánosan elérhető adattal, miszerint a produkció minimum /!/ 54, azaz ötvennégymillió forintba került. Lássuk, mit kapunk a pénzünkért!)

Fotók: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

Családias hangulatban lézengünk december végén a nagyteremben: ne higgyünk a konstans teltházat mutató online jegytérképnek, a Vér vagyoknál eleve mindössze hét sor van megnyitva, a létszámot a menet közben távozók tovább csökkentik. Ellenállok a kísértésnek, hogy a körülöttem elhangzó döbbent és/vagy felháborodott spontán nézői kommentekből idézzek. Ugyanakkor teljességgel érthető az értetlenség: a Jan Fabre által képviselt színházi gondolkodás Magyarországon gyakorlatilag gyökértelen és ismeretlen.

Minél több időt töltök színházban, annál fontosabbnak érzem a kontextus alapos ismeretét, akár a tulajdonképpeni textus rovására is. Az elmúlt években a Jan Fabre műhelyéből, a Troubleyn-ből a MITEM közönsége elé tálalt Resurrexit Cassandra (2023) és a nyolcórás Mítikasz-csúcs (2024) az érdeklődő kevés kiválasztottnak nyújtott valamiféle bevezetést a dramatikus színház helyett magát képekben, testekben, idézetekben, ismétlésben, túlzásban, kimerülésben és fáradtságban megfogalmazó esztétikához.

Bármit látunk azonban ma Fabre színpadán, ne felejtsük el, hogy a 2018-ban ellene indult, 2022-ben zárult bírósági ügye után vagyunk, amikor a rendező-képzőművészt másfél év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték a társulata tagjai ellen elkövetett zaklatás és erőszak miatt. Hogy a #metoo után hogyan íródnak át életek és művek egy ilyen esemény fényében, döntő jelentőségű kérdés, amire a tőle megszokott módon ad indirekt választ a Nemzeti Színház jelenlegi, „nyitott szívű, nagylelkű” igazgatója, amikor meghívja Fabre-t, hogy dolgozzon a társulatával.

Aki természetesen reflektál az esetre: a 2023 áprilisában bemutatott, rá egy évre Budapesten látható Mítikasz-csúcs újra és újra a néző orra alá dörgölt szentenciáit nehéz nem kínos önmentegetésként és gunyoros kinyilatkoztatásként érteni: „Eljött az új kor. A méltóság, a decens viselkedés kora. A szépségnek is megvannak a határai. Először a testünket töröltük el, most meg a testképünket: a testet betiltották…” (Az idézet forrása a Fabre-ral 2024 tavaszán készült levélinterjú.) Hát igen, messze járunk már az „eredetitől”, a 2015-ben bemutatott, huszonnégy órás, a komplett görög mitológiát és tragédiakorpuszt színre álmodó, Európát bejárt Olümposz-hegytől, ahol a meztelenségről, az erőszakról, a testek és lelkek kőkemény igénybevételéről még látványos önfegyelmező mechanizmusok nélkül tudott beszélni a rendező.

Ezen a hosszú úton jutunk tehát el a Vér vagyok budapesti bemutatójáig, amit alighanem érdemes volna összevetni a 2001-es avignoni, kifejezetten a Pápai Palota udvarára készült, majd az elmúlt két és fél évtizedben több alakban (mesterkurzusként, kiállításként, színházi előadásként) újjászülető ősbemutatóval. Az elérhető rövid videórészletek alapján úgy tűnik, hogy a Je suis sang/I am blood nem változott sokat, miközben természetesen az, hogy a Nemzeti Színház és a Bozsik Yvette Társulat tagjaira igazította át Fabre az alapanyagot, más élményt hoz létre.

Jelenlét, kockázat, meztelenség, szemérmetlenség, szépség, pharmakon – e kulcsfogalmak köré rendezi a nyolcvanas évektől épülő életművet a Jan Fabre „konkrét színházát” bemutató remek esszéjében Hans-Thies Lehmann (Territoires, Színház 2006. június, ford. Lakos Anna). Ha a Vér vagyok üres színpadára nézek, ezt mind ott látom, ugyanakkor mégsem: a magyar mutáció szordínós és megszelídített, de legfőképp tökéletesen steril változatát tartalmazza a Fabre-színház építőelemeinek. Hogy ez a játszókon vagy a rendezőn múlt, fogós kérdés, de akárhogy is: a dolog nem működik.

Azt azért el kell ismerni, hogy nagy energiák és az ún. üzenet sulykolásáig menően komoly szándékok vannak itt mozgósítva a szent ügy érdekében. A színészek és a táncosok odaadóan teszik, amit tenniük kell, még ha az okok és célok homályban is maradnak. Előjel nélkül regisztrálom, hogy elmesélhető történet nincs, helyette képekkel, zenékkel, gesztusokkal és effektekkel szőnyegbombáz a rendező a nagyon hosszúnak érződő száz percben. Szilánkok és töredékek, mozaikkockák és puzzledarabkák garmadáját önti elénk, amik a módszerből és gondolkodásból következően hol üres és demonstratív statementeket, hol sűrű szépségű, ihletett pillanatokat zárnak magukba. Hierarchia az előadást létrehozó elemek között nincs, de ez nem jelent totális anarchiát, épp ellenkezőleg: a formába beleszerelmesedett rendezői víziót nézve nehéz nyilatkozni a külcsín mögött rejtőző tartalomról.

