Bár a PLACCC téli kiadása a hideggel kapcsolatos ellenérzéseink meghaladására is lehetőséget nyújtott, én végül éppen a hidegfóbiámmal való szembenézést segítő előadásról maradtam le, helyette a közösségi masszázs és korcsolyázós performansz kalandjára vállalkoztam.

Szemessy Kinga és Mórocz Eszter Hol fáj? című performansza a Széchenyi Gyógyfürdőbe invitálta a résztvevőket, amelyben masszázsra is lehetett jelentkezni az előadás keretei között.

Mórocz Eszter – Szemessy Kinga: Hol fáj?. Fotók: Balogh Attila

A páradús levegő, az uszodai szagok, a személyzet sürgése, és a helyszínként szolgáló terem keresése rögtön nagyon erős szomatikus élményeket hívott elő bennem, noha éppen a Széchenyiben még sohasem jártam. Az előadásra várakozva egy „kilátóról” figyelhettük a fürdőzőket és nyüzsgő fürdőéletet, ami paradox módon inkább közel hozta, semmint eltávolította az élményt (hazafele menet kicsit olyan érzésem volt, mintha magam is aktívan fürdőztem volna). A performansz aztán radikálisan eltérő pozíciókat kínált a „sima” nézők és a korábban masszázsra jelentkező két résztvevő számára, akik már érkezésünkkor az egymás mellé helyezett masszázsasztalokon feküdtek hason, fedetlen háttal, deréktól lefelé textillel letakarva. Ők nem láttak minket, fejüket mindvégig a masszázsasztal nyílásába hajtották, tehát legfeljebb a padlót szemlélhették, mi viszont alig néhány méteres távolságból figyelhettük a környezetet (anatómiai kiadvány, masszázskönyv, gyertya) és történéseket. Nem tudom, tudatos koncepció volt-e, de a játékba fizikailag is bevont résztvevők az általam látott előadáson egy sor ellentétpárt jelenítettek meg (férfi-nő, sovány-teltkarcsú, stb.). Paradoxonnak éreztem, hogy egyfelől ennyire kitárulkoznak, ugyanakkor az arcukat nem látjuk egy pillanatra sem, ők pedig egyáltalán nem látnak minket.

A két, fehér ruhába öltözött alkotó mozdulatai hol szinkronban, hol szándékos asszimmetriában voltak, kiemelve a masszázs koreografikus, táncszerű voltát. Furcsa helyzet volt ennyire közelről figyelni a mozdulatokat, az ujjak, kézél, ököl munkáját az olajos bőrön. Épp azon gondolkodtam, milyen érdekes, hogy nem unom a passzív szemlélődést, amikor a performerek kérdezgetni kezdték a masszírozottakat. Sajnos a válaszok kifejezetten nehezen voltak hallhatók, és bár egy ponton a nézők is bekapcsolódtak a diskurzusba, nehéz úgy beszélgetni, ha két embernek nem csak a hangját nem halljuk, de még szájról olvasni sincs esélyünk. A primér masszázsélményeken túl az öngondoskodás, stresszoldás további formái kerültek szóba, illetve olyan speciális témák is, mint hogy vajon empatikusabbak-e a női nőgyógyászok, mint a férfiak. Kiderült továbbá, hogy vannak munkahelyek, ahol helyben kínálnak lehetőséget a jógára, masszázsra, míg mástól azt tudtuk meg, permanens álmatlanságba kergeti a felső szomszéd. Jó ötletek is megfogalmazódtak (például a masszázs és öngondoskodás oktatása az általános iskolában), ugyanakkor a közös beszélgetést, az erre való igyekezetet összességében mégis kitalálatlannak és szervezetlennek éreztem. Külön összezavart, hogy míg kommunikálni próbáltam az egyik alkotóval, ő közben kinyomta magát jógahídba, amire én nézőként hirtelen nem tudtam hasonló truvájjal válaszolni, mert már maga az akció is váratlanul ért egy dialógus közepén. Az volt az érzésem, mintha nem lenne elég határozottan kijelölve a beszélgetés kerete és célja, így kissé vázlatszerűnek tűnt az esemény és work-in-progress hangulata volt, miközben nem ennek hirdették.

