Cziboly Ádám: Időkapszula

Helyzetjelentés a magyarországi színházi nevelésről és színházpedagógiáról
háttér
2025-02-04

A Károli Gáspár Református Egyetem Fenntartói Testülete novemberben döntött a Művészettudományi és Szabadbölcsészeti Intézet tizennyolc képzésének kivezetéséről, köztük az amúgy sikeres dráma- és színházismeret osztatlan tanári szak, a színháztudomány mesterképzési szak, valamint a drámapedagógia szakirányú továbbképzés megszüntetéséről. Az itt tanító szakemberekhez köthető Színházpedagógiai és Színházszociológiai Kutatócsoport legutóbbi projektjében magam is részt vettem, amelynek többek között egy kiadvány formájában kézzelfogható eredménye is lett (Bethlenfalvy Ádám – Kiss Gabriella, szerk., Színházpedagógiai körkép, Budapest: L’Harmattan, 2024).

A csomag, r.: Ceri Townsend, Kerekasztal Színházi Nevelési Központ – InSite Drama – The Gap Arts Project (2018). Fotó: Rácmolnár Milán

A kutatás során részben megismételtük a korábbi, országos feltérképező kutatásunkat, hogy megértsük, milyen változások történtek a területen az elmúlt tíz évben. Talán a lemeglepőbb eredmény, hogy miközben a színházi nevelési/színházpedagógiai programokat is műsoron tartó szervezetek száma összességében állandónak tűnt, a részletesebb elemzés megmutatta, hogy a szereplők csaknem fele egy évtized alatt lecserélődött. Negyvennyolc szervezet felhagyott a színházi nevelési programok szervezésével, egy részük végérvényesen megszűnt vagy több éves hibernációra kényszerült. Helyükre negyvenkét új szereplő érkezett, melyek között találunk újonnan alapított társulatokat és több évszázados múlttal rendelkező kőszínházakat egyaránt. Miközben üdvözlendő a színházpedagógia térnyerése a kőszínházakban, ahogyan az is, hogy legalább két újabb „generáció” lépett be a területre, ezzel egyidejűleg egy ijesztő és nyugtalanító tendencia is megjelent: a független szereplők fokozatosan ellehetetlenültek a finanszírozási és kultúrpolitikai változások következtében.

Az elemzés ráadásul másfél évvel ezelőtti adatokra épül, és alapos okunk van azt feltételezni, hogy a színházi nevelési/színházpedagógiai terület aktív szereplőinek a száma az azóta eltelt idő alatt is tovább csökkent, illetve a közeli jövőben is tovább csökken. A fentebb említett képzések kivezetése mellett számos olyan döntés született az elmúlt időszakban, amelyek a terület kiemelt szereplőit fokozatosan ellehetetlenítették. A független szféra több jelentős csapata mellett vezető színházi nevelési társulatok sem kaptak támogatást sem a Nemzeti Kulturális Alap Színházművészeti Kollégiumától, sem az Előadó-művészeti szervezetek többlettámogatására létrehozott keretből, továbbá a tendenciózusan zsugorodó keretösszeg miatt a minősítéssel nem rendelkező előadó-művészeti szervezeteknek szánt működési támogatásból a korábbi évekhez képest is kevesebb támogatásban részesültek. Mindezek együttes hatására olyan, több évtizedes múlttal rendelkező színházi nevelési társulatok is kénytelenek voltak radikálisan visszaszorítani tevékenységüket, mint a Káva és a Kerekasztal, míg más társulatok a megszűnés szélére sodródtak, vagy a döntések hatására már fel is hagytak a programok kidolgozásával. Friss hír, hogy a Kolibri Színház élére sem a színház társulata által egyöntetűen támogatott, az évtizedes színházpedagógiai hagyományokra építeni kívánó Vidovszky Györgyöt nevezték ki.

