Úgy érzem magam, mintha egy másik világba csöppentem volna – pusztán attól, hogy emberek beszélgetnek és gondolkodnak együtt, biztonságos keretek között, hogy emberek bevallják, milyen bénák tudnak lenni, és hogy hibákat követtek el. A buborékomban persze eddig is voltak ilyen alkalmak, de a világ és az (itthoni) közélet finoman szólva sem ebbe az irányba tart.

Elég csak egyetlen körrel kijjebb menni és szétnézni a Kolibri háza táján, ahol Zalán János lesz az igazgató, a társulat szinte egyhangú és hangos Nem, nem, nem-e ellenére. Tényleg elég bizarr: egy a konszenzualitásról szóló előadás abban a színházban, ami a csakazértis lenyomjukatorkukon, a kitérdekel, a mitdumáltok, fogjátokbeapofátokat énvagyokafőnök típusú hatalomgyakorlás legújabb prédája.

Kolibri Színház: Igen, igen, igen!. Fotó: Horváth Judit

Vidovszky György rendezése egy nagy sikerű, új-zélandi darab és előadás, Eleanor Bishop és Karin McCracken munkája alapján készült (fordítás: Rupp Anikó). A célközönség, a középiskolás korú nézők két történetet hallanak: mindkettő egy házibuliban játszódik, mindkettőben szexuális kapcsolatot létesít egy fiú és egy lány – csakhogy teljesen más nyomot hagy a szereplők életében az élmény. Az egyik esetben ugyanis nem volt konszenzuális az aktus, amit az elkövető (és bizonyos mértékig a barátok is) a szokásos maszatolással bagatellizálnak: de hát tetszett neki a fiú, de hát csókolóztak, de hát felment vele a szobájába…

Az előadás egyetlen szereplőre épül, aki nem csak színészként, hanem játékvezetőként, sőt egyfajta mentorként is jelen van. Grisnik Petra telitalálat a szerepre: laza, könnyed, barátságos, profin oldja a hangulatot, ugyanakkor egy kicsit látszódni is engedi a saját feszengését, küzdelmét a szavakkal, kifejezésmódokkal, a téma kínosságával. Mindvégig tudatában van annak, hogy mekkora súlya van minden mondatnak, egyszerre van értünk és velünk. Gördülékenyen siklatja egymásba az improvizatív és a kötöttebb részeket. Szokatlan, de szimpatikus gesztus, hogy az előadás elején a színpadi háttérmunkásokat is nevesíti.

Az Igen, igen, igen! – ahogy a színlap is írja – félúton helyezkedik el egy szabályos színházi nevelési program és egy klasszikus színházi előadás között (de ha jól tudom, kérhető hozzá feldolgozó drámapedagógiai foglalkozás). A helyszín például nem az ifjúsági előadásoknál megszokott Pince, hanem a Jókai téri terem: hagyományos, szűk széksoros, emelt színpados, frontális tér, ami viszont átnyúlik, kitágul a digitális térben – nem hiába, Vidovszky rendezőként avatott használója a multimediális, az interakciót,  véleménynyilvánítást is lehetővé tevő eszközöknek. A történetmesélést egyrészt bejátszások szakítják meg, meginterjúvolt tinédzserek mesélnek szerelemről, flörtölésről, az első csókról és szexről: őszintén, felszabadultan (videóinterjúk: Zurbó Dorottya). Másrészt az előadás adott pontjain a nézők a telefonjaik segítségével ventilálhatnak vagy reflektálhatnak az addig elhangzottakra, megoszthatják a saját gondolataikat a témával kapcsolatban – méghozzá anonim módon, egy online platformon keresztül, amit a kivetítőn mindenki figyelemmel követhet. A legvégén, a szemünk előtt képződő-alakuló szófelhő emlékezetes, megnyugtató, a kilégzést segítő lenyomata az előadás és a mi közös hangulatunknak (technika, szcenika: Farkas István).

