Szauer Lilla írója és rendezője is a Trafóban bemutatott És miért, hogy az éjszaka című produkciónak, és bár a személyesség kiérződik az előadás hangvételéből, ez nem párosul kéretlen énközpontúsággal. Sokat hagy a négy színész kivételesen összehangolt játékára.

Fotók: Kalicz Máté

A látvány kétségkívül nyomasztó: a fekete, bársonyszerű anyag a padlón és a játéktér közepén álló emelvényen (olykor heverő, máskor asztal), sőt még a jelmezeken is visszaköszön (látvány: Koltay Dorottya Szonja). Már az előadás kezdete előtt áthat mindent a gyász hangulata, bár ekkor még nem tudni, kit vagy mit gyászolnak a közönség tagjai között helyet foglaló, vagy éppen a tér közepén táncoló szereplők. A nézőtér és a színpad között nincs éles határ, egy játéktér van, amelynek része a nézőtér is, ez pedig valamiféle bevonódást feltételez – később kiderül, hogy nem fizikait, „csupán” érzelmit, az előadás ugyanis mindenekelőtt az érzelmekre hat.

A szöveg számtalan kulcsmondatot rejt, amelyek éppen annyira hangsúlyosak, hogy felfigyeljünk rájuk, de nem öncélúak. Rögtön az elején elhangzik, hogy egy társ a borzalmak elviselését könnyíti, de kérdés, mi történik akkor, ha a borzalom éppen őbenne van. Erről nem tudunk meg többet, az viszont biztos, hogy a fülünkbe fészkeli magát ez a mondat, s ezen a szűrőn keresztül nézzük az előadást, keresve, hogy mégis mi ez a borzalom és vajon kiben lakozhat. Az előadás erénye, hogy a választ nem árulja el, hagyja, hogy a néző maga találjon vagy éppen ne találjon borzalmat az előttünk megelevenedő négy ember  életmódjában, kapcsolatrendszerében. Ezt pedig úgy éri el, hogy több szemszögből láttatja az eseményeket, s így egy kicsit mindenki igazságát megismerhetjük.

Seymour (Zsótér Sándor) és Emily (Pál Emőke) évődő búcsúzása után nem sokkal a férfi barátja, Hans (Téri Gáspár) hozza a hírt a nőnek, hogy Seymour balesetben meghalt. Pál Emőke játéka, különösen a mimikája pontos képet ad a nő lelkében zajló folyamatokról: érzelemmentességgel próbálja leplezni a sokkot, szeme viszont rémületről árulkodik. Már nincs mitől félned, már elveszítetted őt – hangzik el egy másik kulcsmondat, de ebben a helyzetben ez sem hat túlzóan. Hans és Emily mintha közelednének egymáshoz, de mielőtt kibontakozhatna valami közöttük, vége is a jelenetnek. Szauer Lilla jó érzékkel csepegteti az információkat, ez egyenletességet kölcsönöz az előadásnak, de ahogy egyre többet tudunk, egyre inkább el is bizonytalanodunk abban, hogy mi a valóság.

Az előadás értelmezésében némi támpontot adhat az emlékezés mint kulcsszó, amire az alkotók már a színlapon is felhívják a figyelmet. Ez akkor válik különösen hangsúlyossá, amikor megismétlődik a halálhírt hozó jelenet, csak kicsit másként. A két verzió között lezajló jelenetek további információmorzsákkal szolgálnak. Visszamegyünk az időben, látjuk például Seymour és a pár közös lánya, Shelley (Szaplonczay Mária) közti tiszta szeretetet, s szemtanúi leszünk az apa és anya közti konfliktusnak is. A veszekedésben a szereplők testhelyzete is fontos mutató: Seymour térdel, Emily áll, a férfi tehát nemcsak szavakkal, hanem fizikailag is alárendelődik a nőnek. A jelenetek közti átkötések gördülékenyek, a veszekedést követően Hans és Seymour beszélgetésébe csöppenünk. A halálhírt hozó jelenet második verziója csak ezután következik. Seymour és Emily már a kezdetekkor más érzelmi állapotban vannak, ez nem egy évődő, hanem egy veszekedés utáni búcsúzás, majd megérkezik Hans, és Emily nem is igazán reagál a halálhírre. A kislány ezúttal először nem csatlakozik a felnőttekhez, de később odaoson, hallgatózik. Szaplonczay Mária gondterhelt arccal figyel, úgy forog, hogy jól lásson, tekintetét le sem veszi a másik két szereplőről. Hans és Emily beszélgetése sem ugyanaz, mint az előbb. Emily mesél a kislányához való viszonyáról, terhessége alatti félelmeiről. Szép, ahogy a fülelő lány ijedten odabújik a nézőtéren helyet foglaló, s az eseményeket onnan követő apjához. A karakterek szavainak és tetteinek hátterét egyre jobban megértjük, az viszont nem világos, hogy a két verzió pontosan kinek a két verziója, vagy egyáltalán lehet-e kapcsolni konkrét személyekhez. Előfordulhat, hogy az első azt mutatja, ahogy Seymour elképzelte, Emily hogyan fogadja majd a halálhírét, a második pedig Emily valósága, hiszen ez rész több rá vonatkozó, személyes információt tartalmaz. Vagy éppen a hallgatózó Shelley-é. De azt is megtehetjük, hogy egyik szereplőhöz sem rendeljük a két verziót, csupán az emlékezést mint kulcsszót tartjuk szem előtt, és hogy az magában hordozza a változás vagy éppen a változtatás lehetőségét.