Somló Dávid: Glissando

Somló Dávid Glissando-ja részvételi koncert-korcsolyázásra hívta a közönséget. Fejhallgatót és lejátszót kapunk – bár kissé szkeptikus voltam, sikerül-e ennyi ember kütyüjét összehangolni, de nem adódott semmilyen technikai probléma –, és miközben korcsolyázunk a Bikás Park számunkra kiürített koripályáján, instrukciókat, valamint filozofikus reflexiókat hallunk a fülünkben. A szöveget egy mesterséges intelligencia által generált hang közvetítette, mely eleinte nagyon idegen volt számomra, de később megszoktam és már egyáltalán nem volt zavaró. A megfogalmazásnak és a helyzetre való reflexiónak köszönhetően a produkció akusztikus rétege valahol a vezetett relaxáció és Hajas Tibor hangfelvételei között félúton helyezkedett el. A hang és a szag két olyan dolog, ami elől nehéz elzárkózni, akár tolakodó is lehet, főleg, hogy ez a kvázi isteni hang felszólító módot használ, utasításokat kapunk tőle. Vizsgáljuk meg feszes-e valahol a testünk, hangoljuk össze a légzésünket a korcsolyázással, figyeljük meg a korcsolyapenge siklását a jégen és az általunk rajzol hurkokat, rögzítsük a tekintetünket a korcsolyacipő orrára majd magunk elé, mintha kamera lenne stb. Az instrukcióknak megfelelően  előbb a tudatunkra, a testünkre, majd a korcsolyázás egyéb körülményeire fókuszálunk – a tudatosság és figyelem zónájába emelve a máskor oly gyakran hanyagolt részleteket. Ezt követően olyan feladatokat kapunk, melyek egyrészt koreografikus keretet adnak a korcsolyázásnak, másrészt az egymáshoz való kapcsolódás különféle mintázatait rajzolják ki (duók, kisebb és nagyobb csoportok, raj/boly „közös tudattal”). És ugyan fejben eljátszottam a rosszcsontkodás, ellenkezés gondolatával, az egésznek volt valami kozmikus jellege, így a többiekkel együtt követtem az utasításokat (néhány instrukció egyébként – okosan! – kifejezetten a rendezettség, koreografáltság kibillentését célozta). Időnként megpróbáltam elképzelni a látványt felülről, egy drón távlatából, miközben a pálya széléről egy maroknyi nézőközönség figyelt minket, tehát pont fordított volt az arány az aktívan és passzívan bevonódók között, mint a masszázsperformansz esetében. Az esemény utáni élménymegosztás megerősítette azt a felismerésemet, milyen kevés elég ahhoz, hogy lélekben és testben kapcsolódjunk – magunkhoz és egymáshoz. A Glissando ugyanakkor a Gellérthegyen tavaly bemutatott hanginstallációval is összekötődött bennem. Ott szabadon mozoghattunk a térben és tetszés szerinti ideig maradhattunk. Mivel fittyet hánytam a gyülekező felhőkre, majd az első esőcseppekre is, sikerült bőrig áznom, de azt éreztem, hogy erősen kapcsolódtam az őselemekhez a város közepén. A mostani esemény ehhez képest sokkal strukturáltabb és kontrolláltabb volt, de a metafizikai hatású nagyobb egységbe kovácsolódás ugyanúgy megvalósult.

Mi? Mórocz Eszter-Szemessy Kinga: Hol fáj? – PLACCC Téli kiadás 2025
Hol? Széchenyi Gyógyfürdő és Uszoda
Kik? Alkotók: Mórocz Eszter, Szemessy Kinga.
Mi? Somló Dávid: Glissando – PLACCC Téli kiadás 2025
Hol? Bikás Park Korcsolyapálya
Kik? Alkotó: Somló Dávid. Kreatív munkatársak: Bognár Helka, Mendel Péter.