Egy fesztivál akkor tud igazán izgalmas lenni, ha nem válogatás nélkül sorakoztatja fel a produkciókat, hanem van tematikája, de legalábbis fókusza. Még akkor is, ha a NEXTFESZT a jelenlegi helyzetben mentőövet jelent a produkciók számára, ezért bizonyára az alkotók és a nézők is azt szeretnék, ha „mindenki” lehetőséghez jutna.

AHA Kollektíva: Sweat Set. Fotó: Hivessy Menyhért

Török Ákos: Mielőtt ráfordulunk azokra az előadásokra, amelyekkel részletesebben is foglalkozunk, szerintem érdemes kis kitérőt tenni a NEXTFESZT kapcsán. Már induláskor is jó ötlet volt a legfiatalabb/legfiatalosabb kortárs alkotók produktumait egy fesztivál keretében összegyűjteni a jobb láthatóság kedvéért. Ezek zömét ugyanis legjobb esetben is csak két-három havonta egyszer lehet látni idehaza, de kortárs tánc esetén az sem ritka, hogy izgalmas és értékes előadások egy teljes évre parkolópályára kerülnek vagy akár örökre eltűnnek. Így hiába van valakinek nézőként különös affinitása az újdonságra, ezeket egytől egyig levadászni szinte logisztikai képtelenség. Ebből az is következik, hogy az alkotók/előadók számára a fesztivál egy plusz továbbjátszási, továbbélési lehetőség, aminek fokozott jelentősége van mostanság, amikor például a független kortárstánc-bemutatók száma néhány év alatt (nagyrészt a költségvetési támogatások fokozatos elvonása miatt) felére-harmadára csökkent.

A NEXTFESZT egy összművészeti dzsembori, és az egész kapcsán nem is mernék értékítéletet megfogalmazni, a kortárstánc esetén azonban bátrabb vagyok: a korábbi évekhez képest szerintem mennyiségben és minőségben egyaránt jól érzékelhető a volumencsökkenés. A Trafó élén történt vezetőváltással járó szemléletváltás mellett talán a merítési lehetőség szűkülése is közrejátszik abban, hogy az idei kínálatban az eddigiekhez képest kevesebb előadás és több performansz jellegű aktivitás szerepel. Jó ötletnek gondolom, hogy az ez évi mustra nagyobb számban kínál külső helyszíneket is hozzájuk illesztett programokkal. Szintén izgalmas irány, hogy a szemezgetve mazsolázás mellett a fesztivál egyes elemeit tematikus blokkokba rendezték. A karakteresebb szervezőelv mellett akár azt is elképzelhetőnek tartom, hogy külön felkértek alkotókat, hogy egy-egy témakörhöz szóljanak hozzá a saját munkájukkal. Az pedig kifejezetten üdítő, hogy a nőnapra időzített feminista fókusz kapcsán egy Kőmíves Kelemennének dedikált installációt is kiállítottak a Trafóban . Az építési területet mintázó térben a rusztikus vizualitással megfestett grafikus táblák – a hol magától értetődő, hol nehezebben dekódolható üzenetekkel – olyannak hatottak, mintha gyöngyöt szórtak volna a gyöngyhalászok elé: mindenki kedve és intellektuális késztetése szerint szörfözhet az építés és bontás, az emberi (női) habarcs, vagy éppen a fal mint védelem és a fal mint elszigetelődés/kirekesztés gondolatkörein.

