Az elmúlt években a fiatal – különösen a Freeszfe képzéseiből kikerülő – alkotók előszeretettel nyúlnak olyan témákhoz, amelyek Magyarországon tabunak számítanak, vagy éppen kiélezett politikai vita alakult ki körülöttük, ellehetetlenítve a valódi párbeszédet, feldolgozást.

Farkas Dorottya – Vass Szandi: Emese álma. Fotók: Kőrösi László

Az Emese álma és a szememfénye egyaránt az erőszaktétel és a traumafeldolgozás bonyolult kérdéskörét érinti. Előbbi egy one woman show, amelyben a Kárász Emese által megformált címszereplőt kísérjük végig a rádöbbenés útján, hogy bár nem emlékszik rá, de nem sokkal korábban megerőszakolták. A színpadi Emese emlékei szürreális képekben törnek elő, amelyek a mondabeli Emesét megtermékenyítő turulmadár erőszaktételeként értelmeződnek újra. A szememfénye párosának férfi tagja, Péter (Pataki Ferenc) pedofil késztetései miatt hagyta el a családját. A hozzá szexuális szolgáltatásokat nyújtani érkező fiatal nő (Pigler Emília) és a férfi között egy egyre csavarosabb és erőszakosabb játszma alakul ki. A kettejük közötti viszony értelmezhetősége folyamatosan billeg, éppen ebből adódnak a legfeszültebb helyzetek: hol azt sejteti az előadás, hogy apáról és lányáról van szó, és a fiatal nő szándékosan kereste fel Pétert – de hogy erről a lány pontosan mennyit tud, és hogy az apa miért nem ismeri fel a vendégét, az nem derül ki egyértelműen –, hol pedig azt, hogy csak a véletlen sodorta őket össze.

A sors-diagnózisként aposztrofált Emese álmának egy másik, nem kevésbé traumatikus rétegéhez tartoznak a mindennapi rasszizmus mikroagressziói – ennek az Emesének ugyanis fekete a bőre. Az erőszakról még tudomást sem szerzünk, eleve azt látjuk, hogy a főszereplőre hónapok után is gyanakodva tekint a munkahelyén a portás, a vele egyenrangú másik gyakornok szurkálódik vele, a nőgyógyász pedig nyíltan rasszista kérdéseket tesz fel neki. Ezeket a megélt tapasztalatokat felerősíti az a színpadi helyzet, hogy mindent és mindenkit egyetlen színész játszik el. Az események többi szereplője Emese szavain és – ami ebben az előadásban különösen fontos – testén keresztül jelenik meg. Vagyis az ő gondolatait halljuk, az ő érzékelésén keresztül látjuk a környezetét, az ő belső világába nyerünk betekintést. A helyenként akrobatikus, táncszerű mozgás, amellyel Kárász Emese tűpontosan imitálja a galambokat, az idegesítő kollégákat, a kevés eszközzel operáló előadás egyik legfőbb hatáseleme.

Komáromy Bese: szememfénye

A szememfényében a szereplők gondolkodásmódját és érzelmeit kevésbé ismerjük meg, a társadalmi háttér sem rajzolódik ki. Ez az információhiány kissé zavarossá teszi a történetet, bár időnként humoros helyzeteket teremt. A fizikalitásra viszont itt is nagy hangsúlyt fektetnek az alkotók. Itt az agresszió nemcsak a szimbólumok és a szöveg szintjén van jelen, hanem testi erőszak formájában is. Ahogyan szép lassan kiderül Péter pedofil múltja, és ezzel párhuzamosan a hozzá érkező fiatal nő is egyre gyanúsabban kezd viselkedni, az incselkedés, a verbális csipkelődés konkrét agresszióba csap át, amely jelenetről jelenetre, hullámokban generálódik újra. A karakterek motivációja azonban nem egészen világos, az előadás legvégéig csak Péteré körvonalazódik nagyjából: szeretné újra felvenni a kapcsolatot a lányával, akit saját bevallása szerint azért hagyott el, mert szexuális vonzalmat érzett iránta, és így akarta megvédeni. Ám arra továbbra sem derül fény, hogy valóban a lánya-e a másik szereplő, ahogyan arra sem, hogy mi Péter szándéka, ha igen, és mi akkor, ha nem. Mindeközben a túlságosan nyitva hagyott értelmezési utak miatt a jelenetváltások is döcögősek. Az író-rendező Komáromy Bese filmes területen is dolgozik, ami meglátszik a színdarabon: a thrillerekre jellemző fordulatok, az erőszak filmes hatású színrevitele, a színkezelés (vörös árnyalatok) látványosan és a filmes műfaj színpadi kísérleteként izgalmasan hatnak a Trafó alagsorában, de maga a történet hiányérzetet kelt a nézőben.

