Gabnai Katalin: Tántorgók
Hősi vállalkozás ez, komolyan vett feladat. Van benne erő is, elszánás is. Napok múlva is nagyrabecsüléssel emlékszem a tíz budaörsi és a négy vendégművész munkájára. Fehér Balázs Benőtől, a rendezőtől pedig láttam már annyi jó, vagy legalábbis öntörvényűnek mutatkozó produkciót, hogy feszült figyelemmel kövessem előadásainak minden rezdülését. A darab műsorra tűzését pedig el kell fogadnom, hiszen aligha létezik színházvezető, aki ellen tudna állni Viripajev nemzetközi sikerének, látva az egész világon végigsöprő színmű, a Részegek népszerűségét.

Fotók: Borovi Dániel
Tulajdonképpen elég maga a darabcím az érdeklődés felkeltéséhez. Egyrészt mert „a részegekre angyalka vigyáz” (W.S.), tehát reménykedni lehet a róluk szóló játék színészi alakításainak mulatságos pillanataiban, másrészt mind az alkoholisták, mind az általuk megnyomorítottak reménykedhetnek valami rövidre zárt, művészi igazságtevésben, vagy legalább egy pár napra kölcsönkérhető tanulságban. S vannak a sebzetten menekülők, akik hosszan töprengenek, hogy egyáltalán meg merjenek-e nézni egy ilyen című előadást.
Aztán persze, jön a meglepetés, mert hisz csak „fölszéllel” van itt szó részegekről, az igazmondó elvarázsoltság a lényeg, az segít hullámoztatni az írói mágnessel begyűjtött kocsmafilozófiai ideákat. Részeg ember igazat szól, tartja a népi bölcsesség. Igenigen. De kicsiket gondol, nagyokat hadonászik, és semmiképpen sincs jelen. A frenetikus igazmondás helyzeteit a mi Karinthy Frigyesünk bemutatta már A bűvös szék című bohózatában, ahol a megbűvöltség monológjai a hétköznapi jelenléttel küszködő szereplők jeleneteivel váltakozva remek komédiát eredményeznek. Viripajev tizennégy szereplőjének inkább csak foltokban vannak józansághoz közelítő pillanatai, s egyáltalán nem fenyegeti őket a jelenbe való megérkezés. Mit tudhat kezdeni a jelenlétre épülő színház ezzel az írói ajánlattal? A hamis tudatánál lévő (és/vagy nyilvánvalóan beteg) ember nem résztvevője, legfeljebb okozója egy-egy tragédiának, hisz cselekedetei nem értékelhetők drámai közreműködésként. Ha nem tekinthető drámának az alapanyag, mint ahogyan ez sem az, hisz csupán hajdani katasztrófák aprított hordaléka kerül itt elénk, mit lehet tenni? Ha egyébként elég erős és poétikus a szöveg, esetleg dönthet úgy a rendező, hogy legyen belőle zenemű, olyasfajta – vetített szöveggel is megsegített – vartyogó opera és tántorgó balett, mint amilyen ennek a Csuzi Márton által koreografált előadásnak az ígéretes nyitó jelenete. A teátrális elrajzolás szépen fölvezetett motívumai később is feltünedeznek.
S ha nem elég erős és nem elég poétikus a szöveg, hanem csupán lapos közhelyek és sivár prófétálások repetitív halmaza, akkor mi van? Akkor hiába Kozma András remek fordítása, Németh Nikolett dramaturgi munkája, Szép András zenéje és Sokorai Attila hibátlan ritmusban érkező fényei, egyfajta mintha-költészet, majdnem-poézis csalja tévútra még a merész ötletekkel bíró rendezőt is. Felteszem, akik dolgoznak, vagy valaha is dolgoztak ezzel az írásművel, azok hisznek benne. Hitekkel és érzetekkel nem lehet vitatkozni. Tudomásul véve tehát a hívők alapérzeményét – megpróbálom összefoglalni, hogy mint néző, mit éltem át az előadás során.
Pokolian erős a kezdés. Az a vaksötétben fölhangzó téveteg dübögés sok embernek szorítja dió nagyságúvá a gyomrát. Igen, ez az, amit az el nem varázsoltak jól ismernek. Hogy akitől tartanak, az megjött. És nem lehet tudni, mit fog csinálni. Egyelőre tántorog. Kivilágosodik. Az erősödő fényben a kortalan asszonyiság elegáns ezüstjében, s ezzel együtt egy víz alatti moszatfelhő mozgását idézve megjelenik a Marthat játszó Spolarics Andrea. Hosszú perceken át ténylegesen lélegzetvisszafojtva követjük egyensúlyozó mutatványait. Spolarics hontalan kerubja egyszerre dekoratív és fenyegető jelenség. Begörög a képbe Mark (Rába Roland m.v.), a nemrég lezajlott filmfesztivál – mint később megtudjuk – rákkal küzdő igazgatója. Érthetetlen, túlvilági „nyelven” beszélnek, vartyognak, böfögnek, úsznak és lebegnek a Devich Botond által tervezett díszlet aluljárójának lépcseje mellett. Majd Mark, megadott szövege szerint, föl próbálja venni a kapcsolatot a közönséggel, kérdezvén, hogy ki nem fél a ráktól. A közönségre való ilyenforma ráközelítés többé nem fordul elő, s mintha itt se nagyon lenne helye. Ha engednénk a fölstilizálás késztetésének, vehetnénk ezt a gesztust valami most kezdődő haláltáncba való behívásnak is. No, de talán mégsem az. Sötét.
