20 éves a Lábán Rudolf-díj, két éve nagykorú. A kérdés persze az, mikor lesz végre a kortárs tánc nagykorú idehaza a politika, a kulturális döntéshozók szemében, és a nagytiszteletű táncszakma egésze előtt? Az a kissé mindig is elhanyagolt, lesajnált és másodrendűként kezelt művészeti ág, amely a nyolcvanas évek alternatív előzményeivel együtt már több mint negyven éve mondhatni motorja, húzóágazata, ha nem éppen a leginnovatívabb, legnyitottabb szellemi közege a hazai kortárs előadó-művészetnek.

A tánctörténészek a kezdetet egyhangúlag 1982-re, Angelus Iván Tükrök című bemutatójára teszik. Ez tehát az origo, és az azóta eltelt évtizedek: a Berger-Goda-Bozsik nevével fémjelzett korszakot követő újabb és újabb alkotógenerációk, a felhalmozott művészeti értékek, és a nemzetközi táncéletben betöltött szerep fényében már igazán belátható lenne, hogy a magyarországi kortárs táncnak sokkal, de sokkal előkelőbb helyet kéne elfoglalnia  a szakmai közgondolkodásban és a nemzeti kulturális emlékezetben, mint ahova jelenleg sorolják. Ami sem nem előkelő, sem nem méltó, inkább afféle futottak még, megtűrt kategória.

Ha negyven év minden kulturális hozadéka ennyire volt elég, mi kell még, hogy ez a szemlélet megváltozzon?

A táncszakma ma is végletekig megosztott, nincs átjárás, kommunikáció a kialakult tömbök között, a pénzosztó kuratóriumokban és egyéb hatalmi pozíciókban a kiemelt és nemzeti besorolású társulatok vezető ülnek. Ők, a „nagyok” diszponálnak a „kicsik” felett, miközben a „kicsik”, a minősítéssel nem rendelkező társulatok és alkotók éves állami működési támogatásának keretösszege 2010-től 2024-ig 427 millióról 107 millióra, azaz tizennégy év alatt a negyedére csökkent. Ez a kör más, például a kulturális tao-t kiváltó Előadó-művészeti szervezetek támogatása elnevezésű minisztériumi pályázaton sem rúg labdába; az NKA romokban, kifosztva, értelmezhetetlen összegeket oszt keveseknek. Az egyik út a túlélésre, ha külföld felé kacsintgat, és nemzetközi pályázatokon indul, új működési modellt dolgoz ki (SUB.LAB.PRO The Ensemble Program), vagy dacolva a nehézségekkel megpróbálja megszervezni és újradefiniálni önmagát, ahogy ez a Dologidő fórumain és az UNDER500 fesztivál esetében is történik. De zárul az olló a befogadó helyek tekintetében is: a MU Színház csak árnyéka korábbi önmagának, érdemi segítséget nem tud nyújtani a területnek, a Nemzeti Táncszínház a minimális szolidaritási gesztussal sem él a „kicsik”, a kortárs tánc „szabadcsapatai” és független alkotói felé, a Trafó még tartja magát, de a teljes szcéna megzuhanását egymaga képtelen kivédeni, ellensúlyozni. Ráadásul Budapest a kortárs tánc vonatkozásában is vízfej, az országon belüli nincs mobilitás, a nyolcvanas évektől kiépülni látszó intézményi struktúra az ezredfordulótól nem bővült új, érdemi elemekkel, ami jelentősen gátolja mind a jelenlegi rendszer fenntarthatóságát, mind a fejlődést, haladást.

Egy független (értsd: nem állami) művészeti díj helyzeténél s szerepénél fogva nyilván nem képes ezeket a hivatalos kultúrpolitika generálta rendszerszintű anomáliákat kezelni, semmissé tenni. Amit adhat: láthatóságot, szakmai visszajelzéseket, és azt, hogy a maga szerény eszközeivel szót emel a kultúrát rongáló tendenciák, a rossz gyakorlatok és a morális züllés ellenében.  Továbbá életben tarthatja a kortárs táncról szóló szakmai diskurzust is, hiszen döntései és indoklásai névvel vállaltak, nyilvánosak, mindenki számára hozzáférhetők, nem tévedhetetlen kinyilatkoztatások.