Megyeri Léna: Én is úgy gondolom, hogy egy fesztivál akkor tud igazán izgalmas lenni, ha nem válogatás nélkül sorakoztatja fel a produkciókat, hanem van tematikája, de legalábbis fókusza. Még akkor is, ha – ahogyan te is pedzegetted – a NEXTFESZT a jelenlegi helyzetben mentőövet jelent a produkciók számára, ezért bizonyára az alkotók és a nézők is azt szeretnék, ha „mindenki” lehetőséghez jutna. A program performansz felé tolódását viszont nem feltétlenül írnám az általad említett tényezők (vezetőváltás, kevés új produkció) számlájára: szerintem ez az irány egyébként is trend lett az elmúlt években. Még a színház/tánc kategóriába sorolt előadások is gyakran készülnek kevésbé hagyományos, performanszszerű módszerekkel: rövidebb próbafolyamatok, gyors és radikális döntések mentén, felvállalva akár a félkészség állapotát is. Lásd például a fesztivált megnyitó Hétpróbás Társulatot, akik programként hirdették meg, hogy mindössze hét próbával hoznak létre előadásokat, annak minden előnyével és hátrányával. De még az általunk tárgyalandó táncelőadások közt is találhatunk hasonló példákat: az AHA Kollektíva Sweat Setje egy trilógia első darabja, amelynek mindhárom tagja „instant döntésekre építő rövid, de intenzív alkotófolyamat” keretében születik majd meg a csapat elmondása szerint. Vagy ott van Szász Zsófia Lágymagány című szólója, amelynek work-in-progress bemutatója tavaly nyáron volt az Under500 fesztiválon, és az alkotó bevallása szerint azóta nem is igen változott. Hogy ezek a döntések aztán mennyire esztétikai alapon születnek, vagy mennyire inkább a körülményekre (értsd: a forráshiányra) adott túlélési reakciók, azon talán nem kell sokat törnünk a fejünket. Mindenesetre ahogyan az lenni szokott, a művészek a legnehezebb körülményekből is kihozzák a maximumot, és ebben természetesen a legfiatalabb generáció jár az élen. És itt akkor most rákanyarodnék a konkrét előadásokra – volt ugyanis a NEXTFESZT táncprogramjában egy alkotó, aki saját bevallása szerint is kinőtte már a „feltörekvő” címkét: a hazai kortárs tánc évek óta meghatározó alakjának számító Molnár Csaba éppen ezért alteregója, Nicole Clore képében jelent meg a fprogramban. Egy művészi alteregó mindig izgalmas lehetőségeket rejt magában, és elsőre remek ötletnek tűnt, hogy egy jól ismert alkotó ilyen módon definiálja újra magát. De mit gondolsz Ákos, hogyan sült el ez a kísérlet a The Show Must Go On / The Graduation című előadásban?

Molnár Csaba / Nicole Clore: The Show Must Go On / The Graduation. Fotó: Cseke Tamás

TÁ: Nem szeretném megkerülni a kérdésedet, már csak azért sem, mert Molnár Csaba előadásáról/performanszáról van mit beszélni. Előtte azonban futnék még egy kört, aminek hatósugara túlmutat a NEXTFESZT-en, de aminek a közepébe a fesztivál most elég határozottan beleállt. Az immár ötödik alkalommal megrendezett eseménysorozat idén gyakorlatilag angol nyelvű lett. A kortárstánc-előadások esetén (főleg a fiatalabb generációknál) mára megszokottá vált az angolul elhangzó vagy kivetített szöveg. A professzionális táncképzések és workshopok nemzetközisége mellett ennek fő oka az lehet, hogy – a szűkös játszási lehetőségek miatt – a produkciók létérdeke, hogy külföldön is bemutathassák őket, amit az angol nyelvű kiállítás praktikusan megkönnyít. Egyértelműen jó irány szélesebb kör számára is elérhetővé tenni a kortárs magyar előadó-művészetet, a NEXTFESZT esetén kiváltképp, mivel a Trafó törzsközönségének egy számottevő része nem ért magyarul, ráadásul így külföldi fesztiválszervezők és színházvezetők számára is lehetőség nyílik bemutatni a hazai kínálatot. Az viszont már meglehetősen visszás, hogy egy Magyarországon magyar résztvevőkkel zajló kulturális fesztivál programjainak közel felénél ki vannak zárva a teljes körű megértés lehetőségéből azok, akik bennszülöttként csak az anyanyelvüket beszélik. Értem a miérteket, és abban is hiszek, hogy világnyelvek értő és eleven ismerete nélkül kulturális értelemben lassan, de biztosan elsikkadunk a Kárpát-medencében, az azonban nem menti azt, hogy az idei NEXTFESZT, miközben (feliratozással, fordítással, kizárólag angol nyelvű előadásokkal) tágra nyitja kapuit a hazánkban élő/tartózkodó külföldiek előtt, az itteniek egy része számára félig-meddig bezárul.