Kolibri Színház: Igen, igen, igen!. Fotó: Horváth Judit

Ebben a kontextusban nekem az volt egyedül furcsa vagy talán indokolatlan, hogy az abuzív történetszál bizonyos „jeleneteit” a színpadra felhívott nézők játsszák el, vagyis olvassák fel. Ezek a nézők természetesen önként jelentkeznek, de nem vagyok benne teljesen biztos, hogy pontosan tudják, mire vállalkoznak, hogy az egész teljesen fair-e. De lehet, hogy csak magamból indulok ki, mert úgy képzelem, én végig sem tudtam volna olvasni a szöveget, vagy a túlféltés szól belőlem, és nem kellene ennyire aggódnom a premierközönséghez képest védtelenebb, a saját osztályuk közegében sérülékenyebb középiskolásokért.

Mert minden más szempontból annyira figyelmes és körültekintő ez az előadás… Grisnik Petra az elején látványos mozdulattal húzza szét a kijárat előtt a függönyt: bármikor el lehet hagyni a nézőteret, és aki kimegy, az sem marad egyedül, az előtérben ott lesz valaki, aki segít, ha kell. Amikor a legtorokszorítóbb részt felolvasó néző elhagyja a színpadot, Grisnik megkérdezi tőle, hogy jólesne-e neki ezek után egy ölelés. Apró gesztus, általa a néző – velünk együtt – máris megélheti (többek között az előadás által is ráruházott) szabadságát a nemet mondásra. Az is figyelemreméltó, hogy az alkotók elkerülték azt a csapdát, amibe sok felvilágosító anyag, program beleesik, amikor csak a riasztóról, az elrettentő példákról: a félelemkeltésről szólnak. A jól végződő, de izgalmasan alakuló párhuzamos történetnek köszönhetően az Igen, igen, igen! ugyanis egy hatalmas IGEN a pozitívan megélt szex, a beteljesült szerelem mellett.

Teljesen más paraméterekkel rendelkezik a kecskeméti Ciróka Bábszínház kisiskolásoknak szóló, februári bemutatója, az Atanáz, a lámpaláz Varsányi Péter rendezésében. A két előadás között azonban több a hasonlóság, mint gondolnánk: mindkettő egy problémát közelít meg nagyon közvetlen hangon, a nézők igényeinek, szükségleteinek, életkori sajátosságainak maximális figyelembevételével.

Ciróka Bábszínház: Atanáz, a lámpaláz. Fotó: Éder Vera

Az Atanáz, mint azt a címéből sejteni lehet, a lámpaláz problémáját járja körül 4 + 1 színész segítségével, akik – nem tagadják – maguk is érintettek. A közvetlenség érdekes módon itt is abban nyilvánul meg, hogy az előadás láttatni engedi a színházi működést. Amíg elfoglaljuk a helyünket, egy áttetsző, fehér függöny takarja a színpadot, és látjuk, ahogy a négy színész: Horgas Ráhel, Lendváczky Zoltán, Dupák Fanni, Kedves Csaba bemelegít, készül. Majd rögtön azzal kezdik, hogy most nem fognak úgy tenni, mintha nem látnának minket, majd elmondják a saját nevüket és bemutatják a rendezőasszisztenst is.

Ezután lényegében egy zenés-táncos számokkal tarkított lecture performance veszi kezdetét (dramaturg: Patonay Anita): a kutatókat idéző fehér ruhába öltözött színészek a közönség segítségével először igyekeznek megragadni a probléma lényegét, aztán feltárják a lámpalázzal való saját, személyes viszonyukat, tapasztalataikat, majd összegyűjtik, mi nem segít ellene, legvégül olyan technikákat tanulunk, melyek könnyíthetnek a fellépés előtti szorongásunkon.

A nézőknek szinte végig aktív szerep jut: több kérdésben szavazunk, segítünk ötleteket gyűjteni, mi is kipróbáljuk a lazítós technikákat – van, aki mikrofonba is beszél és van, aki a színpadon is szerepel. Könnyű együtt menni az előadással, mert mindeközben azt sugározzák a színészek a figyelmükkel, hogy nekik fontos, hogy mindenki jól érezze magát – ugyanez a safe space teremtődött meg az Igen, igen, igen!-ben is.

