Egy fabábu, aki igazi kisfiú szeretne lenni, és egy felnőtt nő, aki ráébred: ahhoz, hogy önmaga lehessen, férfivá kell válnia. Rosana Cade és Ivor MacAskill Pinokkió történetének motívumait és MacAskill nemváltoztatását egymásra vetítve mesélnek vágyakról, változásokról, egy sokat tűrt kapcsolatról és annak különleges erejéről.

Fotók: Christa Holka

Fodor Orsolya: Az előadás után beszélgettem pár nézővel és vegyesek voltak a reakciók. Volt, aki azt érezte, hogy nem volt elég éles, nem ment elég mélyre a darab a két szereplő viszonyában, továbbá nem voltak elég bátrak a megoldások – a magyar politikai helyzet fényében persze már az is gesztusértékű, hogy a Pinokkió átváltozása ellátogatott Magyarországra. És miközben igyekeztem megérteni a kritikai észrevételeket, tovább erősödött bennem, hogy nekem ez az előadás szakmailag és emberileg is inspiráló és fontos volt. Az alkotók által választott clown-motívum egy olyan stílust kölcsönzött a látottaknak, amit azzal a szóval foglalnék össze, hogy otthonos. Az autobiográfiából következő személyesség a Pinokkió-jelképekkel átitatva még erősebbnek és mélyebbnek hatott, de egyúttal fesztelen biztonságos közeget is teremtett a veszélyes vállalkozás, a privát kitárulkozás köré. Elismerésem.

Varsányi Péter: Nekem nagyon hamar sírni támadt kedvem. Először az esztétikai gyönyörtől – a szerző-előadók tucatnyi vizuális szakember segítségével olyan filmszerű világot hoztak létre a színpadon, amilyet képernyőn is ritkán látunk. Aztán az előadás zárójelenete is hasonló érzéseket váltott ki belőlem – meghatódtam a két szereplő szerelmétől, összetartásától.

FO: Számomra a Pinokkió mindig is problematikus történet volt. Mese egy kis fabábról, aki kisfiú szeretne lenni és ezért indokolatlan büntetéseket kell elszenvednie – csupán a létezése miatt. Didaktikus mese, ezért nehezen színpadra állítható. Most először éreztem azt, hogy mégis sikerült.

VP: Egyetértek. Amikor felnőtt fejjel újraolvastam a könyvet, csak azért nem dobtam félre, mert könyvtárból kölcsönöztem. Annyira meglepett, hogy miközben végtelen fantáziával írta meg Collodi, és ezért sokakat csábít a az adaptálásra, a tartalma már-már gyerekgyűlölő, a szerző sorra legitimálja a felnőttek gonoszságait, amelyeket Pinokkióval szemben elkövetnek. Nem gondolom, hogy cancellelni kéne Collodit azért, mert a 19. században gyerekcipőben járt a pedagógia és a pszichológia, de van abban valami ironikus, ahogy a szélsőjobboldali propaganda említésre nem méltó oldalakon beleszáll ebbe az előadásba, miközben az eredeti Collodi-mű gyermekvédelmi szempontból sokkal problematikusabb.

FO: Igen, a mű alapgondolatait kéne áthangolni ahhoz, hogy ma gyerekkompatibilis legyen. Inkább talán felnőtteknek való mese, és leginkább a könyv kritikai megközelítésével együtt érvényes. Ebben az előadásban az eredeti mű iránti tisztelet és kritika egyaránt megjelent. Azonosulás Pinokkió alakjával,de fenntartás a világgal szemben, amelyben léteznie kell. Ami engem hamar magával ragadott, az a jól ismert tücsökfigura megoldása: mert itt egy igazi tücsök meséli el Cade és MacAskill történetét (persze, aki jól megfigyelte a vetített kép és a terráriumban lévő kis figura viszonyát, az ebben is észrevehetett némi turpisságot). Ha egy embert tettek volna meg narrátornak, rögtön gondolkodni kezdtem volna azon, miért rá, az ő szemszögére esett a választás. De a tücsök narrátor azonnal biztosított, hogy jó kezekben leszünk.

