Holpár Anna: Nem tetszik a varázsló
A társalgási nyelvben a radikális önmagát hitelesítő ütőkártya: súlyába beleborzong a hallgatóság. Az új Tarnóczi-bemutató címében a nonszensz „radikális pihenés” szókapcsolat egyszerre idéz felszólítást és vágykifejezést, jelentése nagyjából: „Igen, pihennem kéne, nagyon.” Míg a cím két szava külön-külön bedobva is igen csalogató, az előadás végül mintha mégis azt üzenné: egyikből se kaptok.

Fotók: Horváth Judit
Merthogy nem tudunk többé pihenni – halljuk egyre többször, s ki lenne hivatottabb ennek az üzenetnek a megerősítésére, ha nem a Katona nagyszínpadára korszellem/generációs érzékelés-előadásaival berobbant fiatal (ezért is hiteles) Tarnóczi Jakab. A Radical Relaxben mégis erre, a pihenésre tesz nem túl eltökélt kísérletet egy háromfős baráti társaság: Hella, Henrik és Kristóf – Mentes Júlia, Béres Bence és Pásztor Dániel – spirituális elvonulásra érkezik egy (forgószínpad közepén lévő) erdei buddhista-taoista szentélybe. Fiatalok, hátizsákosok, városiak, már az első percben ott állnak a narancs fényekben pompázó színpadon, és a nézőkkel együtt csodálkoznak rá az imazászlós házikó díszletre. Hamar nyilvánvalóvá teszik, hogy van náluk egy teljes podcastkészítő apparátus, gondoskodtak tehát arról, hogy egy ponton majd közvetíthetővé és fogyaszthatóvá alakítsák azt, ami a „kiszakadás alatt” történik velük, de már az első, még jókedvűen iszogatós este mikrofeszültségei is élő, kézi kamerás felvételeken keresztül követhetőek: takarásban vannak, a közvetítést a fakunyhó hátulján látjuk.
A helyet két marcona férfi vezeti: Zsoltnak (Vajdai Vilmos) belefér a tao nevében alkohollal köszönteni a vendégeket, Soma (Bányai Kelemen Barna) pedig mindenen feszülő, mindennel elégedetlen méregzsákot (szerzetest) játszik. Kettejük dinamikáját ők maguk a „porhüvely” és a tényleges szellemi tartalom találkozásaként írják le, ami elég zavaros, hiszen – mint kiderül – történetükből pont fordítva következne: mert Zsolt volt az, aki három hetet töltött csendben az erdőben („megvilágosodás”), s csak ezután csapódott mellé Soma, az egykor Michelin-csillagos étteremben dolgozó séf, hogy társa legyen a semmittevésben. Miután Magyarország után Dél-Koreából is kiábrándult, Soma egy svéd lélekróka-lányt, az előadásban főleg a konyhában és az éjszakai mezőkön táncolva feltűnő Reját (Rujder Vivien) követve érkezett Zsolt mellé, hogy felhúzza a szentély faállványzatát. A két vezető különbözősége azonban felvet kérdéseket a közös célokat illetően, s bár a többiek előtt sosem lepleződnek le teljesen mint szélhámosok, ennek az esélye végig a fejük fölött lebeg. Ez olyannyira nyilvánvaló, hogy a vendégeik sem bíznak a felkínált szerzetesi rutinban (fahasogatás, főzés, kántálás), amelyet pedig követniük kéne – s amelyből mindennap egy epizódot látunk –, egyre több a félrevonulós bojkott-tervezgetés, a piti veszekedés.
