A Dante Közösségi Alkotótérben bemutatott Védőháló és a Pinceszínház Kirakatban az égbolt című produkciója közt látszólag nincs sok hasonlóság, hiszen – bár mindkettő kortárs magyar dráma – formanyelvük és témájuk is nagyban eltér. Céljukban azonban van valami közös: fontos, aktuális és releváns témákra irányítják rá a figyelmet, a néző számára teljesen hétköznapinak tűnő szereplőkkel.

A Védőháló nemcsak egy előadás, hanem egy projekt része, amely kiegészül egy, a produkciót követő feldolgozó beszélgetéssel. Ez a beszélgetés jóval több, mint egy klasszikus közönségtalálkozó, hiszen az alkotók közös gondolkodásra hívnak Bérdi Márk klinikai szakpszichológussal kiegészülve, aki az előadás szakmai konzulense is, hogy feldolgozhassuk az előadás súlyos témája miatt velünk lévő nehéz érzéseket. A téma, az öngyilkosság. Alberti Zsófi és Khaled-Abdo Szaida darabjának egyik legnagyobb erénye, hogy alaposan, mégis rengeteg humorral járja körbe a témát, s ez önmagában is segít a már emlegetett nehéz érzésekkel való megküzdésben. Rögtön az előadás elején ízelítőt kapunk ebből a humorból, amikor Gonda Kata bájologva, műmosollyal, álszerényen beszél arról Anciként, milyen fontos társadalmi munkát végzett azzal, hogy kezdeményezte a plázában a védőháló felszerelését. Abszurdba hajlóan oszt meg magvas gondolatoknak álcázott kliséket arról, hogy figyeljünk egymásra; s felszólítja a kedves öngyilkos hajlamúakat, hogy kérjenek segítséget, mondván, hogy ez az ugrálás igencsak zavaró lehet másoknak, s a többieknek akár a napját is elronthatja. Ez a monológ azért is nagyon erős felütés, hiszen az előadás témájából kiindulva teljesen más hangütésre számíthatunk. Ezzel szemben a Védőháló rögtön tabudöntögetéssel indít, s a helyzet abszurditása hamar nevetést vált ki a közönségből. Gonda Kata fürdőzik a szerepben, színészi játékát a jól kontrollált túlzás jellemzi, s azokban a pillanatokban, amikor Anci nincs rivaldafényben, és nincs vonalban a hasonlóan túlzó édesanyja, Anyci (Sajgál Erika), arckifejezése mély érzésekről árulkodik.

Védőháló. Fotó: Lénárt Bence

Az előadás karakterei mind jól behatárolt, hétköznapi, esendő figurák, s ez utóbbi jellemző szintén humorforrás. Kolnai Kovács Gergely banki ügyintézőt alakít, aki, bár igyekszik jól megválogatni a szavait, a megfelelni vágyásból adódó idegessége mégis ügyetlen, s politikailag nem túl korrekt dolgokat mondat vele, amelyek a helyzetben morbidan ugyan, de rendkívül mókásnak is hatnak. Radnay Csilla játssza az özvegy Orsolyát, aki férje halála után szeretné rendbe tenni a banki ügyeket. Orsolya nem vevő az ügyintéző ügyetlen szóhasználatából fakadó humorra, rezignált arccal hallgatja, látszólag nem hatja meg semmi. A nézőben egy szerető pár és egy zökkenőmentes kapcsolat képe alakul ki, amelyet tragikus hirtelenséggel rázott meg a férj öngyilkossága. Alberti Zsófi rendezőként is jól játszik azzal, hogy a néző megalkosson egy hipotézist, majd az előadás egy váratlan fordulattal megdöntse azt. Ahogy egyre mélyebbre megyünk, s visszapörgetve látjuk a védőháló felhelyezéséhez vezető folyamatot, egyre inkább kikristályosodik a kép arról, hogy milyen élethelyzetben döntött Péter (Endrődy Krisztián) úgy, hogy véget vet az életének. A karakterek és így a jelenetek atmoszférája is egyre árnyaltabb és őszintébb: Orsolya és Péter veszekedései, a feleség terhességének ambivalens érzésekkel fogadott híre, Péter munkahelyi konfliktusai már közelebb állnak ahhoz, amit előzetesen gondolhatunk egy öngyilkossággal foglalkozó előadásról. Radnay Csilla játéka széles érzelmi skálán mozog, jelenléte minden pillanatban erős és hangsúlyos. Endrődy Krisztián Péterét nem zárja rögtön szívébe a néző – az alkotóknak nem is a sajnálat volt a célja, alighanem még csak az sem, hogy pontosan megkeressék azt az okot, ami az öngyilkossághoz vezetett, hiszen, ahogy a feldolgozó beszélgetésből is kiderül, nincs olyan, hogy egyetlenegy ok.