Az Emese álma a szememfényénél jóval elemeltebb nyelvet használ, de a mozgásszínházi eszközök és a fényekkel való játék mellé az értelmezéshez szükséges információkat is megkapjuk. Ugyanakkor ezeket az alkotók adagolhatnák kicsit arányosabban, illetve valamivel jobban is kibonthatnák az eseményeket, mivel a lezárás túl gyorsnak érződik az előadást általában jellemző ritmushoz képest.

Farkas Dorottya – Vass Szandi: Emese álma; Komáromy Bese: szememfénye

A játékosság mellett a humor mindkét előadásnak szintén fontos eszköze. Az Emese álmában leginkább a színpadi figura által parodizált karakterekben jelenik meg, és két irányba hat: segíti egyrészt kívülről a főszereplőhöz való kapcsolódást, másrészt a diszkriminatív környezetben való lavírozást és a trauma feldolgozását kívülről és belülről egyaránt. A szememfénye humora, bár valamelyest oldja a súlyos témát és a színpadi erőszakot, többnyire lapos, sőt helyenként kifejezetten erőltetett (lásd a po-tay-to / po-tah-to magyarra fordítását krumpli és burgonyaként). Mivel a darabban megjelenő karakterek nem elég kidolgozottak, olyan humorforrásként sem szolgálhatnak, ami megkönnyítené a velük való azonosulást vagy a traumatikus élményeikkel való megküzdést.

Az Emese álmában egy esendő és szerethető karakter jelenik meg, akihez az irónián és a fizikailag is megosztott belső világán keresztül könnyű közel kerülni, ezzel szemben a szememfénye szereplői egyértelműen negatív színben tűnnek fel, ami az előadás során nem is nagyon árnyalódik. Míg az Emese együttérzést, de talán még dühöt is kiválthat a nézőből, addig a szememfénye legfeljebb szánalmat kelt a férfi főszereplő iránt, és egyidejűleg undort vált ki: hiszen nehéz szembesülni azzal, hogy egy pedofil is csak ember, egy közülünk, hiába érezzük minden porcikánkban, hogy a vonzalom, amelyről megtörten mesél a színpadon, teljességgel elfogadhatatlan. Az itt felmerülő kérdések – hogyan lehet ezekkel a késztetésekkel megküzdeni? és hol vannak az együttérzés határai egy pedofil férfival szemben? – a itthon a közelmúltban például Pintér Béla Titkaink című előadásában is megjelentek, amely ebben az értelemben a szememfénye előzményének is tekinthető. És bár a szememfénye szereplői kissé papírmasészerűek, és az előadás gyakorlatilag semmire sem ad egyértelmű választ, az mindenképpen fontos, hogy a produkció a közönséget saját értékítélete megkérdőjelezésére készteti. Az Emese álma ezt nem éri el, viszont beemeli a kollektív tudatba az Álmos fogantatásáról szóló monda egyfajta feminista értelmezését. A közismert történetben Álmos születésének körülményei csodaként jelennek meg, míg az előadás Emeséje erőszak áldozata, és a traumával való küzdelem juttatja oda, hogy elveszti a valóságérzékét, és őt követő, beszélő madarakat vizionál. Így tehát mindkét előadás kapargatja a kortárs magyar társadalom berögzült gondolkodásmintáit.

Mi? Farkas Dorottya – Vass Szandi: Emese álma
Hol? Trafó Kortárs Művészetek Háza
Kik? Kárász Emese. Dramaturg: Vass Szandi. Rendező- és produkciós asszisztens: Fazekas Ella. Zeneszerző: Erményi Gabó. Látvány asszisztens: Kamuthy Maja. Fénytervező: Dézsi Kata. Technikus: Lengyel Ákos Papa. A projekt mentora: Keresztes Tamás. Grafika: Kováts Janka. Koncepció, rendező: Farkas Dorottya
Mi? Komáromy Bese: szememfénye
Hol? Trafó Kortárs Művészetek Háza
Kik? Pataki Ferenc, Pigler Emília. Látvány: Sorosi Eszter. Zene: Pásztor Csilla, Axeev. Mozgás koordinátor: Téri Gáspár. Dramaturg konzulens: Selmeczi Bea. Produkciós vezető: Osváth Gábor. Rendezőasszisztens: Fitos Réka. Fotó: Székely Róbert. Rendező: Komáromy Bese