Leckét kaptunk, súlyos házi feladatot. Meglátjuk, ki miként oldja meg, illetve ki adja be üresen (netán obszcén ábrákkal összefirkálva) a maga feldolgozat-füzetét.

Fotók: Estelle Hanania

Extra Life. A Trafóban bemutatott produkció egyik szereplője, Theo Livesey a rövid közönségtalálkozó során megfejtést adott a címre: szerinte a traumák feltárásával – noha magunk mögé nem parancsolhatjuk őket – talán kicsit megnyílik egy új élet esélye. Ha együtt áthatolunk a traumák szövetén/ködén. Együtt.

A rendező Gisèle Vienne és az alkotótársak – a további két színész/táncos Adèle Haenel és Katia Petrowick, valamint a zenéért, a hangszövésért és a látványért felelős Caterina Barbieri, Adrien Michel és Yves Godin – összefogtak: úgy intézték, hogy további magyarázatok irányában is elinduljunk. Mert mint minden, a cím is talányos, hangsúlyfüggő. Mi van, ha az „extra” life annyit tesz: az életen kívül. Életidegenül. Ahogyan utalhat a kívüliekre is, akik fizikai valóságukban meg nem jelenítve nagyon is jelen vannak. A Földön, kívül.

Mindennek mozgatója a színlapokon érthető módon fel nem tüntetett főszereplő, a láthatatlan tonnáival mindent uraló, mégis elillanó-visszalibbenő T-betűs tabu: a megnevezhetetlen trauma.

Szinte felderíthetetlen – mert kibeszéletlen –, rég elsüllyesztett „bajok” fodrozzák a felszínt. Nagy levegőt venni? Mélyre lemerülni, felkavarni a leülepedett homokot-iszapot, felszínre emelni a rozsdás, elalgásodott roncsokat? Ha így döntesz, a gravitációnak ellenfeszülve talán heves hullámokat keltesz, talán visszaránt az örvény. De ha úgy marad, ami odalent rejtve tornyosul, vihar esetén cunamival fenyeget.

A szereplők valóban akárha úsznának-szárnyalnának – mintha szél vagy víz sodorná a testüket: elnyújtott mozdulataik csak néha kapnak múló görcsöt, sarkos lendületet; a hosszan kimerevített pózokkal súlyozott, szélesen hömpölygő mozgás, csupa hajlítás, görbület. Érdekes táncgeometriai ellensúly: a helyváltoztatás – térátvágás – szinte kizárólag nyílegyenes vonalak mentén történik, két pont között a legrövidebb úton. Kitérő, kanyar nélkül.

Ketten, majd hárman vannak a színen: testüket valószínűtlen ívekbe feszítve teret hajlítanak és időt. Lassú mozdulatok, lassú fények, lassú hangulatok – észrevétlen rezdülések.

Nyúlnak a percek, de a jelenésekben nincs hagyományos elemgazdagság: egyénítetlen hőseink nem ajánlanak részletdús megfigyelni valót: időárokba, időverembe zuhanunk velük. Semmi sem a szokásos: nincs megfejtendő jelentés, nem üzennek a mozdulatok, csak tágul és szűkül a testek közötti tér, az érzések kozmosza. Igen, tágas: távolság-tartó. Másképpen: szinte mindvégig közelség-hiányos. A trauma-enigma egyúttal tér-talánnyá transzformálódik.

Mint szétmorzsolt petrezselyem-, vagy tealevelek, a múlt emlékmorzsái borítják a földet (vagy a létóceán fenekét), a padló tőlük kap érdes plaszticitást, velük válik varázsosan megfejthetetlen anyagúvá a laposan éles világításban. Felülről sokáig fénycsóva-„gerendasor” zárja le a teret, szigorúan vízszintesre belőtt, befelé fordított, fegyelmezett reflektorok ácsolnak kétoldalról világítás-mennyezetet. A háttérben kempingsátor, elől kétoldalt egy-egy tábori szék: meglepően konkrét. Az alul és fölül közötti majdnem üres homálytérben lebegnek a szereplők.

Alig-kötődés fűzi össze őket: megfeszült figyelem, távkapcsolódás, érzéstranszfer. Az elomló idő nagy részében nem köznapi gesztusokkal, de nem is táncnyelvű absztrakció által szólnak az élő testek, nemigen akad „dekódolható”, néven nevezhető gesztusuk; csak egy-egy váratlan közeledés, ölelés emlékeztet rá, hogy ezek a színi figurák is viszonyokban élnek.

Széket, asztalt alátámasztani három ponton (három lábbal) a legstabilabb, de egy mikroméretű emberközösségben épp a hármas egység a leglabilisabb (igaz, a legdinamikusabb is): szinte mindig összébb zárhat kettő, míg a harmadik kívül marad, sérül vagy épp furakszik, sért. Nehéz megmondani, hogy miért, de ebben az érzéki térben, ahol nem válnak szét a gondolatok, érzések és érzetek, épp egy harmadiktól erősödik meg, éled új létre a kettős, a színt hosszan kizárólag uraló testvérpáros kapcsolata. Működésbe lép a lelki fantomfájás csoportterápiája. Most, hogy visszataláltak egymáshoz, kizökken az idő, megáll a pillanat, és állva marad hosszan.