Dülöngélő szerelmi háromszög kezd kirajzolódni. Laura (Kurta Niké m. v.), akinek hajdani, többéves szerelmét, Laurenz-et (Fröchlich Kristóf) elszerette a friss menyasszony, Magda (Bohoczki Sára), nemcsak áttetszőre, de tán leszbikusra is itta magát. Rejtélyes, hebegő dialógus folyik a két nő között, s közben megkezdődik a szereplők besározódása. A talajon előkészített fekete kulimász festőien ragad mindenkire, és életveszélyesen csúszik az elegáns cipők alatt. Minden mindegy. Most tűnik föl igazán, hogy jobbra van egy vécéajtó. Házaspárok zúdulnak le a mélybe. Ők temetésen voltak. Az önostorozó Karl (Fehér László m.v.) szónokol, bevallja, hogy lefeküdt Gustav (Chován Gábor) feleségével, a mindegyre bátyja meggyilkolásával foglalkozó szép Lorával (Hartai Petra). Linda (Koós Boglárka), Karl felesége is hamarosan megtudja majd az igazat. Sötét, sötét, sötét.
A jómódú, fiatal Maxnak (Böröndi Bence) holnap lesz esküvője. A tér bal hátsó sarkában, kivilágosodik az apja birtokában lévő vegetáriánus étkezde sarka, ahol Max a haverjaival, Rudolffal (Sas Zoltán), Matthias-szal (Rákos Olivér m.v.) és Gabriellel (Juhász Vince) legénybúcsút tart. Biztos, ami biztos, béreltek maguknak egy „hivatásost”, a csöndben kárálgató Rosát (Szőts Orsi). Minden figurának kétszer van jelenése, minden családi és baráti csoportosulás újra eljő, ha lehet, még szétesetebben, még reménytelenebben, mint először. Kicsit soknak tűnik a „társadalom”, meg egyéb napilapokból fölszedhető, hivatalos szavak sustorgása. Hallgatva a dadogó dialógusokat, egyre többször merülhet föl bennünk, hogy talán még az sem igaz, amit ezek az emberek kérdeznek. A személyre szabott és az általános élethazugságok leegyszerűsített képleteit látjuk. És jön, jön a szőke herceg, vagyis a vőlegényt játszó Fröhlich Kristóf, s mint valami ellen-Hamlet, ámuló menyasszonya ábrándos szemei előtt megpróbál bennünket észhez téríteni, szónokolván: „Senki se fosson be – ez a meszidzs. Nem szabad fosni – ez a fő meszidzse az Úrnak. És nem nyavalyogni! Hanem emelje föl az ember a seggét, és rángassa ki magát ebből az egész intellektuális, racionális szarkupacból, amibe mind nyakig merültünk.” Ekkor kezdem végképp feladni az est értelmezését. De a dorgálás folytatódik: „Elég a faszverésből – mondja az Úr, ideje, hogy valaki mást is szeressél, ne csak saját magadat.” Hm. Ámuldozás és sötét. Még jön egy kemény zárójelenet, amiben Mark, ótvar dumával nyomulva, magáévá teszi Rosát, s közben értelmezi is a birtokló akciót: „Az Úr, mint maffiafőnök bezárt minket egy büdös klotyóba, és azt mondja, hogy csak akkor ereszt ki, ha mindent visszaadunk neki.” Ő tudniillik, a lány suta meghágásával, most visszaadott valamit Rosának, amit az élet elvett attól. Sokszor történik hivatkozás az Úrra. Hogy a csatakrészeg, csoportos téblábolás mennyei megbocsátást nyer, azt a legénybúcsús csapatra hulló aranykonfetti felhő jelzi egy alkalommal. Ez a forszírozott „mennybemenés” meg kéne rázza a közönség hitetlen hányadát. Ellenállok.
A játék egyetlen földön járó figurája a Szőts Orsi által játszott, gömbölyű kis kurva, ez a dús, műszőrme kabátkába bújtatott lila gombóc. (Jelmez: Pattantyús Dóra.) Őt legalább sajnálni lehet. A nagyszerű Fehér László játékának köszönhetően fájón ismerős a zavaros lelkű, kicsit még mindig a talaj közelében lebegő, bajkeverő Karl is. Hanem a többiek úgy csámpáznak és röpködnek a levegőben – legfölül a szinte légneművé lett Kurta Nikével – mint annak a híres, 1750-ben született szobornak, Agostino Fasolato Bukott angyalok című munkájának hatvan hófehér márványfigurája. Csakhogy az ott egy csata, jók és rosszak, Mihály arkangyal és Lucifer követői között. Itt meg azért nehezen találunk valakit a színpadon, akinek hinni lehet, s akit, akár csak kis időre is, haza mernénk vinni. S leginkább persze azért, mert ezek az alakok, minden nyomasztó elvontságukkal és bütykös konkrétságukkal, no meg hazugságaikkal együtt – régóta velünk élnek.
Ennek felismertetése nem tagadható erénye a budaörsiek előadásának.
Mi? Ivan Viripajev: Részegek – Kozma András fordításában
Hol? Budaörsi Latinvits Színház
Kik? Spolarics Andrea, Rába Roland m.v., Kurta Niké m.v., Bohoczki Sára, Frölich Kristóf, Chován Gábor, Hartai Petra, Fehér László m.v., Koós Boglárka, Sas Zoltán, Böröndi Bence, Rákos Olivér m.v., Juhász Vince, Szőts Orsi, Gémes Gréta.Dramaturg: Németh Nikolett. Díszlettervező: Devich Botond. Jelmeztervező: Pattyantyus Dóra. Világítás: Sokorai Attila. Zeneszerző: Szép András. Koreográfus: Csuzi Márton. A rendező munkatársa: Balla Anett. Ügyelő: Zsovák Károly. Súgó: Szabó Brigitta. Rendező: Fehér Balázs Benő.
