Egy színész, aki rendez, szinkronizál, forgat, ír, zenél és szereti teljes lényével megélni a pillanatot, vagy csak úgy lenni. Éppen ezért kedveli annyira a szökőkutakat, amelyek csupán vannak és szépek, s jó csak úgy szimplán elüldögélni a közelükben.

Orosz Ákos. Fotó: vigszinhaz.hu

Zsótér Sándor és Zsámbéki Gábor osztályába jártál a Színművészeti Egyetemen, hogyan élted meg és mit hozol onnan?

Magunkba szívtuk, hogy komplexen gondolkodjunk a színházcsinálásról, és hogy igazi szellemi partnerei tudjunk lenni egy rendezőnek s egymásnak. Vagy akár mi magunk is ki tudjunk találni, véghez tudjunk vinni projekteket, valamennyire tisztában legyünk vele, milyen világosítani, hangosítani, és kicsit értsünk ahhoz is, milyen ruhája  legyen egy karakternek, milyen stílust válasszunk egy adott színházi anyaghoz. Hogy legyen dolgunk a színpaddal, hogy szeressünk vagy akarjunk valamiről beszélni. Hogy igazán fontosnak tartsuk a szakmánkat, és ne csak öntetszelgő, üres exhibicionizmusból játsszunk. Hogy próbáljunk kommunikálni a jelen lévő emberekkel, hogy ez az egyszeri és megismételhetetlen alkalom, ami estéről estére létrejön, kiemelt esemény legyen, ne pedig hétköznapi munkavégzés. De akkor még azért egész más volt a szakmánk, mint most.

A komplexitást már az egyetemen megtapasztaltátok?

Zsámbéki Gábor volt az osztályvezetőnk, és az már önmagában egy komplexitásra való törekvés, hogy maga mellé hívta Bodó Viktort, mint tanársegédet, aki akkor a fiatal progresszív generációt képviselte, és Zsótér Sándort, akivel a színházcsinálás alapjait tekintve hasonlóan gondolkodott, de a munkamódszerük és a stílusuk  teljesen különböző volt. Melléjük jött még Ács János, aki a zenésmesterséget oktatta, aztán később Méhes László. Továbbá Kovalik Balázs, Hegedűs D. Géza, Karsai György és Ladányi Andrea, aki akkor a mozgás tanszék vezetője volt. De annyi mindenkit mondhatnék még. Sok magas színvonalú művésszel és gondolkodóval találkoztunk, és többféle stílussal és hozzáállással. Ha ezt egy fiatal színházcsináló éveken keresztül, intenzíven kapja, meghatározza a gondolkodását a későbbiekben is. Viszont gyakran hajnalig bent voltunk az egyetemen,  és számomra ez nem volt célravezető. Tizennyolc évesen vettek föl, és egyik pillanatról a másikra teljesen kiszakadtam a megszokott életemből. A mai napig egyfajta hiátusként jelenik meg bennem, hogy az az élet, amit addig ismertem, hirtelen eltűnt. Sokat kellett dolgoznom azon, hogy a régi barátaimat visszaszerezzem. Mielőtt veled találkoztam, volt egy fél órám, és gyorsan fölmásztam a Hárs-hegyi kilátóba, mert fontosnak tartom, hogy lássak napfényt. Rendszeresen kivonulok a természetbe. Ha csak kevés időm van, akkor is. A szakmánkhoz az is hozzátartozik, hogy ne veszítsük el az emberi mivoltunknak azt a szegmensét, ami  a természethez köt minket. Azzal, hogy az egyetemen olyan közegbe helyeztek, ahol reggel kilenctől éjfélig – vagy még tovább – egy fekete teremben próbáltunk létrehozni színházi jeleneteket – amiről egyébként akkor azt éreztük, hogy az életünk legfontosabb pillére -, valahogy kiszakadtunk a saját valóságunkból. Sokáig azt tartottam a legnagyobb problémának, hogy miért nem tudom elmondani normálisan azt a mondatot, hogy „milyen tigrisről álmodott az anyám, amikor terhes volt velem”. Aztán amikor lediplomáztunk, rájöttem, hogy nem tudom hogy kell csekket feladni, nem tudok tájékozódni a színházon kívüli világban, és se kutyám, se macskám. Most a negyvenedik életévemet taposom, és körülbelül húsz éve vagyok a pályán, de valami még mindig hiányzik nekem a színház előtti életemből, és dolgoznom kell azért, hogy visszaszerezzem.