Pedig bőven van matéria az előadásban, a szó minden értelmében. A címhez hűen a vér a főszereplő: enciklopédiányi tudást szuszakol Fabre az elegyes szövegbe, ami magyarul, latinul, franciául, angolul és németül szólal meg, a középkortól 2024-ig húzva egyenes vonalat. Ezt értsük szó szerint, az ismétlést alapvető eszközként használó szöveg leggyakrabban visszatérő mondata ez: „Krisztus után 2024 van, és még mindig a középkorban élünk.” Tanulságnak/mondanivalónak ez elég sovány, amit a boxeralsó/bugyi és trikó/melltartó fölött középkori mellvértet és lábvédőt viselő színészek/táncosok ritmikus menetelése sem tesz izmosabbá.

A 12. századi misztikus apátnő, Hildegard von Bingen behatóan foglalkozott a vérrel orvosi és látomásos munkáiban, de az ihletforrások között érdemes keresni Hieronymus Bosch vagy Pieter van Bruegel képeit is. Vérbeli (haha) kultúrtörténeti hullámvasutazásra hív Fabre az előadásban, amikor dikcióval és akcióval reprezentálja a vért mint testnedvet, mint spirituális szimbólumot, mint orvosi-anatómiai fogalmat vagy mint látomások tárgyát. Egymástól független, lazán összefűződő etűdökből épülget valami, aminek alapfogalmai a repetíció, a túlzás, a (vég)kimerülés.

A többi ha nem is néma csend, de a néző asszociációs készségeit és képességeit alaposan próbára teszi. Egy hatalmas karddal a kezében a láthatatlan ellenséggel utolsó leheletéig vívó fiatal férfi. Geometrikusan elrendezett csatamező magasba emelt lábú páncélos halottakkal, akiket/amiket vihogó boszorkányok vizelnek le. Egy boxeralsós fiú a cappella énekli a The Son of a Preachermant, de mielőtt valaki rosszra gondol, ő természetesen she-t mond a he helyett. A katonát levetkőztetik, megmosdatják, boncoláshoz készítik elő. Három basszusgitáros a színpadképet alkotó mozgatható fémasztalokon minikoncertet ad, miközben a központi karaktert megjelenítő Szilágyi Ágota őrjöngő latin éneket prezentál, később egy komplett orvosi latin szószedetet mond fel komoly koncentrációval. Két segédje (?), Tóth Auguszta és Herczegh Péter kioktató-leckéztető tónusban igyekszik kéjes élvezettel csámcsogni a különböző testnedvek analízisén. Bozsik Yvette türkizkék öltönyben izeg-mozog a háttérbe olvadva.

És mindezeken túl persze képek, képek, képek féktelen áradása: itt egy Szent Sebestyén, ott egy bikaviadal, ez a beállítás Marina Abramovićot idézi, azok ott középkori képekről ismerős bolondok csúcsos sapkában, emitt piócákat tapasztanak a meggyötört testekre, ott demonstratív, keresztre feszítésre hajazó anatómialecke készülődik, és végül még a Bonchidai menyecskék is felcsendül.

Huszonéve a francia kritikusok botrányról, provokációról, felháborodásról számoltak be, a Le Monde a „tudatalatti bakkhanáliájának” nevezte a Je suis sang ősbemutatóját. A budapesti reciklálással a fő bajom az, hogy miközben a világ napról napra magabiztos léptekkel menetel a totális káosz felé, az artisztikus önmegvalósításban tetszelgő előadás kiábrándítóan elitista módon minderről tudomást sem vesz.

Mi? Jan Fabre: Vér vagyok – egy középkori tündérmese
Hol? Nemzeti Színház
Kik? A Nemzeti Színház, a Troubleyn/Jan Fabre és a Bozsik Yvette Társulat közös előadása. Fordította: Vajna Ádám. Közreműködnek a Bozsik Yvette Társulat táncművészei: Tóth Rebeka, Czvikli Fanni, Reetta Riikonen, Milena Eliza Marinkovits, Bozsányi Liliána, Ivanov Gábor, Nagy Levente, Bodó Zsombor, Nádas Zalán. Zenészek: Ferenczi János (Tuba), Rieger Attila (Gitár), Szántó Marcell (Gitár), Kustán Ádám (Gitár). Szöveg, koreográfia, díszlet és jelmez: Jan Fabre. Rendező-, és koreográfus asszisztens: Cédric Charron, Annabelle Chambon, Stella Höttler. Zeneszerző: Dag Taeldeman. Dramaturg: Miet Martens. Fénytervező: Wout Janssens. Rendezőasszisztens: Kernács Péter. Dramaturgiai munkatárs: Szabó Réka. Jelmeztervező asszisztense: Gyöngyösi Renáta. Rendező: Jan Fabre.

Ha teheted, támogasd a munkánkat bankkártyás fizetéssel vagy átutalással, hogy az 55 éves Színház folyóiratnak ne csak múltja, hanem jövője is legyen.