És itt álljunk meg egy pillanatra. Két évtizede töprengünk magunk is azon, hogy egyáltalán miképp definiáljuk a kortárs tánc fogalmát, sőt: hogy lehetséges-e egyáltalán valamilyen szakmai konszenzus ebben a kérdésben.  Olyan ez, mint szabályos mértani alakzatba terelni egy óriási hangyabolyt. Amikor húsz évvel ezelőtt Szabó György ötletéből kiindulva Fuchs Lívia összetrombitálta az első kuratóriumot – melynek többen még ma is tagjai –, azzal kezdte a munkáját, hogy körülírja a kortárs tánc fogalmát. Ami (és ezzel valószínűleg nem árulunk el nagy titkot) azóta is folyamatos körülírás alatt van, hiszen a kortárs tánc változásával a kortárs tánc fogalmi keretei is állandóan változnak. Optimális esetben a kuratórium értékválasztásai, preferenciái lekövetik a kortárs tánc fejlődési irányát. Hangsúlyozzuk, optimális esetben, mert állítani azért nem állítjuk, hogy ez minden esetben maradéktalanul teljesül. Egy valami azonban biztos: mindig arra törekedtünk, hogy a lehető legszabadabban, a legtágabb keretek között gondolkodjunk erről a számunkra is oly különleges és kihívásokkal teli efemer jelenségről, ami a tánc, és ne berögzült esztétikai, stílusbeli és technikai elvárásoknak feleltessük meg a táncot, a mozgást, a testet fókuszba állító kortárs színpadi alkotásokat. Ugyanakkor minden időben akadnak fogas kérdések, amelyekre nehéz megnyugtató választ találnunk. Jelen időszakban például az, hogy hogyan kezeljük a tudatosan, vagy a terület nehézségeiből adódóan nem kész előadásokat? Mi legyen a viszonyunk a nyitottabb struktúrákhoz, a  work in progress-munkákhoz, a performanszba hajló kísérletekhez, amelyek minden alkalommal más és más arcot mutatnak? Ahogy fogas kérdés az is, ezek a kezdeményesek hogyan vethetők össze egymással? Összevethetők-e egyáltalán? Hogyan viszonyul a körte az almához, szélsőségesebb esetben a babgulyás az atomfizikához? Nehézség továbbá a repertoárjátszás hiánya, az, hogy a bemutatók után alig lehet élőben elcsípni az előadásokat, ezért mi is egyre inkább rákényszerülünk a videózásra. És ebből szintén adódik egy fontos felvetés: komolyan vehető-e az a díjazás, amely a széles közönség számára gyakorlatilag elérhetetlen produkciókról dönt? Ezzel vajon nem magunk növesztünk újabb buborékot a már létező buborék köré eleve?

Miközben, ha csak a számadatokat nézzük, úgy gondoljuk, nincs miért aggódnunk. A Lábán Rudolf-díj 20 éve alatt közel 60 – a közösen jegyzett művekkel együtt 80-nál is több! – alkotó, koreográfus került fel a shortlistre, és közülük jóval több mint 40 (!) alkotó, koreográfus lett díjazott. Ez jelentős számnak tűnik, az összetétel pedig meglehetősen diverz. Szóval talán mégsincs minden veszve. Hiszen ez a díj nem rólunk szól, hanem rólatok, kedves alkotók, és azokról a művészeti produktumokról, amelyeknek lenyomatát jövőre, és azután… és azután… és azután… és azután is át kell majd menteni a nagybetűs emlékezetbe. Örülünk, hogy tehetünk érte.

A Lábán Rudolf-díj kuratóriuma