Előbb említetted, hogy más volt a színházi szakma akkor, amikor egyetemista voltál. Mire gondolsz, miben volt más?

Nem csak a szakmánk volt más, az egész világ. Ha valakivel beszélgetni akartam, személyesen találkoztunk, mert nem volt még messenger, nem volt okostelefon, nem volt közösségi média. Mások voltak a követelmények, más volt a nézők figyelme, és más volt a mi figyelmünk is. Hogy ennyire felgyorsult körülöttünk minden, gátolja, hogy leüljünk Dosztojevszkijt vagy Tolsztojt olvasni. Pár évvel ezelőtt még hét másodperces volt az emberek figyelme, most már csak három. Ha három másodperc alatt nem ragadja meg valami a figyelmed, akkor egyszerűen továbbgörgetsz. A közösségi médiából áradó ingerek arra predesztinálnak minket, hogy ilyen három másodperces döntéseket hozzunk valamiről, és meg se várjuk, hogy valójában miről van szó. Az olyan dolgokban hiszek, amik teret engednek a finomhangolásnak. Ahhoz viszont, hogy finomhangolódj, kénytelen vagy elmélyedni valamiben, amihez oda kell adnod a figyelmed órákra, vagy akár hosszabb időtartamokra is. Azt gondolom, hogy magunkra is odaadó figyelmet kellene szentelnünk.

Orosz Ákos és Kiss Szilvia a Koldusoperában, r.: Sebestyén Aba, Komáromi Jókai Színház (2023). Fotó: Dömötör Ede

Ez a figyelemváltozás hogyan befolyásol téged?

Többször volt már olyan szabadságharcom, hogy fél éveket nyomógombos telefonnal toltam végig, legutóbb tavaly. Csak sajnos mindig van valami, ami arra késztet, hogy visszarakjam a SIM-kártyát az okostelefonomba. Tavaly azért váltottam át nyomógombos telefonról, mert Bicska Maxit játszottam a Komáromi Jókai Színházban, állandóan ingáznom kellett, és szükségem volt GPS-re, hogy lássam, melyik irányba induljak el autóval, hogy minél hamarabb felérjek Budapestre. Felfogom azt is, hogy a mai világban előadóművészként szinte kötelező jelen lenni a közösségi médiában. Ha csinálsz egy verses estet, vagy bármi mást, kénytelen vagy jelen lenni, hiszen másképp nem jutsz el az emberekhez. Értem, hogy ez fontos, de egyelőre nem stílusom. Folyton küzdök vele, hogy úgy legyek jelen, hogy ne vegye el az időmet, hogy releváns, minőségi tartalmat osszak meg, de ne függjek rá és ne legyen magamutogatás. Közben pedig nem is akarok mindenáron tartalmat gyártani. Viszont, ha el szeretném juttatni például a János vitéz koncertszínházi-előadásunkat az emberekhez, melyet Mogyoró Kornéllal és Tarján Veronikával hoztunk létre saját zenével, akkor hogyan másképp tehetném meg? Hamarosan lesz belőle hanganyag is, amit meg lehet majd vásárolni, de ki fogja megvenni, ha nem tudnak róla? És honnan tudnának róla, ha nem a közösségi médiából? Huszonkettes csapdája.

Tanítasz még a Színművészetin?

Most végzősök azok a srácok, akiknek művészi beszédet tanítottam, de csak az első három évben jártam be hozzájuk rendszeresen órát tartani. Ők az utolsó olyan évfolyam, akiket még a régi rendszerben vettek fel. Van akinek én vagyok a konzulense a szakdolgozatánál, de nem tanítok már ott.

Miért kezdtél el tanítani? Hívtak és azt mondtad, hogy oké, vagy mindig is volt benned egy ilyen szándék?

Nem volt, de többször megkörnyékeztek már ezzel. Korábban talán kishitű voltam, és azt éreztem, hogy nem tudok eleget ahhoz, hogy tanítsak, még nem tartok ott. Hat éve Hegedűs D. Géza kért fel, akivel a Vígszínházban együtt dolgozom, és aki a beszédtanárom volt az egyetemen. Vonakodtam egy kicsit, ő győzködött, de nem kellett sokat győzködnie, mert viszonylag hamar belementem.

