Általánosan elismert igazság, hogy mindenkinek megvan a maga meghatározó Büszkeség és balítélet élménye. Sokaknak a „Colin Firth a tóban” BBC-sorozat égett be, míg másoknak a Keira Knightley által fémjelzett játékfilm. Magyarországon kisebbségben vannak azok, köztük én is, akik a bollywoodi Bride and Prejudice verziót látták először, melyben az egész regényben meghúzódó osztályfeszültséget a legegyértelműbben mutatták be: a Darcy-család fehér bőrű, a Bennett-család indiai. Bár a bollywoodi verzióhoz képest a Vígszínház bemutatójában (sajnos) nem szerepelnek elefántok, van helyette élő kutya, akinek a cukiságfaktorával nehéz versenyezni.^[1]

Fotók: Dömölky Dániel

Újabb általánosan elismert igazság, hogy az emberek hajlamosak túl komolyan venni a Büszkeség és balítéletet, mintha nem egy, a saját szereplőin mosolygó regény lenne. Pont abban rejlik a humora, hogy nem veszi magát túl komolyan, és a többieket lenéző Darcy és Elizabeth Bennet csak akkor juthatnak el a boldogságukig, ha felismerték saját hibáikat. Ha egy szórakoztató, elsősorban a nézők mulattatását célzó előadásként gondolunk a Büszkeség és balítéletre, sok hiányossága hirtelen jelentéktelenné és megbocsáthatóvá válik. Valló Péter rendezésében nincsenek titkok vagy igazán meglepő fordulatok, ha valaki nem ismerné a történetet, az előadás eseményeit és vonzalmait előrevetítik az első jelenet állóképei, és később is meg lehet érteni az aktuális érzelmeket az alapján, hogy a szereplők éppen kire pislognak némán.

Azok az alakítások emelkednek ki, amelyek belesimulnak a vígjátéki játékmódba. Hegyi Barbara és Lukács Sándor Mrs. és Mr. Bennetként csaknem főszereplői az előadásnak, szépen megtalálják az egyensúlyt a harsányság és a humor között, ők használják ki legjobban a nagyszínpad adottságait. Ugyanakkor zavaró, hogy Mr. Bennett szellemességének célpontja alapvetően a saját családja, és bár a közönség ezeket a vicceket is jól fogadja, nehéz elvonatkoztatni mélyen szexista voltuktól. Hasonlóan szórakoztató Gyöngyösi Zoltán Collins tiszteletese, aki recitálással emeli ki a bókjait. Varga-Járó Sára Jane-je és Medveczky Balázs Bingley-je kamaszosan szeretnek egymásba, szerelmük dadogásukból és zavarukból rajzolódik ki. Waskovics Andrea Elizabeth-je belesimul az előadás lendületébe, temperamentuma néha felidézi Waskovics másik fontos szerepét, Az üvegcipő Marikáját. Wunderlich József Darcy-jával közös kémiájuk későn jelenik csak meg, akkor viszont ők is átváltanak a kamaszos rózsaszín ködbe. Érezhetően jó állapotban van a Vígszínház társulata, minden generáció képviselői karakteres alakításokat nyújtanak.

Szintén a rendezés szórakoztató jellegét erősíti az előadást kísérő zenekar és a tánckar, melyek erősen megidézik az ugyancsak a régens korszak Angliájában játszódó népszerű netflixes sorozatot, a Bridgertont, így talán a jelentős számú fiatal közönségnek is több kulturális referenciapontot adnak.

A vígjátékot bizonyos időközönként monológok törik meg, melyben női szereplők mondják el a karakterükhöz kapcsolódó tágabb dilemmákat, alapvetően a társadalmi pozíció-nemi szerepek tengelyen, miközben az arcuk kivetítve is követhető. A már-már brechti motívum kizökkenti a nézőt az előadásból, és behoz egy olyan, társadalmi valóságra reflexív nézőpontot, amely nem koherens az előadás általános formanyelvével és gondolatiságával. Ha kinyitjuk azt a kérdést, hogy milyen lehet fiatal nőnek lenni Jane Austen világában vagy ma, hirtelen nem lesz olyan vicces az előadás többi része sem, hiszen a színpadon valóban vérre menő harc folyik egy-egy szerencsés házasságért, ami mellett kevés hely marad annak kifejtésére, hogyan érzik magukat a benne szereplők. Az osztályhelyzet, a nemek közötti különbségek, vagy a társadalmi mobilitás vágya és nehézsége ma is releváns szempontok, viszont ezeket a szálakat nem hangsúlyozza az előadás, egy-egy monológ után visszatérünk a vígjátékhoz. Máshogy fogalmazva, mégis belekerülnek attól eltérő elemek, ám ezek nem kapcsolódnak koherensen az előadás többi részéhez, hiányérzetet és feszültséget keltve a nézőben.

Kálmán Eszter díszlet- és jelmeztervezőként egységes, letisztult látványt hozott létre. A jelmezek fehérsége egységesíti a szereplőket, a társadalmi különbségeket csak az ékszerek jelzik. A tér meghatározó része még egy folyamatosan mozgó fóliafelhő, és pár plüssállat, utóbbiak meglehetősen viccesek.

(Utószó: Ez az egyik utolsó színházkritika, amit a Színház folyóirat mostani szerkesztőségének írok, akik idén leköszönnek. Szakmailag és emberileg is gyökeresen máshogy alakult volna az elmúlt nyolc évem, ha 2017-ben elsőéves egyetemistaként nem kerülök be a folyóirat mentorprogramjába, ha nem kapok annyi bizalmat, figyelmet és konstruktív kritikát, amennyit kaptam. Megtiszteltetés ennek a szerkesztőségnek írni, és nagyon fog hiányozni a közös munka.)

^[1] A színpadon szereplő állatok kapcsán érdemes elolvasni a Színház folyóirat tematikus lapszámát.

Mi? Jane Austen: Büszkeség és balítélet (A színpadi változatot készítette: Kovács Krisztina és Valló Péter)
Hol? Vígszínház
Kik?Was­ko­vics And­rea, Wun­der­lich Jó­zsef, Var­ga-Já­ró Sára, Med­vecz­ky Ba­lázs, Lu­kács Sán­dor, Hegyi Bar­ba­ra, Vi­rágh Panna m.v., Ertl Zsom­bor, Lász­ló Re­be­ka e.h., Ja­nó-Sze­gi Esz­ter m.v. / Ma­gyar Jáz­min Őzike m.v., Ha­lász Judit, Szász Júlia m.v., Gyön­gyö­si Zol­tán, Szi­lá­gyi Csen­ge, Ba­lá­zso­vits Edit, Ka­rá­cso­nyi Zol­tán, Böl­kény Ba­lázs, Bog­dán­fi-Tóth Kla­u­dia, Dra­ho­ta Al­bert, Dzsu­pin Ádám, Kol­ler Ni­ko­lett, Ma­gyar Lili, Mezei Ábel, Mező Máté, Orosz Gergő, Pecz-Pé­li Luca, Tóth Bri­git­ta. Díszlettervező: Kálmán Eszter. Jelmeztervező: Kálmán Eszter. Jelmezkivitelező: Bati Nikoletta. Jelmeztervező asszisztens: Vas Kitti. Koreográfus: Bodor Johanna. Dramaturg: Kovács Krisztina. Zeneszerző: Mester Dávid. Koreográfus asszisztens: Tóth Brigitta. Világítástervező: Csontos Balázs. Rendező: Valló Péter