Ha a vendégek viselkedési spektrumát nézzük, úgy fest, a Radical Relax bebiztosítja, hogy itt még a transzcendencia látszata is ellehetetlenüljön. Már-már nem is hihető az, amit itt az „elvonulók” földhözragadtságban produkálnak: Hella és Henrik túljátszott figyelemzavara szabályosan az a (nevettető) regiszter, amely egy átlagos, valóságos „elvonuló” elméjében is megszólalhat ugyan, amikor önmegtartóztatásra szorítják, de tiszteletből, vagy mert komolyan veszi magát, mégsem valószínű, hogy hangosan kimondaná, amit gondol, hiszen épp az érthetetlen előtti megtorpanás lehet a kiindulópontja annak, amiért eljött erre a helyre. Hella viszont korábban fennhangon hirdetett nyitottsága és kíváncsisága („azért jöttünk, hogy technikákat tanuljunk a boldogságra”, „azért jöttünk, hogy egyszer ne úgy beszélgessünk, mint a kocsmában”) ellenére sem képes csendben ebédelni, ha erre kérik, Henrik pedig úgy érzi, belehal, ha nem nézheti meg a munkahelyi emailjeit. „Igen, pihennem kéne, nagyon”, „igen, máshogy kéne élnem, nagyon” – ezek a vágyak pontosan a fentieknek megfelelő mértékben vehetőek komolyan. A szereplők nemcsak hogy a felszínen maradnak, de szemmel láthatóan vetítenek is magukról.
Akinek nincs lakótársa a sátrában, az a szabályokat megszegve titokban telefonozik. A „léleksárkányt” kiengedő gyakorlatot le kell fújni, mert hangos. A vezető és a tanítvány közti közeledést a „kinti” világ normatívájának megfelelően még csak megfontolni se szabad. A felvett podcastadás kétségbeesett közhelygyűjtemény. Az utólag besurranó, gézbe bugyolált nőalakot, Alízt (Rezes Judit) azzal fogadják, hogy adja meg az adatait a számlázáshoz. S bár a családját elhagyva ambiciózusan épp világ körüli útra indult, az egyik mester személyében az exférjébe botlik. A másik mester, Zsolt egyetlen órát tart neki, ahol különböző vallásokból kevert tanmesék hangoznak el, de az értelmezést megadóan átengedi az űzött, közönyös háziasszonynak. A mester spiritualitással való kapcsolatáról ez a jelenet mindent el is mond, az már csak ráadás, amilyen fájdalommal az óra végén kiügyeskedi egy túlméretezett tülök feljajdulását.
Mindezek ellenére a spiritualitás mint hangulat hitelesen is megjelenik a színpadon. Az éjszakák például rendszerint Cuhorka Emese megbabonázó táncjeleneteivel telnek, a dialógusok világától teljesen különböző, csábító réteget mozgatva. (Reggelre ezekből a hangulatokból nem marad más, csak az eredeti hármasok – három vendég és három házigazda – konfliktusa: meddő szerelmi háromszögek.) Szintén sokat sejtet a díszlet: a fákként meredező vékony gallyak, köztük a titokzatosra vagy épp nyüzsgőre világítható imakabin, amelyet három oldaláról is láthatunk. Az élőkamerák felvételeit ennek a kabinnak a falaira vetítik, ami valamiféle titokzatos elválasztottságot sugall a világtól, miközben a helyzetek feszültségét (a néző frusztrációját?) építi. Hiszen legtöbbször (a színpad mélyén húzódó erdőben zajló eseményeket kivéve) az arcokat akár szemből is követhetnénk, valamiért mégis a takarásban lévő színészek mimikáját vetítik elénk – közeliben kapjuk a távolit, de hogy miért kerül távolra, ami lehetne közel is, nem derül ki. A kétórás előadás a természetből vett hangokkal machináló atmoszféráját viszont tényleges szerzetesi elhivatottsággal tartja életben a végül még táncolós koncertet is adó LEVIMATE duó élő elektronikus zenei kísérete.
Sőt, Zsolt tudatmódosító teájának köszönhetően csurran-cseppen egy transzba esős jelenet is, amely működik: végignézhetjük, ahogy a szereplők falai egyesével lebomlanak. Henrik hosszan fulladozik, Kristóf meztelenül eloldalog, Alíz az Óz Dorothyjának szerepébe bújva megállítja az időt, és egy eredeti musicalbetét bemutatására hívja a többieket. Hogy ez egy idézet, dobozszerűen elkülönítve, sokat elmond az előadás varázslatképéről.