Mennyire lett sajátod a tanítás?

Nagyon szeretnék még tanítani valahol, szeretnék fiatalokkal foglalkozni, ha úgy dobja a gép és eljön a ideje, mert fontos dolog lett az életemben, és többféle irányból is izgalmas feladatnak látom.

Milyen irányokból?

Ha kap az ember egy új szerepet, új közegben, új rendezővel, valahogy mindig olyan, mintha elölről kezdené a szakmát, és mindegy, hogy hány szerepet játszott el addig, mindig szinte a nulláról indul. Amikor elkezdtem tanítani, és rendszeresen bejártam órát tartani, visszaemlékeztem arra, hogy én hogyan kezdtem, mik voltak az alapok, és ezzel újra tudtam definiálni a szakmai értékrendemet. Olyan színházi gondolkodást igyekeztem átadni a tanítványaimnak, amiben igazán hiszek. Ez a szakma furcsa szabályrendszer alapján és különös dinamikákkal működik. Az egyik felének nincs munkája, a másik felének meg nagyon sok, sokszor túl sok, állandóan be akarják tuszkolni az embert valahová politikailag is, ketté van vágva a szakma. Ezek frusztráló dolgok. Olyan sokkok érik a színháziakat, amitől az ember nehezen tud alkotni és könnyen elfásul. Jöttek a metoo-botrányok, a Covid, átalakították a Filmintézetet, az SZFE-t, mindig van valami, ami folytonos stresszt okoz.. Aztán az ember bemegy a színházba, az egyetemre, és találkozik ezekkel a csillogó szemű fiatalokkal, akik azért vannak ott, mert tanulni szeretnének. Mert olthatatlan vágyuk van a színházcsinálás iránt. Ez vissza tudja adni a szakmai hitemet még a nehéz időkben is. Akkor lennék a legboldogabb, ha meg tudnám teremteni, hogy úgy dolgozhassak színházban, úgy folytathassak bármilyen művészeti tevékenységet, hogy ne abból kelljen megélnem, mert ez a kettő az én fejemben nem függ össze. Ne kelljen teperni, hogy beüljenek a nézők, ne kelljen félni attól, hogy ehhez most ki mit fog szólni, hanem szabadon lehessen gondolkodni és alkotni. Persze az egyéni szabadságát az ember megtalálja a színpadon szinte bármilyen körülmények között, mert a gondolat ereje mindig szabad.

Van egy monodrámám, A szökés, amit Gérecz Attila életművéből készítettünk, és egyszer megnézte Mécs Imre, akivel utána elmentünk beszélgetni. Megkérdeztem, hogy milyen érzés volt, amikor halálra ítélték, milyen volt meghallgatni az ítéletet, milyen volt magánzárkában lenni? Gérecz Attila élete is kapcsolódik 1956-hoz, őt is börtönbe zárták politikai fogolyként, ő is magánzárkában volt, és ő az egyetlen ember, aki meg tudott szökni a váci fegyházból. Több harckocsit is sikerült felrobbantania, aztán a Klauzál téren lelőtték és egy tömegsírba helyezték. Huszonhét éves volt. A rendszerváltásig nem lehetett tudni róla, nem lehetett róla beszélni. Említettem, hogy milyen fontos számomra a gondolat szabadsága, és ez juttatta eszembe ezt a történetet, hogy a legnagyobb elnyomás alatt is meg lehet találni a szabadságot. Mécs Imre mesélte, hogy a magánzárkában be voltak deszkázva az ablakok, de egy résen keresztül bejött a fény, és látta a festékrücsköket a falon, és látta, ahogy a festékrücsök árnyéka körbemegy, és eszébe jutott, hogy bár ő be van ide zárva ebbe a szűk cellába, de közben a Föld forog megállíthatatlanul, tehát mégiscsak mozgásban van. Azt is mesélte, hogy azzal töltötte az időt, hogy kitette a kezét, megérintette az ujjbegyével a falat, elkezdett körbesétálni vele, és elképzelte, hogy a Margit-hídtól elmegy a Boráros térig a körúton, megérinti a kirakatokat, az újságárus bódéját. Képzeletben utazott.

Orosz Ákos A szökésben, r.: Csuja László, Vígszínház (2013). Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Miért pont Gérecz Attila élete fogott meg?