Az elapadó támogatások, megszűnő képzések és igazgatócserék mögött még a legnagyobb jóindulat mellett is egyre nehezebb nem egy központilag összehangolt folyamatot látni, különösen akkor, amikor konkrétan bebizonyosodik, hogy maga a kultúráért felelős miniszter ír felül tömegesen kuratóriumi döntéseket. A működési támogatásokat odaítélő szakmai kuratórium volt az egyetlen, amelyik kényszerből meghozott döntéseit indokolta, míg a többi esetben az indoklás teljesen elmaradt, vagy egyetlen szóban merült ki: „Forráshiány”. Ez a magyarázat kissé hihetetlennek tűnik annak tükrében, hogy a Déryné Művészeti Közhasznú Nonprofit Kft. például az alapítása utáni négy évben több mint 8 milliárd forint állami támogatáshoz jutott,[1] az Erkel Színház felújítására és működésére pedig gyakorlatilag a másokat ellehetetlenítő döntésekkel egy időben különített el a következő három évre 8,5 milliárd forintot egy, a miniszterelnök által jegyzett kormányhatározat. Feltételezhető tehát, hogy a döntések inkább elvi preferenciák, mint fiskális szempontok mentén születnek. Miközben vélhetően elsősorban nem a színházi nevelési/színházpedagógiai szakma ellehetetlenítése a cél (elvégre jóval nagyobb szereplők is megszűnésre kényszerültek, és például az az ötvenhét éves múltra visszatekintő folyóirat sem kapott támogatást, ahol jelen írásom megjelenik), ez mégiscsak egy igen kellemetlen mellékhatása ennek a döntéssorozatnak.

Büszke vagyok arra, amivel az InSite Drama keretein belül Bethlenfalvy Ádám kollégámmal hozzájárultunk ahhoz, hogy a színházi nevelés/színházpedagógia szakmává és diszciplínává válhasson. Mind 2013-ban, mind 2017-ben tudatosan nyitottunk a terület valamennyi szereplője felé, és képesek voltunk olyan, politikai és ideológiai szekértáborokon átívelő szakmai párbeszédet kialakítani, amilyenhez fogható az elmúlt tíz évben aligha valósult meg az előadó-művészet bármely más szegmensében. 2019. január 1. óta a Nyugat-Norvégiai Egyetemen tanítok és kutatok drámapedagógiát és alkalmazott színházat. Novemberi professzori kinevezésem szinte egybeesett a korábbi, magyarországi szakmai közegem jelentős részét sújtó döntéssorozattal. Ezeket a sorokat a túlélők bűntudatával írom, mert tisztában vagyok azzal, hogy az érintettek között számtalan kiváló elméleti és gyakorlati szakember van, akik együttesen világszínvonalú képzést tudnának létrehozni ezen a területen, ha ugyanolyan feltételekkel dolgozhatnának, mint amilyenek nekem megadatnak. (Ahogyan fentebb láttuk, erre lenne is elegendő forrás, már ha a kultúrpolitikai szándék úgy kívánná.)

Fényeskedjék neki, r.: Szivák-Tóth Viktor, Káva Kulturális Műhely (2020). Fotó: kavaszinhaz.hu

Ugyanakkor hat év norvégiai tanítás és kutatás, valamint több tucat nemzetközi projekt tapasztalata alapján talán hitelesen kijelenthetem, hogy igaz, amit már 2017-ben Bethlenfalvy Ádám harminc országra kiterjedő kutatása[2] is bizonyított: a magyar színházi nevelés és színházpedagógia tényleg nemzetközileg egyedülálló. Egyedülállósága tartalmi, formai, esztétikai, pedagógiai és művészi sokszínűségében rejlik, amelyben a magyar hagyományok mellett angolszász, német, francia és egyéb hatások is érvényesülnek. Akik részt vettek az általam is koordinált egyeztetési folyamatokban, mindannyian biztosan tudják ezt. A magyar palettához éppen annyira hozzátartozik az interaktív bábelőadás vagy a Ruszt-féle beavató színház, mint a komplex színházi nevelési előadás (TiE), a színházi társasjáték vagy az olyan, transzdiszciplináris kísérletező műhelyek, mint a Svung Kutatócsoport. Ha ebből a sokszínűségből a kultúrpolitika egyetlen irányzatot, műfajt vagy tradíciót kiemel, és korlátlan erőforrásokkal lát el, miközben egyéb képviselőinek teljes ellehetetlenítésére törekszik, azzal tudatosan vagy tudattalanul is egy nemzeti kincs, egy hungarikum kiirtására tesz lépéseket.