(Itt jegyezném meg, hogy ennek az előadásnak bőven meg lehetne csinálni a felsős, a középiskolás, mi több, a felnőtt változatát is, sőt a probléma talán égetőbb is a nagyobb gyerekek esetében, akik már elég nagy eséllyel hurcolódtak meg párszor a magyar iskolarendszerben, és akikkel szemben az elvárások is sokkal magasabbak.)

Ciróka Bábszínház: Atanáz, a lámpaláz. Fotó: Éder Vera

Az Atanázhoz alkalmazott különleges bábtechnikai megoldás telitalálat (látványtervező: Lázár Helga): a lámpalázat ugyanis úgynevezett szélemberek testesítik meg – ezeket a mulatságos, levegővel felfújt, izgő-mozgó figurákat reklám gyanánt lehet látni az utak mentén vagy az üzletek előtt. A színes szélemberek jól visszaadják a lámpalázas állapot sajátosságait és ellentmondásait, ugyanis egyszerre félelmetesek, kontrollálhatatlanok – és talán kissé erőszakosak –, de egyúttal viccesek, játékosak és röhejesek is. A színészek küzdenek, gyötrődnek velük, püfölik őket, de hiába: a szélemberek feltűnőségük teljes tudatában, a térből kellemetlenül kitüremkedve, kajánul vigyorogva integetnek, aztán az előadás végére kifogy belőlük a szusz, szó szerint (is), és ekkor már beléjük is lehet burkolózni, szintén szó szerint (is). El tudtam volna képzelni egy ennél sokrétűbb, koreografáltabb működést is ezekkel a „bábokkal”, de könnyen lehet, hogy az anyag ennyit enged, és amúgy a látvány is elegendő.

Ennek a rendszernek a része az előadás első felében a háttérben, nekünk háttal üldögélő, titokzatos alak, aki (spoiler alert!) a lámpalázat nem pusztán megtestesíti, hanem meg is személyesíti. Atanáz még eggyel tovább viszi a fenti metaforát, az őt játszó színész, Szekeres Máté ugyanis már szélembernek öltözött. Eleinte össze-vissza ugrál a röhejes–félelmetes skálán, de ahogy megismerkedünk vele, egyre jobban megszelídül, egyre szerethetőbb és mulatságosabb figura lesz a vicces fejdíszével és a hosszú, szűk ruhájában, amiben csak aprókat tud lépkedni.

Nincs nagy titok: a nehézségeinkkel való megismerkedés, a probléma el nem tagadása és el nem bagatellizálása – felismerése, elismerése, kimondása – már önmagában is nagy segítség és felszabadító lehet – és ez mindkét előadásra igaz.

Mondjuk is ki: lehet nemet mondani és lehet érezni lámpalázat!

Mi? Eleanor Bishop és Karin McCracken: Igen, igen, igen!
Hol? Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház
Kik? Szereplő: Grisnik Petra m.v. Fordította: Rupp Anikó. Video-interjúk: Zurbó Dorottya. Produkciós koordinátor: Gyevi-Bíró Eszter. Pedagógiai tanácsadó: Eck Attila. Zene: Monori András. Technika, szcenika: Farkas István. Rendezőasszisztens: Hajsz Andrea. Rendező: Vidovszky György
Mi? Varsányi Péter: Atanáz, a lámpaláz
Hol? Ciróka Bábszínház, Kecskemét
Kik? Szereplők: Szekeres Máté (Atanáz), Horgas Ráhel (Hella), Lendváczky Zoltán (Zoli), Dupák Fanni (Fanni), Kedves Csaba (Csabi). Dramaturg: Patonay Anita. Látványtervező: Lázár Helga. Zeneszerző: Szászi Petra és Bartokos Botond. Koreográfus: Dányi Viktória. Szcenikus: Grosschmid Erik. Rendezőasszisztens: Szabó Nóra. Rendező: Varsányi Péter.