Móser Ádám zenéje már a produkció elején atmoszférát teremt, s a visszatérő dallamok nagyban hozzájárulnak az előadás ritmusához. Takács Lilla díszlete választja el a három fő játszóhelyet – a banki/irodai helyszínt, a pszichológusi rendelőt/nappalit, valamint azt a teret, ahol Anci a körlámpa fényében videókat készít –, mégis egységes képet ad. A plafonról átlátszó tüll lóg: védőháló, ha úgy tetszik, amelyet látva a nézőben is elindul egy gondolkodási folyamat, hogy tényleg ez az Anci által magasztalt eszköz lehet-e a megoldás az öngyilkosság megelőzésére.

A Kirakatban az égbolt helyszíne Csepel, amire (ha véletlenül elfelejtenénk), nem túl diszkréten figyelmeztet minket Michac Gábor díszletének egyik eleme, a villogó Csepel-felirat. A városrész kettőssége, a melós mindennapok és a Csepelt „zarándokhellyé” tévő Zámbó Jimmy-kultusz az előadás minden pillanatában a levegőben van. Mókás is, persze, hiszen a IX. kerületi Pinceszínház közönségének feltehetően mást jelent Jimmy, mint az előadás két szereplőjének, az ízig-vérig csepeli Faternak (Végh Péter) és Srácnak (Mohai Tamás) – ahogy neveiket a színlapon olvassuk. Számukra az énekes személye összefonódott a csepeli identitással, s egyfajta biztosíték arra, hogy csepeli melósként is lehet többet remélni az élettől. Talán ez vitte rá az apát arra, hogy az ELTE-re járjon, bár sem a motivációról, sem magáról a képzésről nem tudunk meg sokat, s az egésznek talán a fele se igaz.

Kirakatban az égbolt. Fotó: Szabó Réka

Az előadás szerkezetét mindvégig meghatározza az elhallgatás. O. Horváth Sári darabja feldob egy-egy témát, majd a levegőben hagyja. Olyan, mintha tényleg egy apa-fia beszélgetésbe csöppent volna a néző, s az emlegetett történetek részleteit pontosan nem ismerheti, csak azt, amit a szereplők a jelenben megosztanak róla. Ez sok lehetőséget ad arra, hogy továbbgondoljuk ezeket a történeteket, előálljunk egy saját verzióval, ugyanakkor némi kirekesztettség-érzést is belénk ültet; feloldozást pedig nemigen kapunk. A színészek helyzete sem könnyű, nehéz karaktert formálni ezekből a töredékekből. Mohai Tamás és Végh Péter jó párost alkot, végig érzékeltetik azt a láthatatlan falat, amely minden kapcsolódási kísérlet ellenére is ott húzódik a két szereplő között. Kettejük beszélgetése folyamán kiütköznek generációs ellentétek, például a randizás, a videójátékok vagy éppen a beszéd apropóján. A Srác a Tinderen keresi alkalmi partnereit, a Fater arra buzdítja, szerezzen egy nőt, akinek van lakása, csináljon neki gyereket, és akkor maradhat. A Fater nem érti, hogy a Srác miért kobold a videojátékban, miért nem valami előkelőbb avatárt választ magának. Az apa kommunikációjában egyértelmű jelek utalnak arra, hogy többre vágyik a melós létnél, érzi és tudja, hogy több van benne. De hogy pontosan mi ez a több és miért nem tudta ezt kibontakoztatni, arra nem derül fény. Talán ez a többre vágyás és a nem kiaknázott lehetőség az oka annak is, hogy folyton javítgatja fia nyelvhelyességi hibáit, aki a szlengek helyes használatának okításával vág vissza. Dinamikájuk már-már egy idős házaspár civódásához hasonlít, egy ponton azonban a Srác múltbéli sérelmeket kezd felhánytorgatni, amelyet O. Horváth megint csak nem bont ki, helyette folyamatosan tetézi őket. Ezeket a sérelmeket nem lehet feloldani, vagy másképpen kellene, talán ez a két ember jelenlegi állapotában kevés hozzá vagy egyszerűen nem is gondolják, hogy ezen a ponton bármin változtathatnak.

