A darab egyik szereplője egy helyütt a „színek harmóniájáról” lelkendezik a darab másik szereplőjének – az ő pompás ruhája láttán. De hogy komolyan vehető-e az ő lelkesedése… Hogy tényleg komolyan veszi-e ő maga azt, amit látszólag lelkesen mond… Vagy hogy komolyan veszi-e az, akinek mondja… És hogy a néző mennyire veheti komolyan mindazt, ami elhangzik, ami látszik, ami előadatik nekünk a színpadon, a budapesti Katona József Színház nagyszínpadán… Hogy komolyan vehetjük-e a darab és az előadás komolytalanságát… Hogy komolyan kell-e nekünk ez a komolytalanság… Hogy tehát mit kezdhetünk mindazzal, amit Ascher Tamás választása és rendezése nyomán mond és mutat nekünk Goldoni Nyaralás-trilógiája, itt és most…

Fotók: Horváth Judit

Az itt és mosttal természetesen nem a távolodó téllel egyenes arányban közelítő nyárra gondolok – bár könnyen lehet, hogy ezzel valamivel többre, ha nem is túl sokra, jutnék a Katona új bemutatójának miértje kapcsán –, hanem arra a kulturális környezetre, arra az országos, sőt globális-korszakos közérzetre, ahol szükségszerűen landol ez a lefegyverzően pasztellszínű és pasztellhangulatú komédia. Merthogy a több mint négy évtizede működő Katona esztétikai-kulturális hagyományának és önképének mintha nem a pasztellörömök szolgáltatása volna a legfőbb eleme. De mondhatnám úgy is, hogy a darab és a rendezés pasztellajánlatának kell, hogy legyen, kellene, hogy legyen valamiféle többletértéke a gördülékeny dramaturgia és frivol antropológia bolyhos szőnyegén könnyedén sikló szórakoztatási hatáskomplexumon túl.

Ám attól tartok, hogy ilyen többletérték itt és most nincs. Legalábbis én nem vettem észre, hogy lenne. Ahogyan a szereplők a létezés felszínén maradnak, és nem hatolnak a lélek, a szív és más ilyen emberi miegyebek mélyére – lévén a mélységről való tudás és a mélységtől való tartózkodás egyidejűen érvényesülő viselkedéskultúrája volna az ő melodramatikusan komikus lényegük –, ugyanúgy a színház is megelégszik a technológiai síkon biztosan működtethető felszínességgel. És ehhez minden szükséges kellék megvan: a fordító-dramaturg Török Tamara italianista és színháztörténészi szakértelmével megtámogatott, a szakma minden csínját-bínját ismerő Ascher mint rendező; a társulat egytől-egyig kiváló színészei (hadd ne emeljek ki most senkit a közös nívóra egyengetett alakítások szőtteséből); Khell Zsolt kellemesen üzemképes, mivel a háromfokozatú történetet (készülődés a nyaralásra–nyaralás–búcsúzás a nyaralástól) és az osztott térviszonyokat (egyik lakás–másik lakás, szálláshelyen belül–szálláshelyen kívül) kifogástalanul szolgáló díszletei, illetve színes díszletfelületei, harmonikus egységben Szakács Györgyi ugyancsak hatékonyan illeszkedő, a nyaralásösztön színvilágát afféle ambient-legyezőként szétterítő jelmezeivel; Matisz Flóra Lili enerváltan hangulatfokozó zenéi, dalai… Nem lehet hát okunk semmiféle panaszra: hibátlan összetevőkből készült színházi étket kapunk egy nevetős esti kikapcsolódáshoz, megspékelve valamiféle fogyasztható mértékig szkeptikus embertani bölcsességgel. Ugyanis a nyaralásvágytól sarkallt szereplők a boldogság helyett tudatosan, jobban mondva a Goldoni-féle dramaturgia és alaksematika kényszerpályáján mozogva választják a boldogtalanságot. A szerelmi tükörjátékoktól villódzó trilógiában nincs feloldásértékű befejezés – inkább a rossz végtelenség enervált ígérete. Mintha egy Moszkvától elviselhetetlenül távoli udvarház időtlen nyarából pottyantunk volna át a napsütötte Ligur-tengerpartra. Merthogy hiába halljuk az előadás legvégén, hogy „minden jó, ha a vége jó”, ha egyszer a korábban elhangzó „minden úgy jó, ahogy van” mattragyogású közhelycsillagzata alatt zajlik az Egy nyár biomechanikai pasztellszínháza (nyilván nem mejerholdi értelemben).