VP: Aztán szarkasztikus, groteszk stílusban folytatódott a játék, és ez a hangvétel dominálta az előadást. Másokkal ellentétben én ezt nem éreztem felszínesnek – azt a percepciót figurázták ki, ahogy a többségi társadalom szokott viszonyulni a transznemű emberekhez. Egy transz ismerősömtől tudom, milyen érzéketlen, kukkoló viszonyulást vált ki egyes nem transz emberekből a megjelenése. Ez most férfi vagy nő? Ennek az attitűdnek tart görbe tükröt az a jelenet, amikor Pinokkió bekerül a bábszínházba, ahol egy freakshow keretében mutatják meg a transz testet.

FO: Az önironikus hangvétel ellenére ez a színház a színházban epizód magában hordozott egy nagyon sérülékeny pillanatot: MacAskill meztelen teste elé tartott két táblát, az egyikkel a mellkasát, a másikkal a nemi szervét takarta el, de nézőként számítani lehetett rá, hogy fel fogja emelni a két táblát, és felfedi a felső és alsó teste biológiai inkonzisztenciáját. A jelenetet azzal a tudattal néztem, hogy a kis fabábu ugyanennyire kiszolgáltatott a Pinokkió-történetben, mert bábszínházban mutogatják, miközben ő igazi fiú akar lenni.

VP: Számomra is ez volt az előadás egyik csúcspontja, de nem csak a zsigeri hatás miatt, hanem a dramaturgiai kitaláltság okán, hogy ezen a ponton tökéletesen találkozott az alkotók személyes története a Pinokkió-történettel: ahogy Pinokkió a bábszínházban akaratán kívül kerül reflektorfénybe, hasonlóan élheti meg MacAskill is a kukkoló tekinteteket. Szerintem, aki azt mondja, hogy nem kíváncsi rá, mi van a transzneműek ruhája alatt, nem mond igazat. Erre a természetes, mégis bántó/határátlépő voyeur-magatartásra apelláltak az alkotók és figurázták ki egyúttal.

FO: Másképpen fogalmazva: elegáns, játékos, otthonos teret teremtettek a „kukkoláshoz”. De a safe space egyébként is működött: az előadás elején kihangsúlyozták, hogy bárki bármikor elhagyhatja a színháztermet és lent, a klubhelységben kialakított pihenő részben a velük érkezett pszichológus szakemberrel is volt lehetőség beszélgetni. Aznap, amikor én láttam, mégse ment ki senki előadás közben.

VP: A safe space megteremtése és a trigger warningok szerintem üdvözlendőek, még ha nem is gondolom, hogy pont ez az előadás követelné meg őket a leginkább. De minél több előadás él ezekkel az eszközökkel, annál valószínűbb, hogy azok a produkciók is figyelnek erre, ahol a triggeringnek nagyobb a kockázata.

FO: Engem alkotóként is foglalkoztat, hogyan keverhető a mese, a fikció és az autobiográfia. Péter, te egy korábbi rendezésedben, a Népmesebeavató.333-ban már kísérleteztél ezzel. Szerinted mitől tud életképes lenni egy ilyen mix? Számomra akkor, ha a személyes szál az adott mese motívumait képes felerősíteni, és fordítva, ha a mese szenzibilisebben tudja közvetíteni az alkotók érzéseit.