Rátérve a The Show Must Go On / The Graduationre, én is úgy gondolom, hogy Molnár Csaba itt nagyon magas labdát dob fel magának, aminek előzményei is vannak. Az előadás honlapjából kiderül, hogy a táncos-koreográfus nem csupán kibökte Nicole Clore figuráját, de már workshopokat is tartott az intézményes táncoktatást bíráló  táncpedagógus és művészeti fenomén bőrébe bújva. Az előadásban ez a karakter először énekes dívaként jelenik meg, majd az általa vezetett (tánc)művészeti iskola vezetőjeként egy záróvizsgát vezényel le. Utóbbiban sorra jelennek meg a táncképzés valós anomáliái, a növendékek kitettsége a mester(nő)nek, a mester(nő) kitettsége a nézői elvárásoknak és a saját egójának, a nézők kitettsége a neki felkínált habosított bóvlinak, a megrendelésre készülő személyiségek politikai hasznosításra történő felajánlásával pedig még egy jól célzott társadalomkritikai pofon is elcsattan. Ezeket a fontos felvetéseket azonban ez a játék elkönnyíti, cserébe megkapjuk Nicole Clore-t. Azt korábbról is tudhattuk, hogy Molnár Csaba előszeretettel ugrál bele egylélegzetű színpadi karakterekbe, Nicole azonban egészen más szint. Nekem például fogalmam sem volt, hogy Molnár kiválóan énekel, mármint nem „ahhoz képest”, hanem tényleg. Nicole egy eleven, szerethető szörnyeteg. Az idősödő díva delejes erejét és lelakottságát Molnár Csaba majd két órán keresztül ki tudja tartani, ami már-már színészi teljesítmény. (Nem véletlen, hogy ez a tőrőlmetszett karakter csupán a veszekedős jelenetben bicsaklik meg, amelyhez már valódi színművészetre lenne szükség.) A többiek szerepe és identitása viszont hangsúlytalan és kidolgozatlan, talán még kitalálva sincsen, így ők csupán kellékek maradnak ebben a nagyvadakra légpuskával lövöldöző performanszban, amely brillírozó magánszámként elég hamar kifullad. És mintha erről maga az előadás is tudna, behozza be a nézőtérről a botrányosan trollkodó nővér figuráját, ami azonban csak tovább ront a helyzeten. Hozzáteszem, ez a színházi megoldás jelentős színészekkel is elég kínosra tudott volna sikeredni. Ezzel együtt az alapötlet szerintem továbbra is komoly potenciálokat hordoz. Az alteregóhoz és általában az identitás, színpadi identitás gondolatköréhez számomra a fesztiválon leginkább farkas d. gergő előadása passzolt. Te mit tudtál kezdeni az alkotó-előadó különös színpadi figurájával és magával a babes című produkcióval?

ML: Mielőtt rátérnék a babes-re, egy gondolat erejéig visszautalnék a The Show Must Go On-ra – csak röviden, mert eléggé hasonlókat gondolok róla, mint amit te részletesen kifejtettél. Amivel én abszolút nem tudtam mit kezdeni, az az előadás humora volt. Amikor Molnár/Clore álfelháborodottan többször is szóvá tette a közönségnek (természetesen angolul, ahogyan említetted), hogy „nem értem, min nevettek”, akkor mélyen egyetértettem vele, én ugyanis a produkció egyetlen elemét sem találtam viccesnek. Ehhez képest a közönség nagyobb része nevetett, és az előadás után az első nézői reakció, amit hallottam, úgy szólt, hogy „ez rohadt jó volt”. Nemrég olvastam egy igen izgalmas interjút a Trafóban gyakran látható Göndör Lászlóval^[1], aki jelenleg a kortárs humort kutatja, és az említett cikkben ennek generációs különbségeiről is beszél. Azon gondolkodtam, hogy miközben Molnár Csaba az én korosztályom, a humor tekintetében talán már a fiatalabb generáció ízlésére céloz – sikeresen. Nekem az előadásnak ez a rétege egyáltalán nem működött, és ezért nem működött aztán a váltás sem, amikor az előadó visszavedlett Nicole-ból Csabává, és a (meta? poszt?)ironikus hangnem után valami látszólag tisztát és őszintét akart közölni.