Másnappal indulunk, ébredéssel. Egy új ismerős, egy banalitásában is jelentős találkozás keltette az első hullámokat: tánc, mondén szórakozás, egy buli. Felbukkant valaki, aki épp csak alig más. Ez az alig lett a katalizátor: a testvérek a harmadikkal együtt szabadulnak fel, a szintén mélyen traumatizált harmadik nyitja meg a szelepeket, adja kezükbe az univerzális lélekszerszámot: neki köszönhetően bontják-feszítik fel majd’ húszéves elmaradással a traumák gondosan lehegesztett páncélkazettáját, és kapnak (talán) új esélyt az életre. Milyen jó újra együtt táncolni. Nehezen rajzolható körbe pontosan, mit nem tártak föl mindeddig. Ami kibogozható: alig tizenévesen nagyapai abúzus érte őket (aktív vagy passzív) nagyanyai segédlettel. A tagadás: te is elhiszed, hogy nem történt meg. A csapda épp arról szól, hogy nem lehet látni. Értettük, mi történik velünk? Megpróbáltuk megérteni azóta? Mindenesetre annak idején és azóta is önmaguktól-egymástól szakadtak el, ahelyett, hogy… Sok időt (két évtizedet!) elvesztegettek – ezt most ismerik fel.

Az emlék benne él a mostban, magára ölti a jelent, átdöfi a mát a régmúlt: benyomások, gondolatok, mondatok. Miután túlestek rajta, a gyerekek nézhetik a kedvenc rajzfilmjüket. Csoda-e, ha úgy maradtak? Rajzfilmfigurák, virtuális hősök számolnak le a valósággal – amíg a két testvér, Felix és Clara hagyja. Szerep- és videójáték morzsái, betüremkedő idézetek keltenek zajt, választják szét a végtelen hosszú állóképeket, csend-szekvenciákat. Földönkívüliek röpködnek csészealjakon (a rádió is bemondja, semmi kétség: köztünk járnak!!). Emlék? Képzelet? Valóság? A begyakorolt elfedő-játék része a földönkívüliek látogatása, a csészealjak tömeges suhanása, a magunk kreálta álvilágban diadalmaskodó hősök. Nem élheted egész életedet a Minecraft-univerzumban. Hardcore videojáték-függők erre könnyen rácáfolhatnak.

Szemünket könnyen jelentéssé fordítható képi elem segíti. A fények és árnyékok megbontatlan barlang-félhomályában elűzhetetlen őslakó a mindent bevonó-burkoló gomolygás: fények barátja, fények árulója.

Zavarba ejt, amikor a boldogtalan nyolcvanas évek rockkoncertjeiről, a másodfrissességű színpadi „show” bombasztikus kelléktárából ismert, füstgomolyban térszerűvé vált lézersíkok metszik a félhomályt (és pillanatonként a néző szembogarát). Nem ez az egyetlen tömegkultúra-törmelék, csakhogy túl hangsúlyos és kitartott ahhoz, hogy egyszerű idézetként, vizuális immunrendszert aktiváló hatásvakcinaként kezeljük. Kétségtelenül látványos, de…

Egy másik ponton élesen metsző vörös lézerfonalakból fokozatosan szövődik bonyolult grafikájú fényháló, épp a kevés hosszabb szövegtömeg egyikét alá- és áthúzandó. Egyszerűségében is talán a legsokrétűbb kép: a szaporodó fénytőrök felsértik a közös légteret. Noha elsőre akadálynak tűnnek, szabadabb tájat szabnak – ahogy a fojtó ködnek, úgy a korábbi fénycsóva-gerendáknak is ellenpontjául –, ha utat nem is jelölnek ki.

Az Extra Life világa nem harcmező: emlékterep. Nem arra szolgál, hogy megküzdj az árnyakkal, csak hogy felismerd őket: talán, hogy megfejtsd a neked szánt/rád kényszerített feladványt.

Az előadás nem csábít, nem vadászik hatásra, nem vezet be különös világába – együttműködést, ön-bevonást kíván: ha nem adod oda magad mindenestül, jó eséllyel egészen kívül maradsz: tekintheted ezt a mű-alkotást lenyűgöző furcsa tárgynak, vagy idegen testnek. Egyik sem a szégyened, de nem is az érdemed: kettőn áll a vásár – összeilletek vagy sem. Elválik. Nagy kérdés, hogy egy efféle pszichedelikus tájba a néző betalál-e, és ha igen, beengedik-e.

Ha bátran belépsz a talányos térbe, jutalom jár – ha nyugalom nem is. A tengermélyről fölgomolygó iszapba beleképzelheted, a fényhomályos térbe odavetítheted a magad démonait, a magad traumáit, odahallhatod a magad képzelt barátait, akárhány földönkívülit, bármennyi repülő (vagy épp borús vasárnap reggelen földhöz vágott) csészealjat, benépesítheted a magad egymásra kopírozott médialakóival, odaláthatod mindazok árnyát, akik rosszul bántak veled, akikkel rosszul bántál. Akik hatalmaskodtak, akiken hatalmaskodtál.

Felszakítsuk vagy hagyjuk elülepedni a múltat? Ne hagyjuk? Hagyjuk? Ne hagyjuk? Hagy…?

Mi? Gisèle Vienne: EXTRA LIFE – DACM / Company Gisèle Vienne produkció
Hol? Trafó – Kortárs Művészetek Háza
Kik? Koncepció, koreográfia, rendezés és díszlet: Gisèle Vienne. Alkotótársak, előadók: Adèle Haenel, Theo Livesey, Katia Petrowick. Zene: Caterina Barbieri. Hangterv: Adrien Michel. 
Fény: Yves Godin, együttműködésben Gisèle Vienne-nel.
 Szöveg: Adèle Haenel, Theo Livesey, Katia Petrowick, Gisèle Vienne. Báb: Etienne Bideau-Rey, Nicolas Herlin.
 Hang: Adrien Michel, Géraldine Foucault Voglimacci.