VP: Én úgy képzelem, hogy a The Making of Pinocchio alkotóit hasonló felfedezés érhette, mint engem a Piroska és a farkas kapcsán Boldizsár Ildikó meseterápiás óráján. Megláttam magamat a mesében, és azt sejtem, hogy ők is megláthatták magukat Pinokkió történetének egy pontján, ahol MacAskill férfivá alakulása találkozik Pinokkió átalakulás iránti vágyával – ez lehetett az ő meseértelmezésük kiindulópontja. Szigorú értelemben nem nevezhetjük meseadaptációnak, mert csak azokat a történéseket és motívumokat tartották meg Collodi művéből, amelyekben megtalálták magukat, azokat viszont mesterien találkoztatták a saját életükkel. Nekem ezek közül a Játékország-jelenet volt a tetőpont. A Pinokkió régi angol fordításában a helyszín neve „Land of Boobies”, ami a szó akkori jelentése szerint Buták Földje, mai értelmében viszont Cickólandnek fordíthatnánk. Az alkotók itt erre a kettősségre játszanak rá: MacAskill mellének elvesztése, a Buták Földje, Pinokkió hazugságai és az alkotópáros egymás és maguk felé való hazugságai állítódnak egymás mellé a jelenetben. Az eredeti Játékországban a gyerekek rossz magatartásuk büntetéseként szamarakká változnak. Az előadásban viszont a két színész egymást változtatta szamárrá úgy, hogy botokat applikáltak a saját testükre (színtiszta kortárs bábszínházi fogalmazásmód), amelyeket korábban Pinokkió orraként és fallikus szimbólumként használtak, miközben saját hétköznapi élethazugságaikat sorolták. Például a nő, Cade azt mondta: egyáltalán nem zavar, hogy a páromnak már nincsenek mellei; sohasem zavart, hogy egy férfival élek együtt. Szerintem ezzel a gesztussal egymással szemben is nagy kockázatot vállaltak és vállalnak előadásról előadásra, a bátorságuk másik szintje pedig, hogy mindezt a nézőkkel is megosztják.

FO: Itt fontos megemlíteni, hogy a két alkotó közül MacAskill esett át a tranzíción, amiből hihetnénk azt, hogy ez a történet róla fog szólni, és a párja, Cade csak segítőként jelenik meg az előadásban. Szerencsére ennél jóval többről volt szó, amit sok előjel is visszaigazolt: mindketten egyforma clown-jelmezt viseltek, volt, hogy Cade átvette MacAskill egy jelenetét, máskor pedig nyíltan felhánytorgatta, hogy ő is teret akar kapni az előadásban, ami humorforrásként is szolgált. Az előadás formája, dramaturgiája számomra azt is üzeni, hogy ebben az átalakulásban valójában ketten vesznek részt. Cade életfilozófiája pedig találkozott a sajátommal.

VP: Fejtsd ki kérlek, hogy mi ez az életfilozófia.

FO: A bármi-lehetek-filozófia. A queerség és nembinárisság filozófiája. Hogy mialatt MacAskill rájön, hogy ő férfiként akar létezni ebben a kapcsolatban, Cade is rájön, hogy neki pedig nem is annyira az a fontos, hogy férfiként vagy nőként határozza meg magát, hanem hogy felvállalja a fluiditását. Ezt a gondolatot az előadás történetvezetése, eszközhasználata és esztétikája is hordozza. Ez a „tücsök-filozófia”. Nekem erről szólt Cade és MacAskill világa.

VP: Ha két szóban kéne összefoglalni, akkor számomra az előadás a változásról és a szeretetről szól. És ennek a kettőnek az összefüggéséről. A változás/fluiditás sok szinten – tartalmilag, formailag, az eredeti műhöz való viszonyukban és a saját testükhöz, identitásukhoz, akár a két ember egymáshoz való viszonyában is tetten érhető. Úgy nyúlnak a Pinokkió-történethez, hogy közben a maguk képére is formálják, miközben magukat és a világukat is a maguk és egymás képére alakítják. Számomra egyébként Cade története, aki úgy dönt, ő is halad transz párja változásával, még izgalmasabb, mint MacAskillé, mert ambivalensebb.

FO: Nagyon szép volt, ahogy Cade arról mesélt, hogy korábban MacAskill volt a határozottabb, védelmezőbb alkat a kapcsolatukban. Majd MacAskill  átalakulása során Cade megtapasztalt egy egészen más minőséget: mint, amikor egy anya támogatja gyermekét, aki újra járni tanul – így volt jelen Cade a párja átváltozásában. Ezért is volt fontos az a jelenet, amikor MacAskill elénekel egy duettet a korábbi, még tranzíció előtti szopránhangú önmagával. Itt két idősík találkozott, MacAskill múltbeli női és jelenbeli férfi énje. Ilyen megoldást még nem láttam színpadon.

VP: Az is erős volt, ahogy MacAskill elmesélte és saját testét használva illusztrálta azt az evolúciót, amely során valami őzszerű emlős állat évmilliók alatt bálnává (!) változott. A magyar felirat nem tudta visszaadni, ahogy ezt a superslow change-et egy quick change, vagyis egy gyorsöltözés követte. És persze e kettő között valahol elhelyezhető MacAskill saját változása is, egy átalakulás, amely hol lassúnak, hol gyorsnak érződik. Nagyon találó volt, ahogy a színházi kifejezésekben is reflektáltak magukra.