A legkísértetiesebb talán Hella szólója: a tea hatása alatt azt kéri számon a barátain, miért nem érzik az illatát, amikor olyan jó szaga van. Vagyis miért nem tudnak úgy együtt lenni, hogy ez is számítson. Ez a váratlan fájdalom-kifejezés a magány olyan tapasztalatát fogalmazza meg, ami teljességgel távol áll a szereplők addigi és későbbi konfliktusaitól és meccseitől. Sőt, igazából ez az egyetlen őszinte javaslat a hármuk által áhított, „nem kocsmai beszélgetés” típusú világra. Először az lep meg, hogy ez a három szereplő egyáltalán képes ilyen megnyílásra, majd hirtelen Hellával együtt akadok ki: tudjon már többet az előadás rólam, a nézőről, vegyen már észre, és ne higgye el, hogy életszagú lehet egy reality veszekedő barátokból és kamu mindentudókból!
A két vezető nyilvánvalóan nem szerzetes – de ha legalább egy pillanatra el tudnák hitetni a többiekkel, hogy azok! Csakhogy egyetlen pillanatra sem tudják. Így a végére még a résztvevők spirituális színjáték iránti vágya is színjátéknak bizonyul. Ez esetben azonban nem csak a szereplők csalódottsága lehet csekély, amikor a (várt?) siker elmarad. Mert ha már a szereplők is így vannak ezzel, akkor jó eséllyel a néző számára sem következhet a kezdettől meglehetősen valószínű végkifejletből különösebb feszültség. Miközben a „pihenők” kiábrándulnak egymásból, az előadás is felszámolja a vele szemben támasztható elvárások egy részét – például a reményt, hogy az előadás végeztével máshogy tudunk majd tekinteni a beszorultságra, a hétköznapiságra. Adná magát tehát, hogy az előadás fejére olvassuk az „elvonulók” csalódottságát „mestereikkel” szemben. De írhatom-e a vendégkönyvbe ezek után, hogy egy reality Óz, amely nem repít se előre, se hátra, alternatív pedagógiája a kényszeredett toporgás, sárga útján jókedv helyett pitiáner konfliktusokkal telik az idő, a félelemérzet pedig meghaladhatatlannak bizonyul – szóval, hogy az ilyen varázsló nem tetszik? Számonkérhető-e mindez, ha egyszer az előadás maga mond ítéletet az „elvonulókról” vagy akár a hasonló elvárásokkal, vágyakkal színházba járókról, hogy tetszik, nem tetszik, ti sem vagytok mások? Még az a szerencse, hogy – pont a kisszerű, kikövezett úton haladó szereplők miatt, akik meg sem próbálnak többé válni – az előadás nem túl meggyőző. Túl azon, hogy nem radikális és nem pihentető.
Mi? Tarnóczi Jakab: Radical Relax
Hol? Katona József Színház
Kik? Bányai Kelemen Barna, Béres Bence, Mentes Júlia, Pásztor Dániel, Rezes Judit, Rujder Vivien, Vajdai Vilmos, továbbá Bencsik Levente és Hunyadi Máté. Dramaturg: Hámor Anna. Dramaturg konzulens: Varga Zsófia. Díszlet: Devich Botond. Jelmez: Pattantyus Dóra. Koreográfia: Cuhorka Emese. Dalszöveg: Kemény Zsófi. Zeneszerző: LEVIMATE. Operatőr: Török Marcell, Kovács Bálint. Vágó: Nagy Réka. Fény: Pető Gergő, Bíró Tádé. Hang: Németh Ferenc. Súgó: Schaefer Andrea. Ügyelő: Valovics István. Asszisztens: Molnár Dóra. Rendező: Tarnóczi Jakab