Ehhez köze van Csuja Lászlónak, aki a monodrámát rendezte. Csuja egyik barátja, Kele Fodor Ákos költő Gérecz Attila-díjban részesült, és innen indult a gondolat, hogy  vajon ki is ő. Ráadásul akkor pont huszonhét éves voltam, és sokszor sétáltam keresztül a Klauzál téren. Feltettük magunknak a kérdést, hogy vajon mi mit tettünk volna Gérecz helyében. Akartuk, hogy ez a történet tovább éljen, és szerettük volna a szellemiségét továbbvinni. Néha-néha még most is eljátszom, nincs mindig repertoáron, de a fejemben benne van, és talán még nem öregedtem ki belőle.

Említetted a színházi botrányokat, amivel kapcsolatban többször is azt nyilatkoztad, hogy nem szeretsz beszélni róla. De miért nem?

Arról szeretnék beszélni inkább, ami van, és nem arról, ami volt. Sokszor  utólag kérdezgetnek régi ügyekről, melyekkel kapcsolatban már képviseltem a véleményemet, amikor az aktuális volt. Utólag kérdeznek rá például, hogy miért jöttem el a Maladype Színházból. Hét évet töltöttem ott, de már tíz éve a Vígszínházban vagyok. Nem arról kéne beszélnem, hogy mit csinálok most? Hogy mit gondolok a jelenlegi helyzetről? Nincs annyi terünk egy interjúban, hogy rendesen kifejtsünk a gondolatainkat, többnyire röviden, sietve kérdezik az embert. Ilyenkor inkább előre nézek, és azt igyekszem elmondani, hogy mik a terveim. Egyébként az is igaz, hogy manapság ingoványos talaj kritikát megfogalmazni bármiről, mert gyakran kiforgatják az ember szavait. Kikapnak egy-egy sort, mondatot, és megtunkolják valamiben, valami mellett vagy ellen, akár úgy is, hogy semmi köze az eredeti gondolathoz. Teljesen átpolitizálódott a szakma. Ez félelmetes számomra. Nem hiszek az árokásásban, nem szeretném tovább mélyíteni az ellentéteket, habár a véleményemet vállalom és képviselem. Mindenki láthatta, ahogy ott álltam az Ódry Színpad bejárata felett néhány volt osztálytársammal az egyetemfoglalás ideje alatt és jelképesen őrködtem, kint voltam jó pár tüntetésen, nem csak az egyetemmel kapcsolatban, megosztottam a közösségi médiában a gondolataimat, de ennél többet nem szeretnék visszamenőleg ezzel foglalkozni, nem akarok nap mint nap aktívan politizálni. Nem szeretnék semmilyen szekértáborba tartozni csak azért, hogy megfeleljek valamiféle elvárásnak. Hiszek a szellemi függetlenségben, hiszek a véleménynyilvánítás szabadságában és a demokráciában, de legfőképp a szeretetben és Istenben. Aki engem ismer és követ, tudja, hogy melyik a szakmánkat ért botrányról mit gondolok. Viszont nem szeretném, hogy ez határozza meg a művészetem. A régi tanáraim mellett kiállok mind az SZFE, mind a Madách Imre Gimnázium tekintetében azzal együtt is, hogy olykor nem mindenben értek vagy értettem egyet velük.

Mindazonáltal fontos szakmai kérdés, például az Eszenyi-ügy kapcsán, hogy hogyan bánunk egymással egy próbafolyamatban. Mik a határok, mi az, amit megengedhetünk magunknak, és mi az, amit nem. Erről mi a véleményed, változott valami?