FO: A színpadi megoldások rengeteg trükköt tartogattak: ahogy a feliratot használták, vagy amikor kiderült, hogy a videó, amit nézünk, nem is élő felvétel, és egy ponton a színészek kilépnek a vászon elé s nézni kezdik önmagukat. Jól játszottak a léptékváltásokkal, a faorr-metaforával, vagy saját lényükkel mint figurákkal. És az a piros tér… Behozta a színházat, a szexust. Nagyon nehéz a piros színt úgy használni, hogy ne legyen kellemetlen a nézőnek, de itt sikerült.

VP: Rájátszottak arra, hogy az előadás folyamatosan változik, konstans átalakulásban van, ahogy az ő identitásuk, kapcsolatuk, testük is. Az előbb azt mondtam, hogy az előadás a változásról és a szeretetről szólt. De szólt ezek mellett a színházról is. Arról, hogy ez a két ember mégiscsak a színházban tudja a legteljesebben megélni a fluiditás különböző módjait és lehetőségeit, és talán ezért sem akarják, hogy véget érjen ez a folyamatos próba, alkotói keresés, azért sem akarják lezárni ezt a projektet, mert számukra egzisztenciális tétje van: mert ők ebben a mindig változó formában tudnak önazonosak lenni. Szóval a forma ebben is követi a tartalmat.

FO: Jókor jött ez az előadás a Trafóba.

VP: Igen. A magyar kontextusban talán még politikusabbnak is hat ez az előadás, mint egy elfogadóbb közegben, ahol „csak” két ember szerelmének története. Valószínűleg itt fontos elmondanunk, hogy te meg én milyen pozícióból beszélünk. Én heteró fehér férfiként néztem, akinek vannak ugyan a környezetében queer és transz emberek, de mégis a kukkoló, kényelmes helyzetben lévő kívülálló vagyok. Akiben persze a kukkolás mellett van valódi megismerni és érteni akarás.

FO: Igen, de közben az is fontos volt, amit nekem mondtál, hogy egy párkapcsolatban lévő férfi is vagy, akinek fontos dolgokat tanított ez a színház. Én egy olyan barátommal néztem, akivel a queer identitásunkkal az elmúlt négy évben kezdtünk el foglalkozni. Engem az győzött meg az előadásban, hogy azt érezhettem, nem vagyok egyedül. Te ki lennél ebben a történetben, Péter?

VP: A lengedező függöny egyik fele. És te?

FO: Legszívesebben a tücsök. De most, hogy visszanéztük a trailert, inkább egy lengő botocska. Holnap meg biztos valami más.

Mi? Rosana Cade & Ivor MacAskill: The Making of Pinocchio (Pinokkió átváltozása)
Hol? Trafó
Kik? Alkotók: Rosana Cade & Ivor MacAskill. Előadja: Rosana Cade, Ivor MacAskill, Jo Hellier vagy Moa Johansson, Tim Spooner vagy Ray Gammon. Díszlet-, kellék- és jelmeztervező: Tim Spooner. Hang tervező: Tim Spooner, Yas Clarke. Hang/AV technikus és show operátor: Yas Clarke vagy Riwa Saab vagy PJ Davy. Kamerák: Jo Hellier & Moa Johansson. Világítástervező: Jo Palmer. Relighter: Meghan Hodgson vagy Marty Langthorne. Társulat menedzserek: Ray Gammon vagy Andre Neely. Operatőr: Kirstin McMahon & Jo Hellier. Producer: Dr. Nora Laraki az Artsadmin-on keresztül. Társulati producer: Mary Osborn az Artsadmin-on keresztül. Produkciós menedzser: Sorcha Stott-Strzala. Színpadmester asszisztens: Ray Gammon. Külső szem: Nic Green. Mozgástanácsadó: Eleanor Perry. Feliratozás: Collective Text, Rosana Cade, Ivor MacAskill & Jamie Rea. Felirattervezés: Yas Clarke & Daniel Hughes