Két előadás, közel térben és időben. Mi köti össze őket azon túl, hogy az elválás, az elszakadás és a gyász nehéz és könnyen didakszisba futó, vagy terheltsége miatt tartózkodást kiváltó témáival foglalkoznak? Egy lehetséges válasz erre: a humor, az emberi ügyetlenkedések, a banalitás szépsége, és meglepő módon színházi formanyelvük ragaszkodása valamiféle kerekded realitáshoz.

STÉG. Fotó: Gulyás Dóra

A STÉG, a Kontos Miklós álnéven alkotó író darabja, a Budapest 150 pályázat egyik díjnyertes alkotása. A szövegben Schwechtje Mihály rendező és alkotótársai láttak fantáziát, hiszen a dráma alapján készítették el az előadás szövegkönyvét, mely a próbafolyamat során, improvizációk által véglegesedett. Jelen írásban nem tisztem a Kontos-féle szöveggel behatóbban foglalkozni, annyi azonban bizonyos, az előadás megőrizte a STÉG szociális érzékenységét és sikeresen gyúrta bele az író anyagismereti hátterét az előadásba. Merthogy a színpadi mű és az alapjául szolgáló darab a magyar peremvidéken élőkről felmutatott sokadik látlelet (ezen a ponton eszünkbe juthat Egressy Zoltán Portugálja vagy Szilágyi Eszter Anna A Nyíregyháza utcája), azzal a töblettel, hogy Schwechtje ezúttal mozgósított mindent, ami ettől a vegytiszta szocio-realista világtól elrugaszkodást jelenthet.

Az abszurdba forduló, széles indulati íven mozgó helyzetek mögött ugyanakkor végtelenül egyszerűre formált alakok állnak. Ösztönlényi működésük az itt és mostra korlátozódik: elköltik a pénzt, ha van; kiisszák a poharat, ha tele; és szeretkeznek a nővel, ha izgatottak. Ez a szándékbeli hiányosság – már ha az ösztönműködésnél lényegesebb hajtóerőt nem feltételezünk egy-egy akarat mögött – a darab végéig kitart, nem szűnik meg, csupán pontosabbá válik. Az ösztönök helyére függőségek lépnek, a kíváncsiságot felváltja a szerencsejáték utáni csillapíthatatlan vágy, a szomjúságot az alkoholizmus. De hadd helyesbítsek. Ugyanis az egyetlen szereplő, akit nem a menekülés vagy a küzdés hajt itt, az Kisgyuszi (Olasz Renátó), ez a félig szemérmes, félig gátlástalanul őszinte alak. Talán az ő karakterének motivációi vannak leginkább megindokolva, az ő személyisége lett leginkább szellemileg és érzelmileg elrajzolva. A családot ért szerencsétlenségek sokaságának okát Kisgyuszi nagyapja halálában látja. Ezért is tragikus, hogy az előadás végén ésszerűtlen áldozatával a család többi tagját mégsem menti meg.

De visszatérve az előadás abszurd világához, a fantasztikus, mágikus elemekkel átszőtt univerzumból mindent a szemünk elé rakott Darvay Botond (díszlet) és Tihanyi Ildi (jelmez) tervező. A bányatavon kívül (melynek határát a közönség első sorai jelentik) pontosan látjuk a zöld hullámpalaházat, a sárga kerti asztalt, székeket, a biztonsági kerítést, még a szárítókötélen száradó fehérneműket is… talán kicsit túl sokat is látunk mindebből. Mert ennek a maszkulin világnak a zártságához mérten izgalmas kísérlet lett volna a néző fantáziájára is bízni valamit. Kérdés, hogy mit?

STÉG. Fotó: Gulyás Dóra

Hiszen minden mást, ami nem látható a színpadon, azt elrejt, magába nyel a bányató, amibe Kisgyuszi mindent bedobál. Őt látjuk első pillanattól kezdve a nézőtéren, mialatt a munkagépek morajlanak és a magányos zenészt alakító Varga Péter gitározik. Kisgyuszi egy váratlan gesztussal a darab elején bedobja az uborkásdobozt a bányató vizébe, benne a nagypapa hamvaival. Ekkor értjük meg, hogy a színpadon lévő tárgyak leláncolásának oka: Kisgyuszi kényszeressége. A miniatűr férfiuniverzummá zsugorodott vidéken a STÉG tulajdonképpen ezt a gyászeseményt helyezi középpontba, és ezen keresztül ábrázolja a peremen élők kilátástalanságát, aminek egyetlen oka és forrása a szereplők értelmezése szerint az, hogy egy valaha élt felmenőjükön gaz módon átgyalogolt a történelem. A személyes felelősségvállalás lehetősége ezúttal is elmarad. El kell fogadnunk, hogy egy többszörösen terhelt család önnön paródiájába csöppenünk, legalábbis végtelenül abszurdnak hat, hogy ez az öt szereplő teljes abnormitásban éli az életét, amit ráadásul – szó szerint! – véresen komolyan vesznek.