Változott, igen, és fontos, hogy történjenek változások, de nem csak a színházban, hanem úgy egyáltalán. Amiatt sem szeretek erről sokat beszélni az interjúimban, mert zavar a szakmánk társadalmi megítélése. Sok ember éhes a bulvárra és a zsíros botrányokra, amin jól lehet csámcsogni, de a maguk háza táján nem néznek szívesen körül. Az elmúlt húsz-huszonöt évben brutálisan lecsökkent a színházi szakma társadalmi és anyagi megbecsültsége, és olyan, mintha csak nálunk lennének visszaélések, botrányok, zaklatások, pedig nem így van, csak mi beszélünk róla és láthatóbbak vagyunk. Egyetértek azzal, hogy ezeket az ügyeket vizsgálják ki, és legyenek következmények. Egyetértek azzal is, hogy kapjon nyilvánosságot, de szerintem ez csak egy bizonyos mértékig hasznos a színháznak. Én annak idején felmondtam Eszenyi Enikőnél, mert nem tudtam már együtt menni azzal a művészi és emberi irányvonallal, de nem száz százalékig, csak ez volt a távozásom oka. Aláírtam egy petíciót, aminek célja az volt, hogy vizsgálják ki a felmerülő eseteket, de nem akartam a közösségimédia-felületeimet teleposztolni ezzel a témával. Viszont az is igaz, hogy sokat köszönhetek Eszenyi Enikőnek. Semmi sem fekete vagy fehér. A jó dolgok viszont nem semmisítik meg vagy egyenlítik ki a rosszakat. A visszaéléseket ki kell vizsgálni és felelősségre kell vonni azokat, akik elkövették. Meg kell védenünk magunkat és egymást. Szintet kell lépnünk valahogy. Át kell, hogy mossa ezt az egészet egy tiszta forrásvíz, ezzel abszolút egyetértek, csak nem tudom, hogy hasznos-e, ha folyton ebben tapicskolunk. Nem minden fórum és orgánum megfelelő az erről való eszmecseréhez és véleménynyilvánításhoz. Néha kontraproduktív beszélni róla, hiszen az árnyalt gondolat nem elég „fenszi”, nem kapja el az emberek három másodperces figyelmét és csak a felszínen marad az adott téma. A traumákat sajnos nem lehet visszacsinálni, ezek rettenetes és szomorú dolgok, de ez egy bonyolult kérdés. Mint ahogy az is bonyolult kérdés, hogy hogyan működött régen a Színművészeti Egyetem, és hogyan működik most. Hogy kellett volna-e akkor változtatni valamit, kellene-e most változtatni valamit? Ezeket nem lehet egy mondatban letudni. A megtisztulás, a felelősségre vonás, felelősségvállalás és az igazmondás nem csak a színházi szakmára férne rá egyébiránt.

Homokember, r.: Orosz Ákos, Mozsár Műhely (2018). Fotó: Kállai-Tóth Anett

Mit tervezel a jövőben?

Rögzíteni szeretnék egy zenei albumot és kiadni egy verseskötetet. Amikor harminchárom éves voltam, akkor is volt egy olyan igényem, hogy összegezzem a gondolataim, és valahogy megfogalmazzam magam művészi értelemben. Akkor hívtam életre a Homokember című előadást, amit én rendeztem, és én is írtam, pontosabban adaptáltam, átírtam egy regényt. Ki akartam próbálni, hogy le tudok-e adni egy pályázatot, ki tudok-e találni erre a bonyolult anyagra egy koncepciót, képes vagyok-e levezényelni egy próbafolyamatot. Most létre szeretnék hozni egy zenei albumot, amire kitüntetett figyelmet fordítok, mert a zenei projektjeim eddig mindig a B-opcióba kerültek, ugyanis sosem volt rá elég időm, vagyis nem szakítottam rá eleget, és most megint összegezni szeretnék, csak most a zenén keresztül. Közben tele van a fiókom versekkel, novellákkal, amelyekkel soha nem kezdtem semmit. Ha írok valamit, az leginkább nem tudatos, és van, hogy visszatanítom magam a szövegeimen keresztül, mert amikor utólag elolvasom őket, gyakran rájövök, hogy benne van a válasz egyes kérdéseimre. Egyszer olvastam egy tanulmányt a National Geographic-ban, ami arról szólt, hogy mi választja el az embereket az állatvilágtól, és az, hogy mi emberek képesek vagyunk absztrakcióban gondolkodni. Az absztrakcióra való képességem pallérozása a legfontosabb nekem ebből a szakmából, ezáltal igyekszem gondolkodni a nagy egészről. Azok a szerepek érdekelnek, amelyekben van valami transzcendens. Nem szeretem a szociot, nem izgat. Minden stílust elismerek, és élvezni is tudom, sőt, egyszer-egyszer szívesen is csinálom, de ha én választhatok, akkor inkább a transzcendens érdekel.

És kapsz ilyen jellegű feladatokat?