Az előadásban a gyász különböző formái is megjelennek. Emily és Seymour veszekedésükkor kapcsolatukat gyászolják. Később Emily Seymourt gyászolja, valamennyire talán Shelley is, bár ő csak annyit tud, hogy apjának máshol kell dolgoznia. Emily, ugyan nem mondja ki, de utal rá, hogy gyászolja azt az életet, amit akkor élhetne, ha nem született volna gyermeke. Seymour elmeséli, hogy őt vérszerinti gyermekük halála után fogadták örökbe a szülei, s egész életét úgy élte le, hogy azt érezte, más helyett van a világon. Hans pedig már akkor gyászolta testvérét, amikor az még meg se halt. A gyász formái önmagukban is érzelmileg megterhelők, ennyiféleképpen és ilyen sűrűn pedig még inkább bekebelez(het)ik a nézőt. Az egyenletesség, a fokozatosság viszont itt is erény – másként talán nem is tudnánk megemészteni a látottakat.

Kivételes, hogy egy produkcióban minden színész játéka egyénileg és együttesen is kimagasló. Zsótér Sándor, Pál Emőke, Téri Gáspár és Szaplonczay Mária mind nagyon értik, mit miért csinálnak, minden rezdülésük tudatos és pontos. A tudatosság és a(z) (ön)reflexió a karakterek megírásakor is elsődleges szempont lehetett. Fontos felismerés például Shelley részéről, hogy gyerekként felnőttszerepbe kényszerült, s inkább ő volt az anya, az anyja pedig a gyerek, de ez furcsán hangzik egy kislány szájából. Talán megint csak az emlékezés olykor megbízhatatlan működésével van dolgunk: a jövőből visszanézve elképzelhető, hogy már látunk olyan összefüggéseket, amelyeket az események megtörténtekor még nem, s ezeket akár beleképzeljük az emlékeinkbe is.

A látvány sötét és nyomasztó hangulata, a megszakítás nélkül, ám összességében véve szűkmarkúan adagolt információmorzsák és az emlékezés bizonytalansága mind a produkció homályosságát erősítik. Tapogatózunk a sötétben, az éjszakában, nem látunk tisztán, nem is feltétlenül értjük minden pillanatban, hogy pontosan mi miért történik, de mintha ez nem is lenne cél. A sötétben a többi érzékszervünkre hagyatkozunk, jobban figyelünk a rezgésekre, hangulatokra. Egy olyan, a homályosság és minden hiányérzet ellenére is intenzív élményre, amit nem értünk, csak érzünk.

Mi? Szauer Lilla: És miért, hogy az éjszaka
Hol? Trafó – Kortárs Művészetek Háza
Kik? Játsszák: Zsótér Sándor, Pál Emőke, Téri Gáspár, Szaplonczay Mária. Látványtervező: Koltay Dorottya Szonja. Technikus: Lengyel Ákos Papa. Produkciós vezetés: Magnum Produkció. Rendezőasszisztens: Vajdai Veronika. Konzulens: Kárpáti Péter. Író, rendező: Szauer Lilla.