Schwechtje kiváló érzékkel választotta ki a színészeket. Szabó Domokos Gyulája dermesztő pontossággal mutatja meg egy teljes mértékben deformált családapa karakterét. Nemcsak, hogy apaként képtelen funkcionálni, még élvezetet is talál ebben a huszonnégy órás nihilben. Nyugtalanító, hogy teljes mértékben kielégíti a vágyakozás, egy stég felépítésére a bányatóra, emellett csupán a mértéktelen szerencsejátékozásban próbál vigaszt találni. Szamosi Zsófia (Jutka) valóra nem válhatott énekes karrierjét gyászolja, alázat nélkül lázad fel egy férfiakra szabott világban, ahol vagy kinevetik vagy ész nélkül csodálják (többnyire csak a testi adottságai miatt). Nádasi László Iván építésvezetője szigorú, kötelességtudó ember, de nincs könnyű dolga se neki, se a fentebb már említett Varga Péternek sem, hiszen egyik karakter mélyebb megértéséhez sem ad kapaszkodókat a darab. A bravúros összjátéknak köszönhetően mégis elhiszem, hogy mindannyiukban mélyebb, árnyaltabb, törékenyebb vonások vannak. A tó képe szépen ráerősít minderre, már ha a korábbi feltételezésemből indulok ki, mely úgy szólt: ami nem jelenik meg a színpadon, nem feltétlenül azért nincs ott, mert nem létezik.

Bár nekem kevéssé sikerült élvezetet találnom nehéz szociális helyzetű emberek történetének hangos, zenés és végső soron borzasztó tragikus színházi feldolgozásában, az előadás lezárását és ennek a lezárásnak a többi szereplőben végigkövethető eldöntetlenségét kifejezetten szerencsésnek éreztem. Mialatt Kisgyuszi búvártalpas, úszószemüveges alakja (spoiler!) eltűnik a kéken megvilágított háttérben, Jutka és Gyula a semmibe révednek a térben elhelyezett kanapén… és bevallom, én nem tudom eldönteni, hogy ez arra utal-e, hogy megértették volna ennek az együgyű halálnak a jelentőségét, nevezetesen azt, hogy nem a nehéz sorsuk, hanem saját maguk foglyai. Én ugyanis nem látom semmi jelét annak, hogy egy ártatlan búvárakciónak induló tragédia itt bármit is megváltoztatna.

Boldogan éltek. Fotó: Kállai-Tóth Anett

Milyen szép is lenne! – mondja a Boldogan éltek végén egyik mellettem ülő nézőtársam. Arra utal, hogy milyen szép is lenne, ha a társas kapcsolati problémák olyan könnyen megoldhatók volnának, mint az előadás zárlatában elhangzó ígéretekben (pl.: fogadom, hogy a válás után tisztelettel beszélek a volt házastársammal, annak új élettársát elfogadom, a gyerek előtt róla rosszat nem mondok). Kötve hiszem, hogy az alkotók célja az ehhez hasonló reakciókból kihallható irónia és fanyar cinizmus lett volna. Sokkal elképzelhetőbb, hogy a mű szerzői (Cseh Judit, Perczel Enikő és Réti Adrienn) őszintén hisznek az előadás mondanivalójának gyakorlati megvalósíthatóságában. Ezért is döntöttek úgy, hogy reményekkel teli, naiv, gyermeki perspektívából mutatják be egy fiktív házasság történetét és jutnak el az őszinte végkövetkeztetésre, amely valahogy így hangzik: minden válást lehet jól csinálni, ez csak és kizárólag egyéni döntés kérdése.

Ugyanakkor érdekes, hogy a „hogyan csináljam jól” részleteit nem mutatja meg az előadás. Azzal játszik, hogy mélyen ismerős, sokszor közhelyessé és komikussá dagasztott helyzeteket emel ki egy házasságtörténetből. Lefaragva ezeknek a helyzeteknek egyedi finomságait, melyek csak fokozzák a tipikusság érzetét. Mégis így éri el, hogy a fentebb is hivatkozott, a válás utáni boldog élet meggyőződését közös igazsággá emelje. Fontos megemlíteni, hogy ugyan az előadás egy gyermek nézőpontjából láttatja az eseményeket, teljes bizonyossággal mégsem kijelenthető, hogy ennek a gyermeki narrációnak nincs-e több köze ahhoz, amit egy felnőtt gondol egy gyermek válással kapcsolatos megéléséről. Annyi bizonyos, hogy a történet visszamegy egészen a teremtésig, Ádámig és Éváig, hogy Lujzi (Botos Éva) innen kezdje a mesét, hangsúlyozva, hogy a párkapcsolatok már a teremtés pillanatában is végérvényesek voltak. De talán mindegy is, kinek az igazsága/narrációja ez, hiszen a gyermekmese mentén előttünk megjelenő két szülő, Gergő (Rusznák András) és Anna (Réti Adrienn) kapcsolatának három nagy szakaszából, a megismerkedésből, a házasságból és a válásból voltaképpen még csak nem is az utóbbira kerül a hangsúly. Amit bevallom, nem teljesen értek, hiszen az előadás szlogenje, ismertetője is ezt hirdeti: Színházi mese felnőtteknek, avagy válás után is van élet és még azon is túl.