Természetesen nem a Goldoni-művel van bajom, amelynek értékességéről és érvényességéről ékesen érvel a Magyarósi Gizella által fordított magyar kiadás előszavában a milánói Piccolo Teatro legendás alapítója, Giorgio Strehler. (És hadd másoljam most ide a Katona József Színház honlapján is olvasható gondolatát: „ha létezik töprengő melankólia ebben a században, olyan melankólia, amely a legmélyén csupa életörömmel, finomsággal és mértéktartással párosul, akkor ez a szomorúság itt a maga teljes fényében mutatkozik meg. Van ebben valami az évszázad halálából, valami egyre hangsúlyosabb hanyatlás. Épp ezért olyan mai a hangulatában a Trilógia.”) Persze nem lehet panaszom a szakszerű kivitelezésre sem (színészvezetés, karakterklisék, közegfestés, hangulatfenntartás satöbbi). Ellenben nem és nem értem az előadás alkotóinak a motivációját (még Strehler fent idézett gondolati mankójával sem). Igazságtalanul erősen fogalmazok: léha, cinikus, bizonyos értelemben elvetemült döntésnek gondolom a darabválasztást, mivel olyan életérzésről és világérzékelésről árulkodik, amellyel nem nagyon tudok mit kezdeni az általam tapasztalt kulturális közegben. És ezt a közérdekűnek vélt magánfájdalmamat sajnos a professzionális megjelenítés sem enyhíti, sőt csak még inkább felerősíti bennem a tanácstalanságot. Nincs közöm, mert nem lett közöm Goldoni világához, itt és most, a kétezerhúszas évek derekának magyar valóságában. Még akkor sem, ha ironikusnak gondolom is a rendezői elképzelést. Ez a mű ezzel a tálalással olyan pasztellszínű egykedvűséget sugall, amely lehet, hogy jól áll a magánéleti boldogtalanságba nyárról nyárra, évről évre, újra és újra beletörődő szereplők mélabúsan nevetséges emberi összjátékának. Ám mindez végtelenül szomorú, siváran szomorú ajánlatként hangzik a kortárs magyar színház egyik kiemelten fontos fórumáról. Mintha Aschernek nem volna tényleges társadalmi és emberi mondandója, csak színházi tudása, eszköztára és rutinja, meg persze hozzávaló hangulata. És ezzel a gazdag szerszámosládával közelítene – technokrata kedélyességgel – Goldoni tragikomikus világához.

Egyfelől, úgy vélem, többet érdemelne a Katona közönsége 2025 tavaszán. Másfelől meg, nem tagadom, igencsak jól mulattak az általam látott előadás látogatói.

Vagyis, végül is, nincs semmi baj. Működik Goldoni két részben játszott Nyaralás-trilógiája a Katona nagyszínpadán. Működik a „színek harmóniáját” dramaturgiai legyezőként szétterítő, szkeptikus pasztellantropológiával szórakoztató színház.

Mi? Carlo Goldoni: Egy nyár
Hol? Katona József Színház
Kik? Játsszák: Bezerédi Zoltán, Borbély Alexandra, Bányai Kelemen Barna, Jordán Adél, Mészáros Béla, Fullajtár Andrea, Pálos Hanna, Keresztes Tamás, Dankó István, Pálmai Anna, Erdős Lili m.v., Elek Ferenc, Jakab Balázs, Gloviczki Bernát, Szacsvay László, Ujlaki Dénes, Bán János, Pásztor Dániel, Matisz Flóra Lili/Roszik Hella m.v., Gombkötő Zoltán, Banga Dániel Gábor m.v.. Díszlet: Khell Zsolt. Jelmez: Szakács Györgyi. Világítás: Bányai Tamás. Zene, dalok: Matisz Flóra Lili. Konzultáns: Nádasdy Ádám. Hangeffektusok: Vajdai Vilmos. Fordító: Török Tamara. Dramaturg: Török Tamara, Balázs-Piri Noémi. Rendező: Ascher Tamás.