Például a Don Juan. Ott mégiscsak megmozdul egy szobor, ami egy olyan emberről készült, akit Don Juan megölt. Juan megpróbál olyan bűnöket elkövetni, hogy lesújtson rá az ég, hogy kiderítse van-e Isten. Brecht erről azt írja, hogy Juan úgy hisz, hogy nem hisz, addig provokálja az eget, amíg végül az Isten azt nem mondja neki, hogy elég volt, és ezzel bebizonyosodik számára, hogy létezik. A Hamletben van egy olyan mondat, hogy „Egy veréb sem eshet le a gondviselés akarata nélkül. Ha valami nem most jön el, akkor majd, ha nem majd, akkor most, fel kell készülnünk rá, ez minden.” Engem nagyon érdekel, hogy mivel töltöm az időmet itt a földön. Hogy hogyan tudom a legjobban kihasználni, mert ajándéknak tartom az életet, mélyen így érzem. Néha olyan sűrű pillanatokat tudok megélni a színpadon, mintha összecsúszna a tér és az idő, és hirtelen belelátnék valamibe, amibe máskor nem. Mintha a pillanat kitágulna, és én egy tiszta létezésélményt kapok, de ehhez elmélyült munka kell és csak ritkán érkezik az ilyen pillanat. Az érdekel, hogy itt és most valami olyan történjen, ami csak azért történik, mert jó. Ezért szeretem a szökőkutakat. Nincs célja. Azért van, hogy odaülj, szép legyen, jó legyen, süssön rád a nap, és csak nézd s gyönyörködj benne.

Rengeteget dolgozol, de van időd feltöltődni? Nem érzed néha úgy, hogy ismétled magad, és kéne egy kis szünet?

Igyekszem nem panelekből dolgozni. Nem az a fajta színész vagyok, aki mindig ugyanazt csinálja, mert tudja, hogy ezt várják el tőle a nézők. A  Rémségek kicsiny boltjában a Pesti Színházban, amit Novák Eszter rendezett, én játszom a főszerepet. Ez egy musical. Musical főszerepet még nem játszottam, de nemhogy musical főszerepet nem játszottam, hanem musicalben sem játszottam még soha, legalábbis felnőtt színészként. Ha egymás után négy agresszív szerepet játszom, akkor nehéz elérni, hogy mindegyik másmilyen legyen. A személyiségem, a habitusom mindegyikben benne van, azon nem tudok változtatni. Ha jó feladatot kapok, és sokfélét, akkor én is sokféle vagyok. Ezért örülök a lehetőségeknek, mert minden ott kezdődik, hogy egyáltalán kapjak lehetőséget. Nem tudom meddig fogom csinálni, de nem vagyok benne biztos, hogy örök életemre színészként fogok dolgozni. Nekem fontos az élet, fontosabb, mint a színház. Szeretek színpadon vagy kamera és mikrofon előtt lenni, mert valahogy a koncentrációmat, a figyelmemet, a személyiségemet egyszerre kell használnom, és azt érzem, hogy nem megy a levesbe az egész. Használom, ami megadatott nekem, ami olyan, mint egy szökőkút. És ezt nem akarom elereszteni, viszont annyi minden érdekel még.

Kovács Patrícia, Márkus Luca, Majsai-Nyilas Tünde és Orosz Ákos a Rémségek kicsiny boltjában, r.: Novák Eszter, Pesti Színház (2025). Fotó: Dömölky Dániel

Van, aki azt mondja, hogy szeretne időt hagyni az életére és nem csak színházat csinálni, de külön lehet-e választani a kettőt? Lehet-e úgy játszani, hogy az is az életem?

Balázs Zoltán mesélte, hogy Tolnai Klárinak az volt a gyakorlata, hogy levette Tolnai Klárit, mint egy kabátot, mielőtt belépett a színpadra, és fölvette a karaktert. Aztán amikor vége volt az előadásnak, akkor levette a karaktert és visszavette Tolnai Klárit. Én nem így dolgozom, soha nem veszem le Orosz Ákost. Belepréselem magam a szerepbe, és mint egy krumplinyomón, átpréselem magam. Olyankor én vagyok, de mégsem. Paradox helyzet. Izgalmas állapot.