Michac Gábor díszlete jól megágyaz a színpadon látott kisreálnak. Két fotel és egy dohányzóasztal egy dobozszerű keretben, aminek hátuljára, ha megfordul, vetíteni lehet. Az előadás egy-egy pontján reklámokat látunk: Dreher, Unicum, Libero… (videó: Márkus Sándor, Rákóczi Márk). Ezek mind reagálnak a produkció történetfoszlányaira, ám különösebb szerepük ezenkívül nincsen. A jelenetek egy része a dobozban, egy része azon kívül játszódik, bár ez utóbbiak gyakori eleme, hogy a színészek megállnak a rivaldán és kifelé beszélnek, ami egy kicsit iskolássá teszi a produkció formanyelvét. Közben szó esik alkoholról, nyugtatóról, az anyáról, a nagymama haláláról, gyerekkori emlékekről, galambokról. Egy kicsit erről, egy kicsit arról. Nem történetet, hanem látleletet kapunk két, Budapest belvárosától oly messzinek tűnő, a maga nemében mégis oly hétköznapi életről.

Mind a Védőháló, mind a Kirakatban az égbolt ízig-vérig kortárs dráma és kortárs előadás. Szövegük friss és mai, s nagyítóként szolgálva olyan helyzetekre mutatnak rá, amelyek csak első ránézésre tűnnek peremterületnek. Céljuk azonban egy pillanatig sem a sajnálkozás, s a problémák megoldásának hamis ígéretét sem tűzik naivan a zászlajukra. Amit tesznek, az viszont működik: olyan szituációkat mutatnak, amelyeket érdemes látni, és érdemes róluk gondolkodni.

Mi? Alberti Zsófi és Khaled-Abdo Szaida: Védőháló
Hol? Dante Közösségi Alkotótér
Kik? Játsszák: Endrődy Krisztián, Radnay Csilla, Gonda Kata, Kolnai Kovács Gergely, Sajgál Erika, Kocsis Pál, Endrődy Mihály. Rendező: Alberti Zsófi. Dramaturg: Khaled-Abdo Szaida. Díszlet: Takács Lilla. Jelmez: Remete Kriszta. Szakmai konzulens: Bérdi Márk. Zene: Móser Ádám. Videó: Petri Csenge, Szabó Mátyás, Vészi Samu.
Mi? O. Horváth Sári: Kirakatban az égbolt
Hol? Pinceszínház
Kik? Játsszák: Mohai Tamás, Végh Péter. Zeneszerző: Szirtes Edina Mókus. Látványtervező: Michac Gábor. Dramaturg: Al-Farman Petra. Videó: Márkus Sándor, Rákóczi Márk. Rendezőasszisztens: Ébl Helga. Súgó: Szeitl Zelma. Rendező: O. Horváth Sári.