Mindebből az következik, hogy Cseh Judit rendező és alkotótársai elsősorban a váláshoz vezető utat szerették volna megmutatni, és eközben feltehetően az elváltakra, még inkább az elvált nőkre gondoltak leginkább. Ennek egyik jele, hogy a férj érzelmi működése, gondolkodásmódja jóval sztereotipikusabb és – a szó legtisztább értelmében – egyszerűbb, mint a feleségé vagy a kislányuké. Míg a nőt egy – a gyermekneveléssel és a munkájával küszködő – hűtlen férj áldozatának látjuk, addig a férfi reakcióit, panaszkodását (ki van akadva azon, hogy egy gyermek születése után az anya fáradt) nem is értjük igazán, vagy csak szánakozunk rajta.

Boldogan éltek. Fotó: Kállai-Tóth Anett

És ez a szánakozás nem jó. Minél nagyobb meggyőződéssel akarja elhitetni velem az előadás, hogy egy kapcsolati válságot két felnőtt ember a közös gyerekük érdekében kezelni tud, ha akar, annál kevésbé hiszek neki, különösképpen azok miatt a nemi sztereotípiák miatt, amivel él az előadás, és amely döntések, dramaturgiai pontatlanságok talán részletkérdésnek tűntek az alkotóknak. Nagy kérdés persze, hogyan lehetett volna úgy megőrizni a lényegi mondanivalót, hogy az ne redukálódjon a fentebb már említett, didaktikusan hangzó ígéretekre. Mindazonáltal értem, hogy ezek a fogadalmakként elhangzó közlések rímelni akartak a házasságkötés eskütételének aktusára, amit a jelenetezés sok esetben szépen, humorosan és élettelien meg is tudott mutatni.

Mese felnőtteknek – áll a műfaji sorvezető az ismertetőben. És Botos Éva lendületes alakváltóként veszi fel nem csak a kislány, Lujzi, de még néhány mellékalak szerepét is. Réti Adrienn és Rusznák András vehemens, stramm párosa gondosan megkomponált színpadi jelenléttel (mozgás: Bodor Johanna) van jelen a legintimebb konfliktusokban is. Kárpáti Enikő és Szalai József egyszerű, mobilis díszlet-otthonba helyezte a cselekményt. Középen egy összecsukható és minden irányban szétnyitható kanapéágy, elöl egy fiókos szekrény áll. A realista díszletben égitestek stilizált képei függnek a plafonról, egy csillag és két nap virrad fel Lujzi fölött az égen, melyek egyúttal a válni készülő szülőket is jelképezik. A hangsúlyos események közül messze kitűnik Gergő és Anna utolsó kettőse, a banántorta-készítés, amellyel a száz perces játékban jólesően elfáradt színészek csöndesen el is szöszmötölnekal. A pergő, érzelmektől-indulatoktól fűtött történések hullámtörését látjuk itt, ami után percek múlva véget is ér az előadás. Különös, hogy a szótlan együttműködés és a parázs viták ellenpontozásában látták egy házasság kiégésének színházi párhuzamát az alkotók, mert egészen odáig a csönd feszültségteremtő erejét nem akarták vagy nem tartották fontosnak kiaknázni.

Mi? STÉG – Kontos Miklós: STÉG című drámája nyomán írta a társulat
Hol? Jurányi Ház – Füge Produkció
Kik? Játsszák: Szabó Domokos, Szamosi Zsófia, Nádasi László Iván, Olasz Renátó, Varga Péter. Dramaturg: Zsigó Anna. Díszlet: Darvay Botond. Jelmez: Tihanyi Ildi. Fény: Ujvári Zsolt. Hang: Kiefer Tibor, Gressai Ferdinánd. Rendező: Schwechtje Mihály.
Mi? Cseh Judit-Perczel Enikő-Réti Adrienn: Boldogan éltek
Hol? Szkéné Színház – az Összpróba Alapítvány és a KULTKIKÖTŐ előadása
Kik? Játsszák: Botos Éva, Réti Adrienn, Rusznák András. Dramaturg: Perczel Enikő. Látvány: Kárpáti Enikő, Szalai József. Mozgás: Bodor Johanna. Rendező: Cseh Judit.