farkas d. gergő: babes. Fotó: Hivessy Menyhért

Azért is hoztam fel a generációs különbségek témáját, mert úgy gondolom, hogy farkas d. gergő is nagyon erősen képviseli saját generációja gondolatiságát, esztétikáját, mindeközben nagyon egyéni is – és az eddigi munkái alapján úgy vélem, hogy nagyon különös-különleges is. Tetszik, hogy az első három produkciójában visszaköszönnek kellékek, motívumok; egész kis világot épít maga köré. Kérdés persze, hogy ez meddig bővíthető, és eljön-e a pont, amikor már inkább korlátozóan hat a személyes ikonográfia. Számomra azonban a babes-ben nem is ezek a külsőségek voltak igazán izgalmasak, hanem az előadó karizmája és rendkívüli mozgáskultúrája – vagyis azok az alkotóelemek, amik nem igazán tanulhatók és konstruálhatók. Ez a szóló szerintem nagyon intim térben működik igazán – én az erősen lecsökkentett nézőtér utolsó sorában ültem, és nem láttam jól mindent, ráadásul néha úgy éreztem, hogy kívül maradok az előadás atmoszféráján. Más pillanatokban viszont szinte hipnotizált, és egyben kíváncsivá tett, hogyan működnének farkas d. gergő előadói kvalitásai egy nagyszabású produkcióban – bár lehet, hogy ez megint egy kicsit „boomer” gondolat részemről. Rád hogyan hatott a babes? És mit gondoltál a fesztivál másik táncos szólójáról, Szász Zsófia Lágymagány című előadásáról?

TÁ: A babes nálam is hasonlóan működött: farkas d. gergő nehézkedés nélküli, unikális lényszerűsége Csernovszky Márton éteri hangkulisszájával egy különleges világot nyit meg, amibe kikerekedett szemű turistaként bámultam bele. Ezzel az előadással nem az a problémám, hogy el-elvesztettük egymást a térben, hanem hogy (talán nem függetlenül ettől) semmit sem értettem belőle. Miközben például a színpadi figura szájából kilökődő sötétkék nyelv olyan konkrétum (hasonlóan a korábbi, Deep Fake című produkciójában szereplő rácshoz és tündefülekhez), amelynek kell, hogy legyen jelentése. Nem arról beszélek, hogy vajon, „mire gondolt a költő”, hanem hogy én erről és az egészről miért nem gondolok semmit sem – és emiatt igazán nem is tud közöm lenni ahhoz, amit láttam és éreztem. Számomra a babes-hez és farkas d. gergő világához a mama című egész estés előadása adja a „megoldókulcsot”, amit egy másik alkalommal láttam. (Az alkotó a babes-t a mama prelude-jének nevezi.) A mamában sokkal gazdagabb az a bizonyos személyes ikonográfia, így több fogódzót kapunk az érzéki, érzelmi, értelmi befogadáshoz. Ez nem azt jelenti, hogy ezzel meg lehetne fejteni az alkotó különös világát, mivel szerintem farkas d. a munkáiban értelmezések és átértelmezések sokaságát kínálja fel számunkra, mellyel létezésünkre (miben- és hogyan létünkre) vonatkozó alapvető kérdésekkel szembesít. A mama szerintem egy teltebb és izgalmasabb előadás még úgy is, hogy  ő maga nem szerepel benne, így különleges színpadi lényének sajátos aurája sem lehet jelen.

A NEXTFESZT tánckínálatából szerintem Szász Zsófia Lágymagánya sikerült a legjobban. Még akkor is, ha mint utalsz rá, nincsen teljesen készen, vagy legalábbis az alkotó-előadó úgy tesz és úgy is beszél róla, mintha nem lenne készen. A hiány(osság) talán nem is az előadásra, hanem a benne szereplő figurára utal. A Lágymagány akár a babes antitézise is lehetne: mindkét szóló játékos és könnyed, akár még huncutnak is nevezném őket, ám miközben farkas d. színpadi lénye és világa messze-messze túl van az Óperencián, Szász Zsófia üdítően közvetlen és evilági. Nekem Ladjánszki Márta szólóit (leginkább talán a Széki Lucát) juttatta eszembe. Azzal a fontos különbséggel, hogy amíg Ladjánszki az egyik legkeményebb előadó, már-már kegyetlen önmagával és a nézőkkel szemben is, Szász Zsófia itt gyengéden szelíd. Ez a lágyság azonban a legkevésbé sem puhaság: ahogy az előadásban a horgolt anyaggal beborított díszlet és kellék mögött fal, illetve fém van, úgy a táncos horgolt ruhája is csak látszólag takarja el annak a drámáját, aki benne van. Azt pedig mindenki eldöntheti, hogy kinek súlyosabb a magánya: aki a széki csárdást vagy aki a moldvai körtáncot járja egyedül.

