Hívők, hitek és hiedelmek közösségi felvonultatása zajlik egy szertartásszínházi elemeket is használó, magát misztikus rituálénak megélő előadásban, a Nagymező utcában. A közönség egyik része könnyben úszik, a másik – kételkedőbb – része pedig az alkotók által előidézett tehetetlenségét is megélve próbálja mentegetni vagy hárítani a színpadról áradó, zavarba ejtő védtelenséget. A zokogó nézők, ha félszemmel rásandítanának a (még) nem imádkozókra, minden bizonnyal kölcsönöznének nekik pár papírzsebkendőt, reménykedve a bizonytalanok megtérésében, miközben mások azon töprengenek, hogy hasonló esetekben azért talán mégiscsak orvost kellene hívni.

Fotók: Dömölky Dániel

Sokszerzős művet mutatnak be a Radnóti Színház vasfegyelemmel dolgozó színészei. Már a kiindulásul szolgáló, s valahol a skót partvidéken játszódó, 1996-os dán–finn–francia–német–holland–olasz–norvég–svéd filmdrámát is hárman jegyzik, Lars von Trier, David Pirie és Peter Asmussen. A film forgatókönyve alapján készítette el a misztikus szerelmi történet színpadi változatát Vivien Nielsen, s ennek alapján – vélhetően a rendező, Szenteczki Zita és a zeneszerző, Tarr Bernadett sugallatos elképzeléseit meghallgatva – készítette a mostani szövegkönyvet Bíró Bence, Hárs Anna dramaturgi közreműködése mellett.

Lars von Trier fejezetekre bontott, könnyfacsaró költői meséjét sokan kedvelik, sokan meg inkább csak körül hümmögik. A történet lényege, hogy egy mindentől távoli helyen van egy komor férfiak által vezetett, szigorú szabályok szerint élő vallási közösség, melyben van egy labilis idegzetű leány, a 26 éves Bess, aki a helyi vezetők részéről gyanakodva méregetett idegenek, az odaérkező munkások közül találja meg párját, a rendkívül jó természetű, és őt boldoggá tenni képes Jant. Igen ám, de az esküvő után pár héttel Jannak vissza kell térnie a fúrótornyokhoz, Bess pedig – aki előtt nemrég nyílt meg a testi boldogság varázslatos világa – hevesen kérleli a vele állandó párbeszédet folytató istenét, hogy hozza vissza az ő férjét. Jan vissza is tér, de sajnos, egy baleset következtében, ami miatt ágyban fekvő, tehetetlen roncsként él tovább. A fiatal feleséget szörnyű önvád gyötri, úgy érzi, mohó kívánságaival ő a bajok okozója. Jan rábeszéli a lányt, hogy keresse más férfiak ölelését, s ezekről számoljon is be neki. Bess azt képzeli, hogy veszélyes kalandjai eredményeképpen fokról-fokra javul Jan állapota, ezért gyorsít, totálisan lezüllik, majd bele is hal életmentőnek hitt áldozatába. A gyülekezet kizárja, s testét is pokolra átkozza. Jan állapotában viszont javulás áll be, így munkatársaival el tudja lopni a szeretett lány holttestét. Kiviszi a tengerre, ahol a test csodálatosképpen eltűnik a gépek és az emberi szemek elől, a vitorlák magasában pedig a lány temetésétől eltiltott, ki tudja, honnét jött hatalmas harangok kezdenek zúgni. Ez tehát a film.

Igen sok vizuális és akusztikus jellel dolgozik az előadás, melynek agyonszorgalmazott eklektikusságára sokáig próbáltam magyarázatot keresni. Ha nem bonyolítjuk túl, akkor ez az északi történet egy lángocska sorsa a zúzmarás térben, egy kívül-belül hideg világban tévelygő lélek réveteg önfeláldozása, a védtelen jóság hűvös balladája.  Szenteczki Zitáék kínos pontossággal gondoskodnak arról, hogy még csak véletlenül se lehessen korhoz, időhöz, beazonosítható valláshoz kötni a történéseket. A környezet és az indító helyzet lelki hidegével nem törődő, sebző szélű rózsaszín mészkőlapok sziklabarlangja áll előttünk. Első ránézésre a szentképek feltámadásnapi illusztrációi jutnak róla eszünkbe, de mint mondják, Lázár Helga díszletét egy bulgáriai barlang, a Rodope hegységben található, „Anyaméh” elnevezésű hely ihlette. Ezzel a járásokat épp lehetővé tevő vagy megnehezítő, a női test járatait idéző, húsrózsaszín építménnyel kell megküzdenie mindenkinek: Bess szerepében Sodró Elizának, Janként Pál Andrásnak, a Bess anyját játszó Kováts Adélnak, a Bess sógornőjét alakító Berényi Nóra Blankának, a rideg pátriárkákat alakító férfiaknak, Schneider Zoltánnak, Horváth Lajos Ottónak és Gazsó Györgynek, valamint a doktort játszó Major Eriknek és a több kis szerepben feltűnő Fehér Lászlónak és az egyetemi hallgató Kozma Veronikának. Az építmény szinte lelöki a játszókat a színpadról, pedig még porszívóznak is benne.

(A meglehetősen öncélű látvány alkalmat ad arra, hogy újra idézzek egy anekdotát, ami Fehér Miklós (1929-1994), a jeles díszlettervező és tanítványai egyik esetét rögzítette: A fiatalok az egyik Shakespeare-darabhoz olyan díszletet terveztek, amiben különféle formájú, lécekből és vásznakból eszkábált, kályhaezüsttel bevont téridomok lógtak alá a magasból. Igen ám, de a próba adott jelenetében a várhoz érkező csapat vezetőjének meg kellett volna döngetnie a kaput, ami a rendelkezésre álló díszletben lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Ekkor hangzott el az örökérvényű megállapítás Fehér Miklós szájából: „Nos, mint látják: szimbólumon nem lehet kopogtatni.”)