Nincsenek különösebb illúzióim azzal kapcsolatban, hogy egy ilyen írással bármilyen hatást elérhetek. Ha azok a kollégák, akikkel korábban egy munkacsoportban ültem, akikkel együtt dolgozott az InSite, és kölcsönösen tudtunk egymásra figyelni, mégis olvassák e sorokat, csak annyit kérek tőlük, hogy gondolják át ezeknek a döntéseknek a hosszú távú hatásait és következményeit. Továbbra is hiszek abban, hogy a párbeszéd elengedhetetlen, 2017-ben is sikerült az egész terület számára közösen stratégiát alkotnunk.[3] Ahogyan szeretnék abban is hinni, hogy az eddig jelentős károkat okozó folyamatok még mindig visszafordíthatóak. Ugyanakkor a helyzet nyolc év alatt nagyon megváltozott, az erőviszonyok annyira felborultak, hogy ma már mind a párbeszédet, mind az egyensúly helyrebillentését csak azok tudnák kezdeményezni, akik kellő hatalommal és/vagy erőforrásokkal bírnak.

És végül: talán még soha nem volt ennyire fontos a dokumentáció az eljövendő generációk számára, mint most. Nincs kétségem afelől, hogy amennyiben ez a tendencia tovább folytatódik, tucatjával szűnnek majd meg előadások és programok. A dokumentációra (és a publikálásra) sokszor nem marad már elegendő energia, idő és pénz, különösen egy ennyire kiélezett időszakban, ugyanakkor most még égetőbb szükség, mint valaha, hogy semmilyen produkció se vesszen el örökre, csak mert nincs forrás továbbjátszani vagy műsoron tartani.

A magyar színházi nevelés és színházpedagógia ugyanis pont fentebb felsorolt kvalitásai miatt túlmutat az ország határain – és túlmutat a jelenen is. Történjék akármi a következő években, fontos, hogy annak a sokszínűségnek, ami Magyarországon létrejött, nyoma maradjon. Hogy ez a rendkívüli örökség harminc év múlva is elérhető és kutatható legyen bel- és külföldön egyaránt. Patonay Anita PhD-dolgozatából tudjuk, milyen könnyen feledésbe merülhet egy szakma gyökereinek emléke. Fontos, hogy amikor egyszer majd újra a sokszínűséget támogató kultúrpolitikai környezet vesz minket körül, legyen mihez visszanyúlni, miből építkezni. Hogy mielőtt mindez megszűnik és elmúlik, mindenről készüljön felvétel, jobb híján akár egy leszúrt kamerával. Dorothy Heathcote-ot vagy a Csontketrecet is VHS minőségű felvételekről tanítjuk. A szinhazineveles.hu oldal a már nem játszott programok adatlapját is megőrzi. Ha az adatlapokra az adott program felvételéhez vezető link is felkerülne, akkor ez az archív gyűjtemény több lesz virtuális emlékparknál: egy saját magán túlmutató, kutatható adatbázissá válik.

Persze nyilván az lenne a legjobb, ha a jövőben is lehetne miért Magyarországra vinni norvég drámás diákokat tanulmányútra, ahogy ez az elmúlt tizenöt évben számos alkalommal történt. Évek óta mindig hozzáteszem minden pesszimista jóslatomhoz: nagyon szeretném, ha tévednék.

 

A szerző a bergeni Nyugat-Norvégiai Egyetem Dráma és alkalmazott színház szakának professzora.

 

[1] Forrás: a Déryné Művészeti Közhasznú Nonprofit Korlátolt Felelősségű Társaság 2024. május 27-én közzétett általános üzleti évet záró beszámolója, letölthető: https://e-beszamolo.im.gov.hu/oldal/kezdolap.

[2] CZIBOLY Ádám, szerk., Színház nevelési és színházpedagógiai kézikönyv (InSite Drama, 2017), 112–145.

[3] Uo. 182–203.

Ha teheted, támogasd a munkánkat bankkártyás fizetéssel vagy átutalással, hogy az 55 éves Színház folyóiratnak ne csak múltja, hanem jövője is legyen.