Szász Zsófia: Lágymagány. Fotó: Babai Dénes

ML: Szász Zsófiával kapcsolatban igazad van, hogy a félkészség is lehet szándékos. Mindazonáltal nekem ebben a formában egy kicsit beváltatlan ígéret maradt a produkció, de csak azért, mert olyan sok izgalmas ötlet volt benne, amelyeknek vártam volna még a kibontakozását és kontextusba helyezését. A Nicole Clore-előadással ellentétben a Lágymagányban nagyon is eltalált a humor, Szász Zsófia kifejezetten szellemes előadóként mutatkozott itt be, aki ráadásul könnyedén és természetesen kommunikál a közönséggel. Azt írtad, „mindenki eldöntheti, hogy kinek súlyosabb a magánya”, de engem éppen az nyűgözött le, hogy milyen könnyednek és könnyűnek ábrázolta a nő magányát; számomra ennek a sokszor nagyon tragikusan ábrázolt – és persze a valóságban ugyanúgy megélt – fogalomnak ezúttal nem volt semmi negatív felhangja. Szerethető előadás.

Ami az AHA Kollektívát illeti, ők maguk is említik több helyen, hogy egyfajta útkeresésben vannak a kortárs tánc területén. Ez a Sweat Setben szerintem felemás módon sikerült, ugyanakkor az AHA minden produkciójában érzem az egymás és a művészeti ág iránti kíváncsiságot, ami szimpatikussá teszi őket. Ez az előadás sok olyan elemet felvonultatott, ami most trendinek tűnik, legalábbis több előadásban előkerültek az elmúlt időszakban: a hosszan (túl hosszan) elnyújtott bevezetőt, amelyben kis túlzással fogalmazva „semmi nem történik” (ez esetben a táncosok egyesével felvonulnak és hosszasan pózolnak); a túltolt zenét és hanghatásokat, és a teljesen hibrid mozgásvilágot – ez utóbbi egyébként szerintem roppant izgalmas. Persze a stílushatárok már rég lebomlottak, de a legfiatalabb generáció szintet lépett: olyan szabadon keverik – nem csak egy előadáson, hanem akár egy jeleneten belül is – a legkülönbözőbb táncstílusokat, a hétköznapi mozgásokat vagy akár a sportmozdulatokat, mintha robotgépbe dobták volna őket. A hatás szédítő, ugyanakkor várom, hogy ebből a nagy mixből lepárlódjon az egyéni hang – az AHA eddigi előadásai ugyanis mind nagyon különböző irányokba tartottak.

TÁ: Az AHA Kollektíva kapcsán kicsit ellendrukker vagyok: remélem, hogy nem találnak rá a maguk „egyéni hangjára”. Az eddigi darabjaik széttartása ugyanis az egykori k2 Színházat juttatja az eszembe, amelynek szinte minden bemutatója egészen más volt, mint az előző. Hiába találtak bele egy-egy izgalmas színházi nyelvbe, a következő bemutatójuk ismét egy merész ugrás volt az ismeretlenbe. Voltak remekléseik, sikeresebb és kevésbé sikerült előadásaik, az állandó frissességükért és alkotói kíváncsiságukért szerettük őket. Úgy gondolom, hogy az AHA Kollektíva eddigi három bemutatója közül a Sweat Set sikerült a legkevésbé, viszont a másik kettő (Dense Piece, Senkiföldje) izgalmas és érvényes táncnyelvi felvetés. Ha ezt az arányt továbbra is hozzák, nekem különösebben nem hiányzik egy jól beazonosítható, egyéni hang.

^[1] https://24.hu/elet-stilus/2025/02/14/humor-metaironia-pc-gondor-laszlo-trump-alt-right-interju/