Egyszer voltam asztrológusnál, még mielőtt elkezdtem a Színművészetit, mert az akkori barátnőm rávett, hogy menjek el, és ott történt egy váltás a gondolkodásomban. Az asztrológus azt mondta, hogy azért is jó, hogy színész leszek, mert sok olyan élményt újraélhetek a színpadon és tudatosíthatok, amit magamban hordozok, mint tudást ősidők óta. Nem kell ahhoz gyilkosnak lennem, hogy tudjam, hogyan érezném magam, ha gyilkolnék. Ilyen módon az életem része a színház, hogy ezeket a tapasztalatokat be tudom építeni,  tanulok magamról, kimos vagy átmos belőlem valamit. Viszont elértem egy olyan stádiumba, hogy kell egy lépcsőfok, ahol nem egy mesterséges térben, előre kreált szerepbe nyomom bele magam, hanem a dominancia megfordul, és a felnőtt énem élményeit viszem át az életembe. Ez bizonyos döntéseket és gondolkodásmódot von maga után. Például, hogy kevesebb munkát vállalok, tudatosan többet csinálom a semmit, és több figyelmet fordítok arra, hogy a saját személyiségemet fejlesszem. Szeretnék segíteni embereknek, és még jobban megerősíteni azt az érzetet, hogy a családom, a barátaim számíthatnak rám. Nincs már bennem olyan igény, hogy másoknak bizonyítsam milyen színész vagyok, nem ehhez mérem magam. Sok energiát fektetek abba, hogy minél jobban összekalapáljam önmagamat, a lelkemet, hogy a hiányosságaimat, a problémáimat ne toljam rá másokra. A színpadi létezésemben pedig arra törekszem, hogy a legnagyobb drámát is fényes energiából fogalmazzam, ne a sötétből. Amikor sokkal többet kocsmáztam és piáltam – mert volt ilyen időszakom is –, rájöttem, hogy gyakran önsajnálatból fogalmazok a színpadon Ezt nem éreztem jó iránynak, mert végső soron nem a szerepem szenvedett, hanem én, és magamat sajnáltam nyilvánosan. Ennek nincs köze ahhoz a fajta művészethez, amit keresek. Most arra törekszem, hogy egy drámai szerepet is abból az örömből fogalmazzak, hogy én vagyok az a kiváltságos személy, aki egy elnyomott fájdalmat, egy évszázadok vagy generációk óta kibeszéletlen szenvedést felmutathatok, kimondhatok mások helyett, mert akkor felszabadul valami plusz energia. Ha példaképet kellene választanom, akkor egy Shaolin mester vagy egy-két jógi jutna eszembe.

A Maladypében közel annyi ideig voltál társulati tag, mint a Vígszínházban. Van különbség a független és a kőszínházi létezés között?

A Maladypében mi építettük a díszletet, mi világosítottunk, tartottunk szabad egyetemet, volt olyan próbafolyamatunk, ami az olvasópróbától a bemutatóig nyilvános volt, különböző workshopjaink voltak, utaztunk Indiától Chicagóig, és koprodukciókban is részt vettünk. Például játszottam Nagyszebenben románul és angolul, de sokkal kevesebb előadásunk volt egy hónapban. Viszont nagyon sokat voltunk együtt rendkívül intenzíven, amit ideig-óráig lehet csinálni, aztán már nem.

Nem hiányzik ez a fajta  kísérletezés?

Hiányzik, de az újdonság mindig jelen van az életemben. Azon kívül, hogy új és új szerepeket játszom és próbálok, szinkronizálok, forgatok, rendezek, szöveget és zenét írok, volt több zenekarom, és csináltunk egy előadást rendező nélkül is, ami aztán repertoárra került a Vígszínházban. Csináltam monodrámát, tanítottam, workshopokat tartok, sportolok, nyelveket tanulok és még sorolhatnám. Mindig vannak olyan dolgok, amik nem feltétlenül a Vígszínházhoz köthetők, és a kereső-kutató üzemmódot éltetik. Szeretem a Vígszínházat és a kollégáimat, ide tartozom, jókedvvel megyek be, és otthon érzem magam. Nagyon élvezem, hogy fellépek a színpadra, és 1100 ember ül a nézőtéren estéről-estére, de hogy ennyien beüljenek, az rengeteg munka, és én ezt tisztelem. Egy független projektnél sokszor lepkehálóval kell fogdosni a nézőket és közel sincs ilyen infrastruktúra a színészek körül. Arra is jó volt a Maladype, hogy tudjam értékelni, ha van büfé, és hogy nem nekem kell lefőzni a kávét, amit a saját pénzemből vettem.