Amint az alkotói nyilatkozatokból kitetszik, főképp zeneszerzői szándék eredménye, hogy a keresztvitel stációinak próbálták megfeleltetni Bess életének különböző szakaszait, a kereszt felvételétől egészen a feltámadásig. A tételeket frissülő feliratok jelzik, amikkel természetesen nem vitatkozhat a néző, ha nem is érzi odaillőnek a ráerőszakolt megfeleltetések mindegyikét. Hogy végképp ne tudjuk, hogy hol vagyunk a világban, arról kezdetben a megdöbbentő, afrikai hangzatokat idéző tánc-zene-féleség, a Kovács Domokos által tervezett, nagyon elvont, rángatózó mozgás, és a keresztény keresztvetést pótló, sokszor ismétlődő, bonyolult kézjelek gondoskodnak. A magát nehezen kifejezni képes Bess belső hangját Énekesként Varga Szathmáry Judit Nagy Bernadettel váltva szólaltatja meg, több alkalommal.

Nagy tudású színészcsapatot rég láttam ilyen védtelenül közönség elé küldve. Ebben a folyton szakadozó jelenetsorban, ebben az állandóan magyarázkodó, prédikáló játékmódban nem lehet megkapaszkodni. A Radnóti színészei, mindennek ellenére, hősiesen állnak a vártán. De a rendező mintha nem érezné, hogy nem jött el, nem érett meg a pillanat egy-egy általa kitalált akcióra.

Ha egy bizonytalan stílusú, vegyes beszédmódú színházi előadást úgy kívánunk rituális eseménnyé tenni, hogy – hirtelen papnőt formálva a hősnőből – szertartásnak tekintjük az eseményt, noha a közönségünk még nyilvánvalóan nem érhetett közösséggé, csalódhatunk elvárásainkban. A jóra vágyó alkotói szándékot ebben az esetben is tisztelni kell. De az elhivést a hit erejével párba állítani, egy tévképzetekbe belebonyolódó beteg lány önemésztő kálváriájával a közösségért való krisztusi önfeláldozást megfeleltetni azért mégiscsak gyermeki naivitás, mi több, olyan félreértés, ami előtt sokan állnak meghökkenten.

„Segít nekem valaki?” – kérdi a közönségtől Sodró Eliza, de ez a pillanat nem azonos önmagával, itt és most megreccsen valami. Szó se róla: a közös imádkozásra való felszólítás, vagy a rivalda vonalát lebontó nyíltszíni színészi segítségkérés működőképes elem lehet egy hitéletre szakosodott nevelőintézmény vagy egy imaház ünnepi eseményén, hiszen a közös koncentráció mély pillanatokat képes elhozni a beavatásra váróknak. Átéltem ilyen közös koncentrációt, nem templomi környezetben is. Az ünnep nagy és szent dolog, abban az esetben is, ha nem támasztják meg föntebbről kért, vallási motívumok. Az együvé tartozást megerősítő ünnepek főpillanatát előkészítő esemény – az apollói szakaszt a dionüszoszi délutánba átbillentő csúcsélmény – általában egy valaha megtörtént közösségi esemény, találkozás, győzelem vagy csoda teátrális megismétlése, a fontos pillanat színház révén életre kelő mása szokott lenni. Ünnepeink nagy része foglal magában színjátékos pillanatokat. Aztán, igen ritkán, de megesik az is, hogy egy adott színházi előadás válik közösségerősítő rítussá, amin – érzésünk és/vagy hitünk szerint – sorsunk jobbrafordulása múlik. Ilyenkor a közönség a produkció erejét érezve éli át a menekvés lehetőségét, együtt tudva és érezve, hogy „nem reménytelen”.

Ebben az előadásban a Jant játszó Pál Andrásnak balra, fönt, a magasban, van egy kis üvegkutricája, s a vele szemben lévő oldalra vetítik ki az arcát. Jan csodás gyógyulásának pillanatáról én mégis lemaradtam, s bevallom, azt éltem át elfogadólag, hogy ebben a játékban a két szerelmes mindegyike meghal, s táncolva távozik. Arra fölkészültem, hogy Bess föltámad valamiképpen. De amikor az ebbe az előadásba testileg-lelkileg tényleg beáldozott, „háló nélkül ugró” Sodró Eliza visszaperdült a végén, ránk kérdezve: „Szabadok vagytok?” Majd okítólag figyelmeztetve: „Hogy miben hisztek, az a ti döntésetek!” – akkor maradék egyensúlyomat és tájékozódóképességemet is elveszítettem.

A hosszas tapsot tudomásul veszem. Érzésekkel nem vitatkozom.

Mi? Lars von Trier – David Pirie – Peter Asmussen: Hullámtörés – színpadra alkalmazta: Vivien Nielsen.
Hol? Radnóti Színház
Kik? Sodró Eliza, Berényi Nóra Blanka, Pál András, Kováts Adél, Schneider Zoltán, Horváth Lajos Ottó, Gazsó György, Major Erik, Fehér László, Kozma Veronika e.h., Varga-Szathmáry Judit, Nagy Bernadett. Dramaturg: Bíró Bence és Hárs Anna. Díszlet-jelmez: Lázár Helga. Zene: Tarr Bernadett. Koreográfia: Kovács Domokos. Rendező: Szenteczki Zita.